Discover Top Posts Tagged with #world cup 94

“(…) a félelmet, amikor nem tudod eldönteni, hogy a veled szemben álló rendőr a jó fiúkhoz tartozik, vagy a rosszakhoz. Mert ebben az országban már nem lehet megkülönböztetni a kettőt.” - Francisco Maturana útja a csúcsra Kolumbia tragikus évtizedeiben. 2. rész

Francisco Maturana Kolumbia szövetségi kapitányaként két világbajnokságra is kivezényelte hazája válogatottját, identitást faragott az ország labdarúgásának olyan játékosokkal, mint René Higuita, Carlos Valderrama vagy Andrés Escobar, miközben szülőföldjén a drogbárók uralta hétköznapokban egyetlen kapaszkodó maradt: a futball. Mágikus és mégis valóságos mese a medellíni fogorvosról, aki közel egy évtizedig képviselte a józan észt Kolumbiában, a söpredék között. Második rész.

1986-ban Pacho váratlan hívást kapott az Once Caldas csapatától. A még mindig csak 37 éves Francisco Maturananak felajánlották az első csapat kispadját. Az Once Caldas tökéletes kezdő állomásnak ígérkezett Maturana pályafutásában: nincsenek irreális elvárások, a költségvetés alacsony, viszont szabadon hagyják dolgozni a trénert. A fiatal edző meglepően jól szerepelt az Once Caldasszal, de ami a legnagyobb figyelmet generálta, hogy eredményeit egy „puros criollos” csapattal, vagyis egy olyan gárdával szállította, ahol csak és kizárólag hazai, kolumbiai játékosok szerepeltek. A ’80-as évekre a liga három-négy legnagyobb klubja és a többi csapat között hatalmas űr keletkezett pénzügyi szempontból, Maturana pedig egy tisztán kolumbiai csapattal, akik gazdasági szempontból a tabella második felében helyezkedtek el, a pályán képes volt játékban lenni a legtehetősebbekkel. Azokkal a csapatokkal, akik eközben a legtehetségesebb dél-amerikaiakat halászták össze. Ezek a klubok valóságos dinasztiát akartak építeni, ehhez pedig minden kéznél volt. Pénz és hatalom.

Az év 1948. A helyszín Cali, Kolumbia harmadik legnagyobb városa. Benjamin Urrea feldúltan járkál fel-alá az irodájában. Mérhetetlen düh munkálkodik benne, mióta pár perce megtudta, hogy a regionális ligák megállapodtak az első kolumbiai profi labdarúgó bajnokság megalapításáról. Urrea megrögzött híve az amatőrizmusnak. Csapata, az América de Cali végleg elveszti identitását azzal, ha feladja amatőr voltát, gondolja. Egyszerűen nem tűrheti, hogy ez történjen. Egyetlen megoldás maradt: el kell átkoznia a csapatot. Ezzel megkezdődik a klub életének harminc szűk esztendeje, a középszerűség mocsarában tapicskolva, imák közepette, hogy a havi számlákat sikeresen kifizessék. 1979-ben valóságos pálfordulás. Urrea hivatalos papíron, aláírásával szentelve leveszi az átkot az Altético de Cali csapatáról. A szezon végén a klub történetének első bajnoki címét ünnepelheti. Persze a valóság ennél kevésbé volt romantikus.

A Cali első bajnoki címének évében, amikor Benjamin Urrea ünnepélyesen elfújja a sötét felhőket a klub fölül, egy bizonyos Miguel Rodriguez Orejuela és fivére Gilberto megvásárolják az Américát. A Rodriguez testvérek vezették Kolumbia második legnagyobb kábítószer-tömörülését, a Cali-kartellt. A kokain kereskedelemből származó hatalmas készpénz bevételeik tisztára mosásához pedig a lehető legjobb eszközt találták meg: egy saját futballklub üzemeltetését. Persze nem ők voltak az egyetlenek, akik üzleti lehetőséget és kiváló játékszert láttak egy helyi labdarúgó egyesület felkarolásában. Medellínben, a világ kokainügyleteinek 80%-át lebonyolító Pablo Escobar az Atlético Nacional és az Independiente felett vette át a hatalmat. Hogy teljes legyen a triumvirátus és a hármas rivalizálás, az ország fővárosában, Bogotában José Gonzalo Rodríguez Gacha, „A mexikói” a helyi Millonariost használta fel hasonló célokra. Hiába volt elsődleges céljuk a pénzmosás, a foci lehetőséget nyújtott arra, amit eddig kevésbé tapasztaltak a drogbárók: közvetlen hatalmat biztosított a tömegek, a nép felett. Az elképzelhetetlen mennyiségű készpénzzel, amit a klubokba pumpáltak, amelyek így már többek lettek egyszerű illegális eszközöknél, ahol a pénzt tisztára lehet mosni, azonnali sikereket lehetett elérni, a pályán és a pályán kívül, az egyszerű, hétköznapi emberek között is. A narco-futball újra fellobbantotta a lángot az emberekben, ami 1962 óta csak pislákolt.

Miután rögtön első évükben bajnoki címnek örülhettek a Rodriguez testvérek, elszánták magukat arra, hogy egy dinasztiát építsenek. A pénzt nem sajnálva a legjobb játékosokat és leghíresebb szakvezetőket csábították a csapatukhoz, 1982-től zsinórban öt bajnokságot nyertek, míg 1987-ben a küszöbén álltak a legnagyobb sikernek, egy Libertadores kupa győzelemnek, amikor három mérkőzésen maradtak alul az uruguayi Penarollal szemben. Eközben az América de Cali és nem utolsó sorban a Cali-kartell legnagyobb riválisa, Pablo Escobar Nacionalja egy bátor lépésre szánta el magát. A kolumbiai kiscsapat, az Once Caldas felé fordultak, hogy edzőjüket, Francisco Maturanat megkeressék egy ajánlattal. Pacho felállt a rajtkőre és fejest ugrott a narco-futballba.

Egy könyvet szorongat a kezében. „Hogy mennyit esett az eső Liborinában. Volt, hogy egy egész hetünket elmosta az a fránya eső” – emlékszik vissza, miközben a könyv borítójára vet egy pillantást. Ismerős helyen jár, játékosként több százszor végigvonult ezen a folyósón. Egyenesen az öltözőbe. Most is oda tart, de egy kissé nehezebben viszik a lábai, mint tíz-tizenöt éve. „René, Norberto, Andrés, Luis Carlos, Luis Fernando, John, Leonel, Gildardo, Albeiro” – minden különösebb nehézség nélkül fel tudja sorolni a Nacional legtöbb játékosának nevét. Persze többüket már az ifiben is edzette. Mégis izgalmat érez, ha belegondol, most úgy kell eléjük állnia, mint az első csapat edzője, az elsőszámú vezető. És most ott áll a küszöb előtt, egy lépésre az öltözőtől, ahol már várják a játékosok. Egy lépés és megváltozik az élete. „Ha szerencsém van, még valami jó is kisülhet belőle” – gondolja, majd határozott mosollyal belép az öltözőbe. A fogai, ahogy mindig, most is tökéletesen fehérek.

Egy Mario Benedetti kötet és pár életviteli tanács. Ezekkel érkezett Francisco Maturana első találkozójára a Nacional játékosaival. „Tessék, ezt olvassátok” – mutatott rá a kezében tartott Benedetti könyvre. Az olvasás után a megjelenés volt soron. „Ha slamposan öltözöl, slamposan is fogsz játszani” – mondta Maturana, majd rátért azokra a helyekre is, ahol játékosai eddig mutatkoztak. „Ha kurváknál és lerobbant hotelekben szálltok meg egy-egy éjszakára, akkor az emberek, akik meglátnak titeket, egyből megbélyegeznek és elítélnek”. Nem csak az számított, hogy hol töltik az éjszakát a játékosok, de az is, hogy milyen társaságban: „Ha valakivel eltöltötök egy estét, az a nő legyen kellemes külsejű, bájos teremtés”. Maturana első dolga tehát nem az volt, hogy kiossza a taktikai kisokosokat és kis kör alakú mágnesekkel támadja le a taktikai táblát. Tudta, hogy a ’80-as évek kaotikus Kolumbiájában legalább annyire fontos, hogy egy labdarúgó igazi példaképe legyen az utca emberének. Amikor később egy túra alkalmával észrevette, hogy egy labdarúgóklub tagjai a repülőtéren a földön ülnek, feküdnek és kártyáznak, Maturana megparancsolta a csapatának, hogy ezekre a túrákra egyen öltönyben utazzanak, így eszükbe se jusson, hogy várokozás alatt a földön fetrengjenek (az öltönyök ugyanis könnyen gyűrődnek). Ugyanígy a megjelenés fontosságára hívta fel a figyelmet, amikor az 1989-es Interkontinentális Kupán az AC Milan játékosainak kifogástalan öltözködését és „tévériporter feleségeiket” állította példaként játékosai elé.

Maturana intézkedésein, amelyek a pályán kívüli életet érintették, de elválaszthatatlanul összefüggtek a profi labdarúgó képével, könnyen felfedezhetjük Zubeldía és Bilardo hatását, akik a teljes professzionalizmus útjára próbálták terelni a kolumbiai labdarúgást. Ezzel szemben, ami a pályán történt, az szöges ellentéte volt annak, amit az argentinok tanítottak Pachonak és társainak. A felállás általában 4-4-2, ami a támadások alatt 4-2-2-2-vé alakul. „Az ötletem roppant egyszerű volt: szabadság. Az egyetlen feladat az volt, hogy minden egyes játékosnak megtaláljam azt a pozíciót, ahol a legkényelmesebben tud játszani. Az a csapat a szabadság mintaszobra volt. Irány a játék! A vereség vagy a győzelem csupán lehetőségek, de próbáljunk meg játszani!” – emlékszik vissza egy későbbi interjúban Maturana. A fiatal edző számára a futball nem sikerorientált játék. Az esztétika mindennel szemben elsődleges. De ahogyan később elmondja, ez csupán egy választás, nem gondolja, hogy ez lenne az egyetlen követendő út, sőt a labdarúgás szabadsága abban is rejlik, hogy mindenki maga választhatja ki azt az utat, amin elindul. A szabadság annyira kulcsmotívuma lett filozófiájának, hogy játékosaira – egy képzavarral érve – valósággal ráerőltette azt, hogy maguktól, a saját döntésük által cselekedjenek a pályán. Maturanat arra tanították, hogy precízen, szigorúan betartsa a taktikai utasításokat, minden mozzanata előre meg volt szabva és az edző felügyelete alatt ment végbe. Ezzel szemben az Once Caldas, a Nacional és később a kolumbiai válogatott tagjainak is teljes körű döntési szabadságot biztosított a pályán. „A futball egy gondolkodó játék. Muszáj, hogy a játékosok agya folyamatosan járjon. Ne várja el, hogy minden egyes pillanatban megmondják neki, mit csináljon. Magadtól kell segítséget kérned, magadat kell újra és újra megkérdezned.” – mondta Maturana.

Filozófiája és módszerei pedig az első pillanattól kezdve működni látszottak. A Pachoba vetett bizalom olyan nagynak mutatkozott, hogy még 1987-ben felkérték, vezesse a válogatottat is. Maturana és a szövetség is leginkább a ’70-es évek Hollandiájához hasonlította azt a játékot, amit az Atlético Nacional mutatott hétről hétre. Éppen ezért kézenfekvő volt, hogy a mintát tovább gördítsék a nemzeti csapat szintjére is. Ahogyan a hetvenes években a holland válogatott többségét az Ajax játékosai és az Ajax-stílus adták, úgy az 1987-ben Maturana Kolumbiájának magját klubcsapatának, a Nacionalnak a játékosai alkották. Ez pedig azt jelentette, hogy egy eddig nem látott szoros, családias kapcsolat alakult ki a válogatott kerettagok között. Nem véletlen, hiszen 90%-uk napról-napra együtt edzett. Hol zöld-fehérben, hol kék-sárgában. „Minden nap találkoztunk, együtt edzettünk, gyakorlatilag együtt éltünk, mindenkit úgy ismertünk, mint a családtagjainkat” – emlékezett vissza a kezdeti időkre Maturana. Nem mellesleg a „Nacional-keret” olyan játékosokkal tudott kiegészülni, mint Rincon és Iguaran. A példátlan összetartás és a radikálisan új filozófia, amit Maturana képviselt nemcsak, hogy elhozta azt a tüzet, amit már régóta kerestek a kolumbiaiak, de lángra is lobbantotta az országot, amikor Kolumbiának 28 év után először sikerült kijutnia a világbajnokságra. Maturananak élete legnagyobb sikere volt, szakmai és emocionális szempontból is. Történt mindez úgy, hogy közben a klubfutball területén is sikerült felülnie a csúcsra a Maturana vezette Atlético Nacionalnak.

Miután az 1987-ben a Rodriguez milliókból megerősített Cali elbukta a Libertadores kupa döntőjét, kevesen gondolták, hogy még abban az évtizedben sikerül felülnie Dél-Amerika trónjára egy kolumbiai csapatnak. Azután két évvel később a kizárólag kolumbiaiakból álló Atlético Nacional egy végletekig kiélezett döntőben elhódította azt a trófeát, amit minden kolumbiai drogbáró habzó szájjal üldözött közel egy évtizede. A sors fintora, hogy Maturana a döntőben azzal az Olimpiaval találkozott, ahol az egykori mentor, Luis Cubilla dirigált. A két gólos hátrányból induló visszavágót Maturana külön kérésére az ősi rivális Millonarios stadionjában, az antimaturanisták otthonában, Bogotában rendezték meg. Pablo Escobar és további ötvenezer fanatikus előtt a Nacional ledolgozta hátrányát és 2-0-val a büntetőkre hagyta a döntést. Higuita négy tizenegyest is hárítani tudott, de egészen a kilencedik körig nem született döntés. Ekkor Maturana egyik leghűségesebb katonája, Leonel Alvarez sétált a mészponthoz, fejében az edző intelmével: „Várj ki egy ütemet, a kapusuk mindig hamarabb elvetődik”. Leonel Alvarez nekifutott, egy pillanatra megtorpant, majd behelyezte a kapuba a labdát, ezzel a Libertadores kupa történetében először kolumbiai győztest koronáztak meg.

Mielőtt még élete első világbajnokságán vezényelte volna a kolumbiai válogatottat, Maturananak hátra volt egy rendkívül gyümölcsöző útja Tokióba, ahol az AC Milannal találkozott klubja, a Nacional az Interkontinentális Kupa döntőjében. Az előjelek azonban nem voltak túlságosan fényesek. A felkészülést legalábbis nem segítette, hogy a kolumbiai bajnokságot beszüntette a szövetség. 1989-ben a drogkartellek közötti rivalizálás egy új szintre emelkedett (vagy inkább süllyedt), amikor a szintén Escobar tulajdonában lévő Independiente Medellín és az América de Cali mérkőzése után Pablo Escobar elrendelte a találkozó játékvezetőjének, Alvaro Orteganak a kivégzését. Noha már évek óta tudni lehetett korrupciós ügyekről, a Rodriguez testvérek egyesek szerint szabályosan bevásárolták magukat a Libertadores kupa döntőjébe, az Ortega gyilkosság az utolsó csepp volt a pohárban. Az Atlético Nacional mint Dél-Amerika bajnoka ettől függetlenül hivatalos volt Japánban, ahol Francisco Maturana találkozhatott a kor legnagyobb hatású edzőgéniuszával, Arrigo Sacchival. Maturana és Sacchi az első találkozástól közös húron pendültek. Elképzeléseik a játékról, annak taktikai oldaláról teljesen egybevágtak, Maturana pedig csodálta a Milan védelmét Baresivel, Costacurtával és Maldinivel. Miután a kolumbiai válogatott sikerei egyre szélesebb körben váltak ismertté, a szakírók egyöntetűen hangoztatták, hogy a ’90-es években Sacchi és Maturana voltak az egyetlenek, akik művészi szintre emelték a védekezést a futballban.

Kolumbia az 1990-es olaszországi világbajnokságra az óceániai selejtezőcsoport győztesével, Izraellel vívott playoff csatában jutott ki. Az Italia 90 sorsolásakor Maturana csapatát a Német Szövetségi Köztársasággal, Jugoszláviával és az Egyesült Arab Emírségek válogatottjaival a D-csoportba sorolták. Az ellenfelek előzetesen nem sokat tudtak az utolsó szalmaszálban megkapaszkodva kijutó csapatról, de Maturana csapata összetartóbb és harmonikusabb volt, mint Kolumbia történetének bármelyik tizenegye. A fiatal szövetségi kapitány ugyanis amellett, hogy keretét javarészt Nacional játékosokkal töltötte fel, különös hangsúlyt fektetett a kerettagok származási helyére is. Maturana hitt abban, hogy a különböző földrajzi adottságú helyekről érkező játékosokat a pálya különböző pontjain kell elhelyeznie. A Karib-tenger vidéke és az Andok tájai között nem csak földrajzi, de kulturális differenciákat is megállapíthatunk. Ahogyan Pilino Apuleyo Mendoza fogalmaz, amikor Gabriel Garcia Márquez munkásságát taglalja: „Nagy a kontraszt az emberek világában is. A partvidéki ember- andalúzok, négerek és arrogáns karib indiánok leszármazottja – nyílt, vidám, távol áll tőle minden dramatizálás, fittyet hány mindenfajta címre-rangra és protokollra. Szeret táncolni, mindig vidám zenéjében afrikai dobritmusok élnek tovább. A Kordillerákban élő kolumbiai természetére ezzel szemben a spanyol kimértsége és a csibcsa indián hallgatag bizalmatlansága nyomra rá a bélyegét: a körmönfont tartózkodás és szertartásosság embere, humora is körmönfont”. Maturana ennek fényében a középpályára a keményen, leszegett fejjel dolgozó antiókiaiakat, Barrabás Gómezt és Leonel Alvarezt vezényelte, a támadást pedig a partvidéki emberekre bízta, a szabadelvűekre, akik vérében ott van a tánc és a bohémség, vagyis Valderramara, Rincónra és később Asprillára.

Első mérkőzésükön Redín és Valderrama góljaival 2-0-ra verték az Emírségek csapatát, majd egy papírformának betudható vereséget követően a jugoszlávoktól, Francisco Maturana a lehető legtökéletesebb helyszínen, az AC Milan otthonában, a San Siroban vívhatta meg pályafutásának egyik legemlékezetesebb mérkőzését. A németek két meccs alatt 9 gólt rúgtak és hasonló gálaelőadásra készültek a kolumbiaiak ellen is. A két csapat hihetetlen tempót diktált, taktikai repertoárban pedig Maturana felvette a kesztyűt a németekkel. A végeredmény 1-1 lett, ami továbbjutást ért Kolumbiának, a mutatott játékkal pedig világszerte milliók szívét rabolta el a kis dél-amerikai együttes. Az El Pais tudósítója szerint a csoportkör legjobb találkozóját látta, ahol a kolumbiaiak először érték el a VB-n, hogy hangos kiáltással ugorjon fel székéből egy gól után. A legjobb tizenhat között Kamerun következett.

„A rendszeremnek szüksége van egy olyan kapusra, mint Higuita. Teljes egészében vállalom a felelősséget, egyedül annyit tudok mondani, hogy mindabból a balszerencséből, ami bennünket ért, csak tanulni fogunk, ahogyan René is, aki még mindig csak 23 esztendős” – nyilatkozta a sajtónak Maturana, miután Roger Milla két találatával, hosszabbítás után Kolumbia számára véget ért a világbajnokság. A mérkőzés 109. percében, a szokásos rituálé zajlott a pályán: Higuita a védelembe belépve, egyfajta söprögetőként avatkozott játékba. Azonban egy apró hiba elég volt, hogy a kapujától 30 méterrel labdázó kapustól Milla elvegye a labdát és könnyűszerrel megszerezze második találatát is. Amikor a világbajnokság után Spanyolországban próbált szerencsét, első sajtótájékoztatóját az alábbi szavakkal nyitotta: „Ha meg kell halnod, legalább úgy tedd, hogy ne csapd be magad”. Miután pár hónappal korábban Nápolyban a 115. percben sikerült szépítenie csapatának, értelmet nyertek szavai. Maturana a gól után megkérte Luis Fernando Herrerát, hogy az utolsó percekben kezdjék felívelgetni a labdát, a védő azonban megtagadta a parancsot és így válaszolt: „Pacho, időtlen idők óta ezt a játékot játsszuk, miért pont most állnánk le vele?”. Maturana visszaemlékezése szerint a csapat összetartását az is jól mutatta, hogy Redín szépítő gólja után senki nem állt le ünnepelni, mert arra gondoltak, hogy ezek után valósággal meg fogják lincselni Higuitát, akinek a hibája 2-0-s végeredménynél nem lett volna olyan tragikus.

Maturana úgy állt fel a kispadról, hogy munkájával Kolumbia történetének legnagyobb sikerét könyvelhette el. 1990 nyarán mégis úgy döntött, hogy ideje kipróbálnia magát Európában is. Pacho a spanyol Real Valladolid hívását fogadta el, akik készek voltak beáldozni magukat a maturanizmus oltárán, tudván, hogy a radikális stílusváltásnak ugyanúgy lehet szenzációs végkicsengése, mint tragikus végkifejlete. Maturana érkezésével magával hozta a kolumbiaiakat is. A Valladolid leigazolta René Higuitát, Leonel Alvarezt és borsos árat fizettek a Montpellier-nek a legnagyobb kolumbiai sztárért, Carlos Valderramaért. Maturana első szezonja jól sikerült, a Valladolidot a 9. helyig vezette a La Ligában, honfitársai azonban nagyon nehezen tudtak beilleszkedni. Higuita, ha nyolcszor hibázott, nyolc gólt kaptak belőle, Valderrama sokszor leszegett fejjel sétálgatott a pályán, egyedül Alvarez volt az, aki meg tudta közelíteni válogatott formáját. A rosszmájú megjegyzések szerint a hármójukba befektetett pénzösszeg legalább a spanyol fodrászoknál hagyott milliókból valamelyest megtérült a Valladolidnak. Maturana azonban nem keltett csalódást és a kolumbiai sikereivel az önéletrajzában, 1991-ben a Real Madrid elnökének, Ramón Mendozának a figyelmét is felkeltette. A királyiak akkori edzője Radomir Antić csak egy óriási hajrával hiúsította meg azt, hogy a következő szezont Maturanaval kezdjék meg a blancók. Hiába Sacchi ajánlása, az aláírt előszerződés, Pachot 1991 ősze ismét Valladolidban érte. A gyenge bajnoki kezdés miatt azonban korán megváltak Maturanatól, aki így a röpke és relatíve sikertelen európai kaland után visszarepült hazájába, Kolumbiába.

A kolumbiai visszatérésével nagyjából kipipálhatta a narco-futball bingót, hiszen Escobar Nacionalja után most a Rodriguez testvérek América de Calijánál dolgozhatott. Maturana ettől függetlenül eddigre már nyakig vizes volt hazája belpolitikai hullámveréseitől. 1988-ban a marxista gerillacsoportként indult M-19 (Április 19-e Mozgalom) vezetője, Carlos Pizarro kereste meg, hogy támogatást kérjen Maturanatól, aki futballedzőként népszerűbb és hitelesebb volt a legtöbb kolumbiai politikusnál. 1991 februárjában pedig beválasztották abba a testületbe, amelyik Kolumbia új alkotmányának megírásán dolgozott. Így nyilatkozott erről, miután megérkezett Bogotába: „Sokkal felkészültebb vagyok, mint az ott ülő politikusok többsége, mivel én a nép fia vagyok. Ismerem a félelmet, tudom, hogy milyen félelem az, amikor az utcán sétálva egy motoros áll meg melletted és gyötör a kín, hogy nem tudod, mi fog történni a következő pillanatban. Vagy azt a félelmet, amikor nem tudod eldönteni, hogy a veled szemben álló rendőr a jó fiúkhoz tartozik, vagy a rosszakhoz. Mert ebben az országban már nem lehet megkülönböztetni a kettőt.”.

Miután sikeresen bajnoki címig vezette az América de Cali csapatát, 1993-ban újra felkérték, hogy vegye át az amerikai világbajnokságra készülő válogatottat. Augusztus elsején, egy Paraquay elleni gólnélküli döntetlennel kezdetét vette pályafutásának legeredményesebb szakasza. A selejtezősorozatot veretlenül vívták meg, Argentínát kétszer is megverték. A hazai 2-1-nél már csak az utolsó mérkőzésen aratott diadal volt emlékezetesebb, amikor a 8 pontos Kolumbia a 7 pontos argentinokhoz látogatott, annak tudatában, hogy a mérkőzés győztese lesz az, aki egyenes ágon kijut a világbajnokságra. Maturana visszaemlékezése szerint nehéz találkozó volt, hiszen a félidőben csupán 1-0-ra vezettek. A második játékrészben azután futószalagon jöttek a gólok, egészen az ötödikig nem volt megállás. A végeredmény 5-0 Kolumbiának az argentinok otthonában, ahol a hazaiak évek óta nem találtak legyőzőre. A kolumbiai közvélemény és a sajtó el volt ragadtatva a csapattól, az örömmámor hullámai pedig a világ minden tájékán ledöntötték lábaikról a szakírókat. A VB sorsolásakor Pelé kerekperec kijelentette, hogy Kolumbia a ’94-es VB legnagyobb favoritja, Gaviria, az ország elnöke, ugyancsak vébéesélyesként beszélt a válogatottról. Miközben Darío Gómez, Maturana segítője az argentin meccs lefújása után odafordult a kapitányhoz: „Pacho, ezt most basztuk el.”.

Vergüenza, vagyis gyalázat - olvasható az argentin El Gráfico címlapján.

Kolumbia a végletek országa, a mágikus realizmus hazája, ahol a hétköznapi dolgok is tele vannak varázslatos elemekkel, az emberek pedig elragadtatva álmodoznak a mindennapok során. A válogatott óriási sikere soha nem látott eufóriát váltott ki az emberekből. Maturana azonban látta, hogy ez még visszaüthet a közeljövőben. Maturana sokszor beszélt arról, hogy a labdarúgás egy mágikus erővel bíró társadalmi fenomén Kolumbiában, a tömeget közvetlenül nem tudta befolyásolni, azt viszont muszáj volt megtennie, hogy a keret struktúrája, a családias hangulat, a kollektív tudat ne sérüljön a hirtelen jött óriási sikerrel és az irreális elvárásokkal. Maturananak ráadásul egy újabb nehézséggel is szembe kellett néznie: filozófiájának egyik legfontosabb támpillérje, René Higuita kiírta magát a VB-re utazó keretből.

A futballisták és a drogbárók közötti kapcsolat sosem volt ismeretlen dolog a ’80-as évek kolumbiai futballjában. A játékosok többször megfordultak egy-egy kartellvezérnél, hogy privátmeccseken szórakoztassák „El patrónt”, a „főnököt”, vagy egyszerűen csak tiszteletüket tegyék egy-egy ebéd alkalmával a klub mecénásánál. Amikor Pablo Escobar önkéntes száműzetésbe vonult, saját luxusbörtönébe, a Katedrálisba, a válogatott és az Atlético Nacional játékosai sötétített ablakú terepjárókban utazva látogatták meg a drogbárót. René Higuita is egy volt közülük, viszont a többiekkel ellentétben ő volt az egyetlen, aki erről büszkén számolt be a Katedrális környékén táborozó újságírók csapatának. Higuita nyíltan szimpatizált Escobarral, legalábbis azzal az oldalával, amelyik házakat emelt a szegényeknek és futballpályákat építetett Medellínben. 1993-ban Higuitát börtönbüntetésre ítélték, miután egy emberrablásban közvetítőként nagyjából 50 ezer dollárnyi készpénzt fogadott el. A közvélemény viszont egyértelműen az Escobarral való baráti kapcsolatát feltételezte az ítélet mögött. Higuita visszatérését a válogatotthoz az sem segítette, ahogyan a börtönben töltött időről nyilatkozott: „Életem legértékesebb pillanatait töltöttem a rácsok mögött. Megtanultam, hogy mi az igazi barátság”. Maturana később kevésbé a speciális esetet, mint inkább az egész narco-futball jelenségét magyarázta, amikor azt a poliphoz hasonlította, aminek csápjai mindent és mindenkit elérnek. Majd hozzátette: „Ha maga Vito Corleone hívatna magához, nemet tudnék mondani? Hát, persze hogy nem.”.

Pablo Escobar halála után Medellín és egész Kolumbia utcáin valóságos anarchia uralkodott. Az egyetlen pozitívum, ami ebben a polgárháborús, vérfürdőtől áztatott országban menekülést nyújtott az embereknek, a labdarúgás, a nemzeti csapat volt. A közeg azonban kezdte elveszteni a realitást, egyre inkább távolodott a valóságtól azok után, hogy több mint 20 mérkőzést vívtak meg veretlenül és 5-0-val a földbe gyalulták szomszédjaikat, az argentinokat. Kolumbia olyan magasságokban szárnyalt, ahonnan már csak lefelé vezetett az út, de kevesen gondolták, hogy mindez szabadesés formájában fog lezajlani. Maturana Higuita helyett Óscar Córdobát tette a kapuba és pályafutásának legjobb egyéni képességű játékosaival elindult az 1994-es világbajnokságra.

Teljes kontraszt a négy évvel korábbi tornához képest. Akkor kevesen ismerték őket, sötét lóként, egy szórakoztató futballal vették le a lábáról a világot. Most minden szem őket figyeli, az edzéseken újságírók hadán kell átvágni, hogy kijussanak gyakorolni. A játékosokat nagy világmárkák keresik meg, hogy reklámarcaik legyenek. Pacho Maturana filozófiája mit sem változott, tehetséget tekintve a mostani alapanyag még erősebb is, mint négy éve. A kohézió, a harmónia, a családi kötelék azonban már nem az igazi, ezt a kapitány is érzi.

Románia. 1-3. Teljes hidegzuhany. A világklasszis formában játszó Hagi őrzése Barrabás feladata lett volna. A meccs után letargia. Most mi legyen? Egyesült Államok. Telefoncsörgés. Ha nem veszi ki a kezdőből Barrabást, akkor levadásszák. Őt is és Maturanat is. Bomba a családi házban. Bekapcsolják a TV-t. Káosz. Pacho a sajátjával még igen, de más életével nem játszhat. Gaviria kezd. Mindenki feszült. Hazatelefonálnak. Aggódnak. Kifutnak a pályára. Muszáj. Baloldalon fut fel az amerikai támadás. Berúgják középre. Andrés! Nem lehet. Nem lehet, hogy ezen múljon. A pályafutása. A pályafutásom. Kolumbia sorsa.

Az utolsó mérkőzésen hiába sikerül 2-0-ra megverniük Svájcot, búcsúznak a világbajnokságtól és a kolumbiaiak szemében totális vesztesként kullognak haza. A teljesen kiszámíthatatlan állapotok miatt minden játékosnak felajánlják, hogy 2-3 testőrrel védik a mindennapjaikat. Egy hét sem telik el és Andrés Escobart egy éjjeli szóváltás után egy szórakozóhely előtt hat lövéssel kivégzik. „Szégyellem magam az országomért. Elvették tőlünk a legjobbunkat, a legőszintébbet, a legőszintébbet mind közül” – fakadt ki Maturana miután megtudta Andrés Escobar halálhírét, akit 17 éves kora óta ismert. „Ez az ország egy őrültekháza.” – tette hozzá a sikerkapitány.

Az 1987 és 1994 közötti hét esztendő alatt Francisco Maturana nem csak hazájának legsikeresebb labdarúgóedzőjévé, de Kolumbia legnépszerűbb politikusává is vált. Még úgy is, hogy hivatalosan az 1991-es rövid időszaktól eltekintve sosem töltött be politikusi pozíciót. Munkájával, a radikálisan új szemléletével a futballban, többet tett bármelyik nyakkendősnél, aki az országot igazgatta. Amikor a leghíresebb kolumbiait, a még Pachonál is népszerűbb Gabriel Garcia Márquezt megkérdezték, hogy milyen kormányt kívánna hazájának, az író ezt válaszolta: „Bármiféle kormányt, ami boldoggá teszi a szegényeket. Hát, nem?”. Maturana dolgozott demokráciában, még ha az sokszor csak névleges is volt, diktatúrában, amit a drogbárók könyörtelen módszerei teremtettek, és anarchiát idéző környezetben is, mégis végig hű maradt ahhoz a roppant egyszerű „kormányzási modellhez”, ami Garcia Márquez szavaiban is megjelent. „Akkoriban nem az volt a fontos, hogy élvezd a játékot, hanem hogy megküzdj a legnagyobb riválissal. Egy csapat jó játékosból, egy koherens, jól működő csapatot, barátokat, egy családot alkottunk. Az emberek elkezdték tisztelni a játékosokat, minket, a csapatot. Akkoriban egész Medellin minket támogatott.”.

Kétségtelenül voltak sikeresebb edzők a futballban Francisco Pacho Maturananal, viszont kevés olyan nevet tudunk felsorolni, aki a labdarúgásról alkotott filozófiájával hazájában olyan társadalmi hatást tudott elérni, mint ő. „A latin-amerikai olvasók valami többet várnak egy regénytől, mint az elnyomások és igazságtalanságok feltárását, amit nagyon jól ismernek.” – mondta Garcia Marquez. Így a focitól is egy picit mást vártak. Azt, hogy legalább 90 percre ki tudjanak szakadni a hétköznapiságból, hogy vasárnaponként egy szakrális és mágikus világban találják magukat. A mágikus realizmussal karöltve Maturana munkájának sikerült elérnie, hogy Kolumbia egy-egy pillanatra a fellegekben járjon, de ugyanígy ez a mágikus realizmus volt az, ami miatt 1994-ben Maturana és a „családja” szabadesésben szakadt le Medellín poros és véres utcáira. A söpredék közé.

„Ismét hallom a bölömbikákat, és azt mondom a mamának: „Hallod?” Ő meg azt feleli, igen, biztos három óra van. De nekem Ada azt mondta, hogy a bölömbika akkor kiált, ha hullaszagot érez.”

*Gabriel García Márquez: A söpredék. Ford: Scholz László

#world cup 94

Trending Tags

Recently Viewed Tags

#world cup 94