Egész nap szorongó érzés gyötör, semmi nem nyugtat meg és csak egyre rosszabb. Néha szaporábban veszed a levegőt néha vissza állsz a normális légzésre, sőt lehet még nevetsz is aznap. De ez a nevetés nem az igazi. Félelem van benne és tudod hogy valami borzalmas fog történni. Igazából már a felkelésed pillanatában tudtad, hogy valami borzalmas dolog fogja beárnyékolni a napod. Végül hosszú órák átszenvedése után érzed, hogy itt van. Számítasz rá, de felkészülni nem tudsz erre. Izzadsz és fázol egyszerre, a levegőt kevésnek érzed magad körül és fogalmad sincs mit tegyél. Remegsz és félsz. Elszaladsz mindenkitől, hogy egyedül kicsit lenyugodj, de nem megy. Egyre idegesebb és kétségbeesettebb vagy. Végül rádzúdul az egész. Zokogsz, remegsz, nem kapsz levegőt. A legrosszabb gondolatok járnak a fejedben. Legszívesebben a pengéd után kapnál, ami épp nagyon messze van tőled. Felállnál, hogy bántsd a falat, de a lábaid nemnmozdulnak. Egy kibaszott csapdába estél. Érzed az aggódó tekinteteket és tudod, nem szabadulsz soha többet tőlük. Fokozódik a zokogásod is, mert a gondolataok csak méginkább fájnak. Nem tehetsz semmit és senki nem tehet semmit. Várod hogy vége legyen, de örökkévalóságnak tűnik. A levegőd egyre kevesebb és félsz. Nagyon félsz. A rohamod nem akar még mindig alább hagyni, a tested remeg, viszont megkapaszkodsz valamiben, a valóságban. Nehezen de észleled a valóságot. A tenyered már nagyon fáj, hiszen a körmeid méllyen bele vájtak. Nincs mit tenni, más nem segíthet rajtad, mint a fizikai fájdalom. Végül kezded vissza nyerni a levegődet, a könnyeid kezdenek felszívódni, bár néha még vissza térnek. De a remegés nem tűnik el órákig és azok a pillantások örökre ottragadnak. Megint elvesztettél magadból egy darabot.
-őszintén a pánikrohamomról
