Rá kellett döbbennem egy elég szomorú dologra.
Az emberek hajlamosak dobálózni azzal a ténnyel, hogy egy kapcsolat nem csak szivárvány és örök boldogság 0-24ben. (Ami egyébként igaz.)
Na most, nyilván x ideig mégis csak az önfeledt lila köd vakítja az embert, viszont idővel akaratlanul is kiütköznek dolgok, beférkőzik a pár idilli mindennapjaiba a nehéz-rideg valóság. Azok a pici ellentétek, egyet nem értések, össze nem simuló darabkák.
Ám sok esetben ezeket egy idő után, vagy ha beüt egy nagyobb negatív tapasztalás, az ember hajlamos katasztrofizálni, úgy értelmezni, hogy a kapcsolat "megromlott", hogy valami megváltozott, a változás pedig nem jó, idegen, új dolog, az addig tapasztalt komfortérzet megbomlani látszik.
Ezt nevezi a köznyelv elbizonytalanodásnak.
Mivel az emberek jó része retteg attól, hogy sérülhet, félti a jólétét, boldogságát... Sokszor úgy döntenek, inkább még "időben" megválnak az adott helyzettől, a párjuktól való elszakadással.
Mára már olyan általános lett az, hogy tudat alatt elvárjuk hogy nekünk igen is kijár a vég nélküli boldogság, odafigyelés és minden módon helyes bánásmód, hogy teljesen elfeldkezünk a világ tökéletlenségéről. Önsorsrontókká válunk, és magunk okozunk fájdalmat.
Pedig csak eszünkbe kellene juttatnunk a józan gondolatainkat, a realitást figyelembe véve mérlegelnünk, és csak is ezután hoznunk olyan döntéseket, amik a mai terhes világban hatalmas befolyással lehetnek saját magunkra és a szeretteinkre.
