Mi kell az embernek az élethez?
Levegő, oxigén. Étel, ital, energia.
Ezt gondolják az emberek.
De mindezt honnan tudod, hogy kell?
Levegőt veszel hiszen a tüdőtágítő izmaid reflex szerűen összehúzódnak majd elernyednek amég van energiájuk ehhez. Eszel és iszol tehát, hogy lélegezni tudjon szervezeted, ha fogyna az energiád éhes és szomjas vagy, a tested a tudtodra adja, hogy szükség van rá.
Miért van szükség erre? Hogy élj… Miért élsz? Az agyad és a szived talán sokszor mást gondol erről, de mi van ha az agyad és a szived is ugyanazt TUDJA?
Hogy egy ember miatt élsz…
A szived feltételek nélkül szereti, úgy, hogy azt már meg sem tudod fogalmazni, egyszerűen végtelen a szereteted, szerelmed a személy iránt. Az agyad pedig tudja, hogy Ő az aki mellett boldog vagy, aki melletted állt mindenben, akivel mindent meg tudtál oldani, aki mindig ott volt neked, akinek az okozott örömet ha téged boldognak látott és a te agyad is akkor termelt dopamint amikor ő boldog volt…
És mikor elveszted ezt a személyt? Se az agyad, se a szived nem diktál túlélést… az egyetlen dolog amiért minden érzéked, minden porcikád lüktetett, küzdött, élt egyszercsak kiválik az életedből…
Nem túlzól mikor azt mondod nincs miért élned, voltak álmaim, céljaim, de ezek mind-mind egy dologra épültek. A közös életünkre és a közös jövőnkre, ami eltűnt ami elérhetetlen. Minek tehát bármilyen cél egy szerető ember, egy megnyugtató személy, egy lelkitárs nélkül akivel és csak akivel élni szerettél volna.
Nem, nincsenek öngyilkos gondolataim, legalábbis én ezt nem mondanám annak. Pusztán a szivem nem látja értelmét ennek az életnek hiába keresi azt.
Az agyam? A gondolataim aztán egyáltalán nem a túlélésről szólnak, de ez talán normális bármilyen nagyobb veszteség után. Na de az, az, hogy napok óta nem eszem és nem magam kínzom, egyszerűen nem vagyok éhes, nem érzem, hogy hiányozna, sőt fájna az evés, rosszulesne a testemnek. Nem diktál már az agyam sem életet tehát. Nincs szüksége a szervezetemnek táplálékra, nincs szüksége semmire, persze kivéve azt a személyt, akit már sohasem kaphat meg.
De azt mondják a szervezet ösztönöz a túlélésre. Szerintem nekem ez a túlélés. Értelme nincs az életemnek, se célja se semmije csak vagyok de a létem sem érzem igazán.
Az érdekesség ami két nap akaratlan koplalás után jött, az az, hogy ahogy nem eszem tompulnak az érzékeim.
Míg az elején egy másodpercig se tudtam másra gondolni csak az életem értelmére, addig most, ezzel és egy kis alváshiánnyal fűszerezve, nem tudok annyit rá gondolni. Nem másra gondolok egyszerűen vagyok és üresnek érzem néha a fejem. Nem tudok gondolkodni, nem gondolok semmire, de szó szerint semmire néha.
És ahogy ezen elmerengtem, rájöttem, hogy mégis ebben az életben még van egy célom. Sosem tudnék ártani magamnak, legyen ez erősség vagy gyengeség, azt mindenki döntse el maga. De egy dolog van, amit kíván az egész lényem.
Ez pedig a szép csendes halál.
Nem teszek semmit, de ez pont elég. Nem eszem, nem alszom, eltompulok és a fájdalmat, a hideget sem érzem már igazán.
Azt kívánom, szép csendben merüljek ki teljesen, ne érezzek se fizikailag, se lelkileg, ami beteljesül hiszen a gondolataim is ritkulnak már.
Ezt kívánja a szivem és ez az amit az agyam diktál. Nem kér már semmit, nem akar már fentmaradni, túlélni, csak békességet akar találni ami nélküled nincsen ezen a világon… ígyhát minek is legyen a lényem e világon…
Tehát számomra igazán egy életfeltétel van: TE
De te nem vagy itt nekem és nem is leszel már, továbbáltál.
Én sem leszek tehát, szép csendben, lassan vár a nagyszerű halál.
yousharknotpass
gummygunk
