Az ember a hang mögött

Amatőr

[azemberahangmogott]

Windows 10 és a zene

Mint tudjuk a Windowsok eddigi változatai nem különösebben simogatták a producerek lelkét azzal, hogy könnyen használható megoldásokkal rukkoltak volna elő audió és videó feldolgozási fronton. A processzorok kezelése leginkább a többszálú adatfeldolgozásra volt kihegyezve, és ezt nem nagyon lehetett változtatni, miközben pont ez a működés nem fekszik jól egy adatfolyam valósidejű feldolgozásakor.

A Windows 10 egyik nem annyira szembetűnő, de számunkra mégis fontos változása, hogy a processzorok közötti feladatkiosztást átírták, és most már a Unix rendszerekhez hasonlóan működik, bár még mindig sok megkötéssel. Bizonyos keretek között beleszólhatunk, hogy melyik program mennyi processzoridőt kapjon. Erre azért volt szükség, mert a Windows 10 mobil eszközökön is fut, és ezen eszközökben létfontosságú a jó szálkezelés. A sokat dícsért OSX többek között azért is olyan stabil és alkalmas zenei célokra, mert ezeket a beállításokat az Apple nem engedi át a felhasználóknak, hanem azt a szoftver paraméterezése tartalmazza, így amikor elindul egy Logic, a rendszer automatikusan biztosítja a magasabb prioritást és a processzormagonkénti affinitást. A Windowsban a 7-es verzióig csak a prioritást lehetett módosítani, és az is elég bizonytalan kimenetelű volt, mivel számos rendszerszintű programszál még így is elvehetett a kapacitásból, és viszonylag könnyen összejött a rettegett buffer overrun, a reccsenés az audióban. Azt azért a legtöbb zenész kibírja nevetés nélkül…

A jó audió munkaállomás megteremtése egyébként nem egy fekete mágia, a jelenlegi processzorok kapacitása rengeteg effekt valósidejű futtatását tenné lehetővé, ha nem kellene közben ezer más dolgot is figyelnie. Tehát a cél mindig az, hogy a zeneszoftver a lehető legnagyobb időben férjen hozzá a a számítási kapacitáshoz, és ebbe minél kevesebb tényező tudjon beleszólni.

Hardver

A Microsoft szereti mutogatni, hogy a Windows 10 egy fából készült abakuszon is elindul, de ami az Excelhez elegendő, azon a Reason meg a Cubase még simán elesik. Ahoz, hogy értelmes munkát tudjunk végezni, minimum egy 2. vagy 3. generációs Intel Core i5 processzorra, vagy azzal egyenértékű erőforrásra lesz szükség. Természetesen az izmosabb jobb, viszont notebookok esetén nagyon utána kell járni annak, hogy a beépített CPU miféle-fajta, mert például a 3. generációs mobil i5 processzorok pont ezen a felhasználási területen jobban érvényesülnek, mint a 4. generációs U jelzésű társaik. Fontos, hogy legalább 8 GB memória legyen telepítve, mivel az oprendszer minimum  2 GB területet mindenképpen elfoglal, de optimalizálás nélkül jóval többet is. Lehetőleg 2x4GB modulok legyenek, dual channel alaplapon, ugyanattól a gyártótól azonos típusok. Így bizonyos esetekben sokkal gyorsabban jut adatokhoz a processzor, mintha 1 db memóriamodulból kapná ugyanezt. Meg kell még említeni a háttértárat: szinte kötelező az SSD. Különösen notebookok esetén fontos, mert amíg az asztali gépekbe simán beépíthető akár 10000 fordulatos HDD is, addig a laptopok döntő többségébe 5200 fordulatos, energiatakarékos merevlemezek kerülnek, amikkel komoly hátrányba kerülhet a gép egy esetleges harddisk-stream lejátszás esetén.

BIOS

Mint azt fentebb írtam, a tuningolás nem fekete mágia ugyan, de azért igyekeznünk kell törekedni arra, hogy a gyártók által belepakolt varázslatokat is kivédjük. Ilyen például a Hyper-Threading, ami egy Office alkalmazás vagy filmek konvertálása esetén baromi hatékonyan növeli a kapacitást, de audió jelfeldolgozáskor semmi haszna, és lehetetlenné teszi a processzor kizárólagos használatát, mivel az oprendszer már eleve a logikailag kettéosztott magokat látja. A legrosszabb esetben előfordulhat, hogy két konkurens jelfeldolgozás egy fizikai magon osztozik, jelentősen csökkentve ezzel a kapacitást. Amennyiben lehet, ezt kapcsoljuk is ki. Ha nincs ilyen kapcsoló, az pech, de a Windows 10 azért még így is ad lehetőséget arra, hogy a probléma minél kevésbé okozzon gondot. (később visszatérek rá) Ezzel együtt nyugodtan kapcsoljuk ki a virtualizációs motort is, ha van, mert HT nélkül úgysem fog működni. Ha van rá lehetőség, már BIOS szinten tiltsuk le az USB/Firewire alaplapi vezérlőre vonatkozó energiagazdálkodási szabályokat, tehát semmi esetre se tudja a gép ilyen mély szintről próbálgatni a rádugott eszközt, hogy az kikapcsolható-e energiatakarékosság szempontjából. Az USB problémák döntő többsége visszavezethető az energiagazdálkodási sémákra.

Windows 10

Első szabály: ha nincs rá nyomós okunk, semmiképp se frissítsük a meglevő verziót, hanem töltsük le a telepítő DVD képet, és azt egy lemezre vagy pendrivera kiírva egy szűz rendszert húzzuk fel. Ne felejtsük el már eközben sem kikapcsolni a kémkedést elősegítő funkciókat. Telepítsünk minden drivert, ami szükséges, tiltsuk le azokat az eszközöket, amikhez még nincs. (van pár ilyen) Ha ezzel megvagyunk jöhet az aprólékos munka. Először is szükség lesz a LatencyMon szoftverre, ez mérni tudja a driverek hibáiból adódó végrehajtási késéseket, amik miatt a buffer túlfuthat. A beállítások közben figyelhetjük vele, hogy a gép melyik komponense okozhat gondot, de ezek legtöbbször a hálózati komponensek szoktak lenni. Lássuk a beállításokat. CPU throttling: a Windows energiagazdálkodása többek között a CPU energiafelvételére is koncentrál. Ez okozhat problémákat, ezért érdemes kikapcsolni, meg úgy általában az energiatakarékos üzemmódot elfelejteni, mert ez nem egy irodai célokra használt számítógép. Ennek általában semmilyen hatása nincs az asztali gépeken, mivel abban a konfigurációban nincs akkumulátoros üzemmód, így ez a beállítás főleg a notebookokon lényeges, de az asztalin sem árt. Részletes leírás a kikapcsolás menetéről. Energiagazdálkodás: a Windows energiagazdálkodása kiterjed a perifériák üzemeltetésére is, amit bizonyos eszközök nem tolerálnak. Az USB és Firewire csatolókon lógó eszközöket időnként ellenőrzi, hogy lekapcsolhatók-e, és ez a külső hangkártyák egy részénél olyan problémákat okoz, amik a kis reccsenéstől a komplett kapcsolat eldobásáig terjednek. Szóval érdemes ezt a beállítást elvégezni. Optimize Windows: mivel az audió (egész pontosan a DirectX és ASIO) processzek háttérben futó műveleteknek számítanak, ezért érdemes a Windows ütemezőjét átállítani arra, hogy nagyobb hangsúlyt fektessen a háttérfolyamatokra. Beállítási útmutató. Optimize Performance: mondanom sem kell, hogy a színes-szagos alapbeállítások jócskán használják az erőforrásokat olyasmikre is, amikre egy zenei célú gépen semmi szükség. Ezek kikapcsolhatóak szintén, én tulajdonképpen mindent el szoktam tüntetni, ami csak azért van, hogy szebb legyen a felület és izgalmasabb az ablakok közötti váltás. Beállítás erre. Windows Services: alapbeállításként elég sok olyan szerviz fut, amire egy zenei célú számítógépen nincs szükség. Hogy kinek mi szükséges, az mindenkinek személyes döntése, de ennek megkönnyítésére itt egy link, amin egy őrült összeszedte önerőből az alapbeállításokat, és készített egy “Tweaked” tervet arra, hogy miként lehet csökkenteni a robosztus folyamat-struktúrát. Ezzel azért óvatosan bánjunk, mert ez a tweak könnyen visszaharap! (kevésbé gyakorlottak nyugodtan hagyják ki ezt a lépést, a végeredmény ugyanis legfeljebb 5-10% kapacitásnövekedéssel jár, viszont könnyen lehet reinstall a vége, ha össze-vissza állítgat az ember) Firewall, Spyware: egy zenei célú gépen ezekre nincs szükség. Persze csak akkor, ha a gépet tényleg kizárólag zeneszerzésre használja a gazdája, mert egyébként a tűzfalat nem szabad kilapcsolni. Startup programok: a rendszer kapacitását csökkenti, ha túl sok ügynökprogram fut. Ezek rendszerint a Windows indulásakor töltődnek be, és érdemes letiltani néhányat, amik nem annyira fontosak. A Windows 10 már automatikusan méri a betöltődésre gyakorolt hatásukat, és jelzi, hogy melyik program mennyire hosszú időt vesz el a betöltődéskor. Hogyan kell eztet?

Prioritás megadása

Ha a fenti dolgokkal elkészültünk, és feltelpítettük a kedvenc zeneszerkesztő vagy performansz támogató szoftvert, akkor indítsuk is el azt, és állítsunk be rajta egy magasabb prioritást. Ez a Windows 8.1 előtt elég furcsán működött, ha egyáltalán működött. Most viszont megbízható, és egészen reálisan sorolja a szoftvert minden más elé, így elég nagy valószínűséggel kiküszöbölhető a reccsenés még kisebb kapacitású rendszereken is. A Windows megjegyzi a beállítást, így következőleg is ugyanezzel a prioritással fog indulni a program. A prioritás beállításához itt egy link.

Processzor affinitás

A Windows 10 immár lehetőséget ad arra is, hogy a szoftvert kényszerítsük arra, hogy a rendelkezésre álló processzorok közül melyikeket használja, ez az affinitás. Ez egy új lehetőség, és a prioritási beállításokkal együtt értelmezi a rendszer. Elvileg amennyiben egy 4 processzoros rendszerben a szoftvert lekorlátozzuk az első 3 magra, és arra megadjuk a realtime prioritást, akkor a Windows még úgy sem hal meg, ha a szoftver a saját erőforrásait 100%-ra pörgeti. Viszont az affinitás korlátozása nélkül a prioritást ne állítsuk realtime-ra, mert egy esetleges 95%-os terhelésnél nem fogunk tudni beavatkozni semmibe, miután az oprendszer az életbenmaradásért küzd. Az affinitás beállításához itt egy link.

Ahogy azt a BIOS beállításoknál írtam, itt térnék ki arra, hogy ha az adott gépen a BIOS beállításaiban nem lehet a Hyper-Threading-et kikapcsolni, akkor a Windowsban ezzel az affinitás beállítással még lehet egy kicsit javítani a dolgon, ha például a 8 CPU-nak látszó rendszeren összesen 4-et engedélyezünk, magas prioritással, de nem realtime módon. Ekkor elég valószínű, hogy a Windows legfeljebb 3 magot vesz igénybe, azokat viszont a legnagyobb kapacitással. Sajnos azonban több lehetőség ilyenkor nincs arra nézve, hogy biztosan ne kerüljön két processz egy CPU-ra.

Zenei alkalmazás közben

Amikor egy gépen elindítjuk a kedvenc zenei szoftverünket, kapcsoljuk ki a hálózatot (notebookok esetében: Repülési üzemmód), kapcsoljuk le a tűzfalat. Windows alatt a legtöbb problémát a network driverek és a hálózati hibák okozzák. Ha minden fentebbi beállítással megvagyunk, akkor igen nagy valószínűséggel egy audió célokra tökéletesen alkalmas és stabil rendszer tulajdonosai vagyunk.

[azemberahangmogott]

Használthangszer-biznisz

Én gyakran váltok hangszert más inspirációk érdekében. Néha pusztán befektetésként megyek bele alkalmi üzletelésekbe, hogy utána az eszközt kipofozva eladjam magasabb áron. Jómagam a fair-trade híve vagyok, ha jószándékkal áll hozzá a vevő vagy eladó, akkor biztos, hogy az én jószándékommal találkozik. Sajnos ez ritka, bár a helyzet egyre javul. Furcsa módon sokkal több korrekt eladóval találkoztam, mint vevővel. Ennek az lehet az oka, hogy többnyire hozzám hasonló, gyakran üzletelő emberektől veszek hangszert, és aki gyakran ad el, az igyekszik megőrizni a jóhírét. Viszont az átlagos hangszervásárló, az még mindig olyan, amilyen.

Mert az átlagos hangszervásárló hisz a csodákban. Hisz a 20 éves, tökéletes műszaki állapotnak örvendő ősanalóg szintetizátor létezésében, amit egy hobbi hangszergyűjtő rögtön a megvétel után vitrinbe zárt dobozostól, így tehát karcmentes, ahogyan por sem mehetett bele. Mindez természetesen csak akkor éri meg, ha gombokért vagy cukorkáért válna meg tőle a tulajdonos. (Ugyanaz a hangszer az ő tulajdonában felbecsülhetetlen értékűvé válik.) Riadtan forgatja szemeit, amikor kiderül, hogy az eladásra kínált gitár megjárt néhány fellépést, így sajnos a felületi lakkozás már nem a régi.

Az átlagos hangszervásárló nem vásárol. Cserélni akar. Mondjuk a dobkészletért adna egy teljes horgászfelszerelést, vagy egy Skoda Favoritot, aminek még 2 évig jó a műszakija. Vagy mit szólnál egy nagyon márkás Marshel erősítőhöz azért a delay pedálért cserébe? Csak annyi, hogy nem szól, de állítólag párezer forintból javítható.

Az átlagos hangszervásárló rögtön a köszönés után megkérdezi, hogy mennyit engedsz a feléből. Az, hogy mire is kéne alkudni, csak mellékes dolog, mert ha véletlenül tényleg egy táltos egyszarvúként tündöklő, nagyon ritka és hibátlan gyűjtői darab akadna az útjába, akkor is fizikai fájdalmat érezne, ha a felkínált áron kellene megvennie. Sértődötten teszi le a telefont, amikor az eladó nem enged az eleve fixként meghirdetett árból. Ha megpróbálod rábeszélni, hogy először nézze meg, és utána beszéljetek a képviselt értékről, akkor rögtön gyanakodni kezd, hogy valamit sumákolsz.

Az átlagos hangszervásárló gondolkodása bináris. Két állapot létezik számára: tökéletes, illetve használhatatlan szar. A kettő között nincs átmenet. Véleményét a hangszer valós állapota nem tudja befolyásolni. Nem hisz a szemének, ha tényleg jó állapotú hangszert lát, de ész nélkül veszi meg az álmai motyóját még akkor is, ha az egyértelműen percekre áll a teljes entrópia beteljesüléséhez. Füstnyomok az erősítő lamellái fölött? Nem érdekes. Vibráló LCD, ugráló potméter a szintetizátoron? Ugyan már! Furán pattogó, recsegő gitártest? Nem számít! Mert ez az álomkütyü, amit mindenképpen meg kell szerezni! (Ne menjünk el amellett, hogy az az eladó is megéri a pénzét, amelyik ilyen eszközt úgy kínál mintha semmi baja nem lenne, vagyis tényleg átveri a vevőt. Nekem az a tapasztalatom, hogy az ilyen eladó leggyakrabban az átlagos hangszervásárlóból alakul ki.)

Az átlagos hangszervásárló az eladóban mindig a potenciális tolvajt látja. Az más kérdés, hogy így akaratlanul is áldozat-szerepbe kényszeríti magát, de ráadásul még azt az eladót is magára haragítja, aki egyébként jófej. Két órán keresztül pengeti a kínált gitárt, forgatja, szorongatja, feszegeti a pickupot. Hibát keres, hogy mivel akarják csőbe húzni. Amikor talál valami rendellenességet, megörül: mégsem lehet őt átverni!

Az átlagos hangszervásárlót arról is meg lehet ismerni, hogy mindegy, mit adsz el, ő jobban ismeri az adott hangszert, mint bárki. Persze ismereteinek jelentős része vagy feltételezés, vagy következtetés, de az biztos, hogy ne pofázz vissza, mert te semmiképpen nem tudhatod jobban. Hiába a te tulajdonod a hangszer, és gyakorlati tapasztalataiddal cáfolnád a baromságait: ilyenekkel ne sértsd meg. Viszont ha mégis kiderül egy rövid próbával, hogy az a gitár pedál nem csinál David Gilmourt a delikvensből, akkor leforrázva lép vissza a vásárlástól. Hát ő azt hitte. Neki azt mondták.

Az átlagos hangszervásárló sajnos mindennapos jelenség, nem csak a használthangszer-piacon. Korunk egyik jellegzetessége, ahogy a ‘90-es években a brifkós taxis. Mint a poszt elején is írtam, egyre gyakrabban találkozok nagyon korrekt és szakmailag is képben lévő vevőkkel. Azt viszont javaslom, hogyha a fentiek elolvasása közben felháborodsz, vagy legszívesebben azt üvöltöznéd, hogy az eladók is mekkora parasztok, akkor gondold át, és jegyezd meg, hogy melyik részen akadtál ki, mert az Te magad vagy.

[azemberahangmogott]

Mivel keverted ki ilyenre?

A két szép kezemmel. Persze, fontos az, hogy az eszközt, amivel ezt elkövettem, mérnökök rakják össze, lehetőleg olyanok, akik a hang fizikájához és az elektronikához vagy a szoftverfejlesztéshez is értenek egyszerre. Persze, hogy másképp szól a Neve hardver, az UAD plugin és a Logichoz alapvetően hozzácsapott fedélzeti kompresszor, de hidd el, hogy amire első körben vágysz, az ettől független.

Megnéztem a projectet, amit ideadtál, és az első észrevételem az volt, hogy amikor felpakoltad a sávra a dinamika processzor plugineket, akkor azzal az elhatározással nyitottad meg, hogy amit meg lehet rajta tekerni, azt megtekered, amit át lehet rajta kapcsolni, azt átkapcsolod. Az egymás után kötött modulok végén a hang már egyáltalán nem hasonlít arra, ami a sávon felvételre került - kérdem én, akkor minek vetted fel így?

Limitert raktál a master sávra, pedig ha azt kikapcsolod, akkor sokkal érthetőbb a mixdown, de neked csak a hangerő számít. A hangerő persze fontos, de a limiter nem játék - és pláne nem olyan zenészek kezébe való, akik mindent megtekernek, ami a képernyőre kerül - mert könnyen elvágja a produkció torkát.

Felvetted ezt a hangot minimum tizenöt különböző módon, amivel foglalkoztál saját bevallásod szerint “egy estét”, mert “kábé ilyet szeretnék”. Utána órákat, ha nem napokat szöszöltél a két EQ-val, a stereo imagerrel, a kompresszorral, a harmadik EQ-val, a delayel, a második kompresszorral és a limiterrel. A végeredmény pedig egy olyan hang, amire joggal mondhatod, hogy más ilyet nem csinált, mert tényleg nem: praktikus okokból. Ha most belenyúlsz valahol az elején, akkor borul az egész lánc.

Ahelyett, hogy varázslatokkal szenvedtél, a szintetizátorodon kellett volna bindzsizned még néhány órát, és pontosan azt a a hangot kikísérletezni, amit szeretnél. Nem kábé. Felveszed egyszer, jól. Utána lehet, hogy se EQ, se kompresszor nem kell a végére, és mindenképpen jól fog szólni, minden környezetben. Ráadásul nem fog a hangmérnök véreres szemekkel nézni rád, amikor előadod neki, hogy mit szeretnél egész pontosan. Ő ugyanis tudja, hogy Te hol rontottad el, és hogy ebből olyan sosem lesz, amit szeretnél.

Persze, most azt bizonygatod, hogy ha Neve pulton keverhetnél, akkor más lenne. Hidd el, hogy amíg nem Te vagy az új Rolling Stones, a zenéd hangjának mindegy, hogy min készült a mixdown. Sokkal fontosabb, hogy jól közvetítse azt az értéket, amit képviselsz. Azt pedig jelenleg még nem a Neve trafójának a hangja vagy az SSL tranzisztorainak a karaktere biztosítja számodra, hanem egy értelmes, szakszerűen lekevert zene.

Utóirat: mielőtt még félreértés lenne belőle, azt is meg kell említeni, hogy akinek az a szakmája, hogy egy arrangementből jó mixdownt készítsen, annak a kezében létfontosságú eszközökké válnak a fent említett processzorok, és nagyon fontos döntés eredménye, hogy egy adott sávon mit használ. A profi zenészeknek szintén fontos döntés lehet, hogy zenei koncepciójukba hogyan illesztik az egyes elemek sajátosságait. Ez a post azoknak szól, akik a címben szereplő kérdést felteszik, hiszen ők nyilvánvalóan nem az említett csoportokba tartoznak. Ők az amatőr zenészek, akiknek erre a tudásra (még) nincs szüksége. Az amatőr zenész örül, ha a zene legalább 80%-ban megközelíti azt, amire gondolt. Az amatőr zenész majd megtanulja, hogy az “ingyen” letöltött Waves C30 multiband super dynamic magical evolving artifical intelligence 2500 EUR kompresszorral pont ugyanolyan szart lehet összehozni, mint a DAW noname fedélzeti kompresszorával, és majd csodálkozik azon, hogy egy értő kézben ugyanez mire képes.

[azemberahangmogott]

A hangmérnök szerint a zenéd menthetetlen

De ezt sosem fogja neked megmondani. Néhány eset, amiből következtethetsz arra, hogy legközelebb nem mész vissza hozzá.

Beadod hozzá a tracket, és az első meghallgatás után azt mondja, hogy "hmmmm, nem kell ezen sokmindent állítani". A zenéd annyira bukó, hogy igazából azt is mondhatná egyből, hogy "kész".

Beadod hozzá a zenét, majd két nap múlva felhív, hogy megkérdezze, mi volt a koncepció. A zenéd annyira bukó, hogy nem érti a sávok között az összefüggést. Nem ő a hülye!

Beadod hozzá az anyagot, és még aznap felhív, hogy holnapra kész, csillió forint. A zenéd annyira bukó, hogy holnapra csak egy arányokba összetolt, nagyon drága előfokon átengedett izét fogsz kapni, ami persze, hogy jobban szól, de mégegyszer ide ne merd hozni a szarodat!

Beadod hozzá a pendrive-ot, majd másnap felhív, hogy hol a hanganyag róla? A zenéd annyira bukó, hogy nem ismerte fel a sávokból a művészetet, és azt hitte, hogy véletlenül nem másoltad fel a cuccot.

Beadod hozzá a zenét, még aznap felhív, hogy ő nem túl járatos ebben a műfajban, de ajánlja neked XY másik mestert, akinek viszont pont ez a profilja, és olcsóbb is. A zenéd annyira bukó, hogy azt használja szivatásnak egy ellenfelével szemben.

Beadod hozzá a hanganyagot, és még aznap felhív, hogy ingyen megcsinálja, ha megengeded, hogy bemutathassa másoknak is. A zenéd annyira bukó, hogy elrettentő példának fogja használni, vagy csak úgy mutogatni pár csík kokain vagy néhány spangli után, hogy feldobja a hangulatot egy kis térdcsapkodós röhögéssel.

Beadod hozzá a sávokat, és miután meghallgatta, hirtelen elromlik a setup egy fontos eszköze, ami miatt nem tudja vállalni. Nem kell magyarázni az okokat.

[azemberahangmogott]

Hangszer vagy számítógép?

Ütős VST-ket lehet venni szerezni mostanában, amelyek egytől-egyig azt ígérik, hogy tökéletes hangzást és a fizikai hangszerek ergonómiáját biztosítja. “Józan paraszti ész”-poszt alant…

Update:Miután komoly vita alakult ki a Facebookon (nem is itt) erről a bejegyzésről, méghozzá csupa félrértésből, ezért megpróbálom pontosabban megfogalmazni, ami eredetileg talán verdiktnek tűnik. Habár direkt beleírtam az eredeti szövegbe is, hogy a VST-k sem véletlenül terjedtek el, amivel arra utaltam, hogy hangban és alkalmazásban is jó eszközök lehetnek, egyesek mégis személyes sértésnek vették az egész bejegyzést. A fejtegetésem nem arról szól, hogy jobb-e a hangja valaminek, hanem arról, hogy lehetséges-e egy hangszer egyediségét számítógéppel utánozni. Természetes, hogy szubjektív megitélés alá eső dolgokat nem szándékoztam leszögezni. Javítások dőlt betűvel.

Tegyünk különbséget analóg hangszerek, digitális hangszerek és számítógépek között! E három kategória ugyanis nagyon különbözik! Egy drága digitális hangszer minden eleme a generált hang feljavításán dolgozik, így elmondható, hogy a megszólaló hang egy jól dekorált digitális jel. A generált alaphang megszólalását egy algoritmus határozza meg, és az áramköri elemeket úgy tervezik meg, hogy azok a lehető legjobban illeszkedjenek és megfeleljenek a célnak, vagyis egy célszámítógépről beszélünk. A személyi számítógépbekben (PC, Apple) ez az előny nincs meg. Ezzel szemben az analóg elektronikus hangszer hangját tényleg a bele épített alkatrészek határozzák meg, fizikai értelemben is. Így például a tranzisztoroknak saját hangjuk van, akárcsak a tekercseknek, a hangkeltő áramkörökről (oszcillátor) nem is beszélve, amelyek között még a sorozatgyártott darabok is kicsit különböznek egymástól, mégha ez csak műszerekkel kimutatható is. A digitális hangok előállításakor a hangra semmilyen fizikai hatással nincsenek az azt előállító áramkör elemei. Valamint egy analóg áramkör torzítása többnyire harmonikus frekvenciákat generál, amiktől “vastagodik” a hang, ellenben a digitális áramkör túlvezérlésekor a torzítás szükségszerűen azonnal végtelen, ami rendkívül bántó, recsegő hangot eredményez.

Tegyük tisztába azt is, hogy a digitális technológia mire jó: sokmindenre, de jelenleg még gyerekcipőben jár a valódi analóg eszközök szimulációját illetően. Ne dőljünk be a “true analog sound” feliratnak, ma még a gyakorlatban a leggyorsabb processzorokkal szerelt gépek sem képesek egy sima PN vagy NP tranzisztoron átfolyó áram valós idejű szimulációjára, habár az elméleti lehetősége megvan. Ilyen komponensből sok van egy átlagos - nem túl bonyolult - analóg hangszerben, de a digitálisok végfokozataiban is. Ezek az alkatrészek jelentősen meghatározzák egy hangszer “soundját”, a tranzisztorok kapcsolásai, az áramkör munkapontjainak beállításai egy elektronikus eszközben olyan titkos összetevők, amiket féltve őriznek a gyártók. Manapság tehát nemhogy valódi analóg hangot nem lehet digitálisan szimulálni, de még egy egyszerű oszcillátor működését sem. Ehelyett a virtual analog eszközökbe DSP processzorokat szerelnek, amelyek előre meghatározott paraméterek alapján egy algoritmussal generálnak digitális jelfolyamot. Egy számítógépben alapvetően nincs DSP processzor, persze időről-időre megjelennek a különböző megfejtések, csakhogy ezek a hagyományos hangszerek árának többszörösébe kerülnek. DSP processzor híján a hanghullámot egy egyszerű program generálja, ami az egyszerű számítógép egyszerű processzorán fut, közvetlenül az operációs rendszer után, és ezzel azt hiszem jól körülírtam a problémát.

A digitális korszak előtt egy szintetizátor szinte megfizethetetlen értéket képviselt, mint az elektromos áram egy művészi területű felhasználásának eszköze. A technológia fejlődésével egyre kisebb dobozokba egyre stabilabb áramkörök kerültek, majd a digitális korszak beköszöntével megérkeztek az első virtuális oszcillátorok is. Oka van annak, hogy a digitális technológia 40 éve tartó, szinte egyeduralma után az analóg áramkörök ismét egyre hangsúlyosabb szerepet kapnak. Az embereknek hiányzik az áram hangja, a fémes, de mégis meleg, karcos búgás a transzformátorok lágy ölén; az ugyanis hibás mivolta miatt sokkal közelebb áll a természetben hallható hangokhoz, mint a processzorokkal kiszámolt hideg, pontos hangok. Ez az a “magic”, amit sem egy DSP, pláne egy VST nem tud megoldani.

Mindezzel semmiképpen sem akarom azt sugallni, hogy egy virtuális hangszer biztos, hogy nem szól jól, sőt, azt gondolom, az sem véletlen, hogy mára az elektronikus zenék nagy része számítógépes alapokon készül, VST-k seregeit hadrendbe állítva. Biztos vagyok benne, hogy a jobb eszközzökkel mindig jól megközelíthető a kívánt hangzás, és mostanában tényleg egyre komolyabb VST-k kerülnek a piacra, amelyek igyekszenek jó megoldást nyújtani egy alapvetően hátrányokkal induló szegmensben. Az is az előnyükre válik, hogy egyes gyártók mostanában kifejezetten olcsó hardverekkel próbálnak nagyobb részesedést szerezni a piacon, aminek az az eredménye, hogy a VST-k tényleg "analógabbúl" szólnak, mint ezek az olcsó termékek. (például egy Diva vagy egy Zebra biztosan több lehetőséget nyújt egy Korg Volca Keys-nél)

Akkor miért annyira drága egy hangszer, és miért “ingyen letölthető” egy VST? Azért, mert ahogy azt rengeteg oktatóvideón látni lehet, a VST használata nem csak abból áll, hogy megtekersz egy gombot, és úgy szól, ahogy kell. Hosszú órákon keresztül kell keresgélni, finoman állítgatni, cserélgetni az effekteket mögötte, simogatni, lapogatni, gyúrogatni, mire végre úgy szól, ahogy hallani szeretnénk. Egy céleszközzel ennek a vessződésnek a töredékével megoldható az esetek nagy része. Egy analóg eszközből eleve analóg hang szól, egy magasabb kategóriájú digitális eszközbe pedig gyárilag a legjobb hangzást programozzák bele, tehát mindkét esetben érvényesül nagyjából az, hogy kettőt tekersz rajta, és már úgy szól, ahogy szeretnéd. (különösen igaz ez azokra az eszközökre, amiket kifejezetten billentyűsöknek készítenek, pl Nord és Kurzweil darabok) Nem tűnik nagy különbségnek? Rögtön kiderül, mennyire fontos ez, ha nagyító alá vesszük egy ötlet megszületésének fázisait. Könnyen feledésbe merülhet egy jó dallam, ami csak a fejünkben szól, miközben azon gondolkozunk, hogy melyik VST-t kéne használni, melyik effektel összekötve, azt hogyan lehetne feljátszani, összekapcsoljuk a billentyűzettel, beállítjuk a felvételt. Mindez egy céleszközzel nagyjából a megfelelő hang kikeresésére, és a megfelelő dallam feljátszására korlátozódik. Nincs böngészés, nincs preset keresgélés, nincs “miért nem szól?”, nincs semmi probléma, csak játszani kell rajta. Tapasztalatból mondom, hogy a két workflow között óriási a különbség, és ezt a különbséget fizeti meg az az ember, aki drága eszközökbe fekteti a pénzét.

Összegezve: a technika mai állása szerint a számítógép még nem tudja élethűen utánozni a magasabb kategóriás hangszereket, és hacsak nem kerülnek forgalomba olyan processzorok, amelyek teljesítménye sokszorosan meghaladja a manapság használatosakét, akkor ez a tendencia így is marad még egy ideig. Talán az unokáink már látni fognak olyan programokat, amelyek élethűen tudják majd utánozni a valódi analóg hangszerek hangját.

[azemberahangmogott]

Jó lesz az!

Nem, nem lesz jó. Soha, semmire nem fogja vinni az a zenész, aki úgy áll a saját zenéjéhez, hogy “van ennél rosszabb is, oszt mégis szeretik!” És jobb van-e? Az embereket ugyanis csak ez érdekli.

"De hát hallgasd már meg az XY zenéit! Na, ha azon van 345.000 letöltés, akkor ez is jó lesz!" - ha annyi ezresem lenne, ahányszor ezt hallottam az aktuális érdektelen, 5 perces elektromos csörömpölés mixelése után, akkor nyitnék rá egy vállalkozást. Hiába is mondanám, hogy a baj pontosan az, hogy ez a zene szinte ugyanaz, mint az XY 345ezres letöltést megért - szintén teljesen érdektelen - opusza, csak nulla marketingel támogatva, ez a Művészt nem fogja érdekelni.

Számára nem ez a lényeg, hanem a részvétel. Hogy elmondhassa magáról, hogy zenét ír. Hogy neki van sajátja, ami “legalább ilyen jól szól, de lehet, hogy jobban.” Szeretné a csillogást, a reflektort, és ezért megtanult egy programban hangjegyeket pakolni egymás után - vagy elpengetni, vagy akkordokat lefogni nyolcadokra - majd a kliséket felépíteni, hogy az általa favorizált XY előadó hangzásához a legközelebb álljon. És nem érti, miért nem sikeres.

Az ok nagyon egyszerű: az eredetiséget nélkülöző, másoló művészek már az első 20 másodpercben felismerhetőek. Ez nem jó sem a hallgatónak, sem az esetleges terjesztőnek. Az előbbi megunja, hogy mindig kínai gagyit kap, az utóbbi félti a jóhírét, már ha van. Főleg az elektronikus és tánczene területén tapasztalható az eredetiség hiánya, mivel egy számítógéppel könnyűnek tűnhet egy zenét összerakni. Ismerős az a mondat, hogy "diszkóba' drogosoknak jó lesz"? Csalóka dolog, mert bár tényleg elég befogadó tud lenni egy tömeg a tudatmódosítók hatása alatt, de mégis érzi, tudja, hogy eredeti zenét hall, vagy másolatot. Az utóbbiak megszólalásakor gyanúsan megugrik az italpult forgalma.

"Tökmindegy, ezeknek a droidoknak úgyis csak a tücc-tücc számít." De még a legnagyobb droid is érzékeli, hogy valami nem jó. Nem tudja kifejezni, lehet, hogy fel sem fogja, hogy nem tetszik neki, csak tovább lépteti a lejátszót, elkapcsolja a rádiót, kimegy cigizni; a lényeg, hogy minden ember érti a valódit, és felismeri a gagyit. Bármennyire is jól esne azt hinni, hogy néhány akkord leütésével és egy vengeance_house_loop_132bpm.wav ismétlésével értéket hordozó művet alkothat az ember, ez a legritkább esetben jön össze, és otthoni házistúdiós körülmények között meg szinte soha.

Szóval azt javaslom, ha ez a cikk felháborított, sértve érzed magad, vagy netán rögtön megszólalt a fejedben a jóságos, engesztelő hang, hogy "de az én zeném nem ilyen", akkor kérlek gondolkozz el, hogy valóban a felszínre törni akaró értéket képviseled, vagy csak az őket körbevevő fölösleges zajt erősíted, mindenki legnagyobb bánatára?

[azemberahangmogott]

Pedig magában jól hangzik

Én magam is elkövetem elég gyakran azt a hibát, hogy egy zenét a 64 bites hangrendszer kapacitásának a határára kergetek, annyi track van benne. Ez azonban mindig hiba!

"Valahogy nem tudom összeállítani ezt a zenét" - pedig a megoldás egyszerű, és van is rá a mixpulton dedikált gomb, az a legnagyobb, és mindig piros: a mute. Ez nem véletlen, a hangmérnök egyik nagy barátja ez a gomb. Amit ugyanis nem lehet 6-8 elszeparált sávban megoldani, az a kevés kivételtől eltekintve biztos, hogy túlkomponált.

A szeparált sávok többnyire funkciókat hordoznak: ritmus hangszerek mélyközép, magas és vegyes sávja, valamint a melodikus hangszerek funkciócsoportjai (bass, lead, rythm, pad/string/motion, fx). A műfajok többségében ezek a sávok elegendőek egy zene kifejeződésére. Ennél nagyobb leosztás kísérleti zenékben szokott összejönni, vagy pedig színháztermi nagyzenekarokban, ott viszont egy hangmérnöknek nem sok tennivalója akad.

Sokszor találkoztam azzal a problémával, hogy a zene szerzője ragaszkodik a teljesen fölösleges sávokhoz, amelyek nem tesznek hozzá a trackhez, ellenben indokolatlanul foglalják a sávszélességet a többi hang elől, beleszólnak a dinamikaprocesszorok működésébe is, és nélküle sokkal jobb a zene érzete is. Azonban a művész minden egyes hangot hallani akar. Demórákkal párosulva rendszerint bukó ez a hozzáállás.

Javaslom, hogy amikor megakadsz a zenével, nyomogasd a sávokon a mute gombot! Amikor elnémítasz egy sávot, és kellemes érzés fog el, vagy legalábbis valami lámpa felvillan az agyadban, akkor vegyél egy nagy levegőt - és hagyd úgy, lenémítva. Az esetek 90%-ában a megszokás okozta hiány elmúlik, és egyszercsak azt veszed észre, hogy van egy rakás elnémított sávod, és a zene jól szól. 

Arról nem is beszélve, hogy a hallgatóság jelentős része az egyszerű zenéket kedveli.

[azemberahangmogott]

"Ez a zene szar"

Ezt a cikket kétszer is elkezdtem, mert az első verzióban rossz irányba vittem a fejtegetést. Miközben számtalan kellemes és kevésbé kellemes produkció születik, az átlagos ember - illetve fogyasztó - a saját ízlésvilágában jól meg tudja határozni, hogy melyik zene jó, és melyik rossz. Más a helyzet azonban egy mix engineer vagy egy producer szemszögéből.

"Miért, szerinted a Szintiboy jó zene?" - kaptam meg a kérdést, mikor azt mertem állítani, hogy nem létezik jó vagy rossz zene, csak sikeres és sikertelen. Tipikus amatőr hozzáállás, hogy ha valaki hisz abban, hogy vannak egyértelműen jó és egyértelműen rossz zenék. A profi producer két dolgot lát meg egy zenében: eléggé eredeti és/vagy eléggé eladható. A mix engineer megint mást lát: a saját ízlésével jól fog-e szólni és egyáltalán technikailag megoldható-e?

Szintiboy egy jó példa. Hazai szinten rekordokat döntöget a nézettsége youtube-on, elég sok helyre hívják fellépni. Vannak olyan emberek, akik komolyan "mulatnak" a zenéjére, és vannak olyanok, akik csak mulatnak a zenéjén. A másik példa a Gangnam Style, vagy még régebbről egy hazai arc: Uhrin Benedek. Ezek a mi kis hazánkban mind ismertek. Ugyanakkor senki nem gondolná, hogy egy pályán játszanak mondjuk a Pink Floydal, vagy Skrillexel.

A hangsúly a szélsőségekben, a betöltött szerepen van! Míg előbbiek (Szintiboy, PSY, Uhrin Benedek) leginkább a stand-up comedy egy bizarr alfajaként működnek jól, addig utóbbiak (Pink Floyd, Skrillex) ízig-vérig zenei produkciók. Mindkét esetben a szórakoztatás a lényeg. Ezért egy profi producer vagy mix engineer soha nem mondja egy zenére, hogy ez szar. Azt sem, hogy jó. Ehelyett igyekeznek megfelelően pozícionálni a produktumot, és a helyén kezelni.

Egy zene attól sikeres, ha szélsőséges. PSY zenéje szélsőségesen bugyuta, ugyanakkor vérprofi megvalósítás jellemzi. Uhrin Benedek és Szintiboy a másik oldal, ahol a produkciót a készítők komolyan veszik, ez adja a helyzetkomikumot, a nyilvánvaló óriási különbség a profin kivitelezett zenékhez képest. Azonban ha egy zene középszerű, az biztos bukás, arra ugyanis senki nem kíváncsi.

Tehát amikor arról beszél egy fogyasztó, hogy egy zene jó, vagy rossz, akkor mindig a saját megítélését halljuk, hogy SZERINTE jó, vagy rossz. Az egyik legmeghökkentőbb emberi tulajdonság, hogy az egyén képes a számára rossznak ítélt dolgokat is élvezni, ha azok a megfelelő mélységben rosszak. Jó példa erre a szóviccek gyűjteménye, a borzalmasan erős ételek, vagy a mazochizmus. Egy időben meló közben több munkatársammal együtt Gryllus Vilmos gyerekdalos albumát hallgattuk Winampon egy olyan pluginnel, ami valós időben felgyorsította vagy lelassította a lejátszás sebességét. Nagyon élveztük, de önmagában a gyerekdalokat nem hallgattuk volna.

A szélsőségek bizonyos határok között gyönyörködtetnek! A sikeres és figyelemfelkeltő zenék mindig ezeket a határokat feszegetik, az ilyen zenékre mondja a legtöbb ember, hogy "jó". Egyensúlyoznak az ízlésesen szélsőséges, és az ízléstelenül otromba határán. A sikeres mix engineer ezt a hangzást próbálja meg elérni mindig, a jó producer pedig ezt keresi minden zenében.

[azemberahangmogott]

A demórák

Akkor egy pár szó essen erről a mixing körökben jól ismert fogalomról. Van az illető, A Művész, aki megírt valamit valamin, vagy elpengette, vagy elpüfölte, vagy elbillentyűzte - tökmindegy - és behozta a kedves mix engineer úrnak, hogy készítsen belőle valami profi hangzásút, ami mindenkinek tetszeni fog. Aztán szerencsétlen pult mögött ülő flótás azt veszi észre, hogy bármerre is mozdulna, A Művész nem engedi, mert minden egyes ciccenés KONCEPCIÓ!

Mert ő nem véletlenül rakta bele pont oda, pont úgy azt a hangot! Pedig aki ott ül a pult mögött, és a - nem zajcsillapított - fala ki van tapétázva elismerésekkel, meg különböző nemesfém-elnevezésű lemezekkel, azért valamit biztosan tud a jó hangzásról. A Művész ragaszkodik az offbeaten diszharmonikusan bezengő analóg trottyanás minden egyes bitjéhez, mert fájna neki, ha az nem lenne ott. És mindennek mi az oka? A demórák.

Megvan az a fiatalkori emlék, amikor egy zenét rongyosra hallgattál, majd egyszercsak valahol meghallottad az ismerős hangokat, és épp élvezni kezdted, de hirtelen teljesen más szólt ott, ahol a Te kedvenc részed következett volna, mert egy feldolgozást hallottál?

A demórákos művész pont ugyanezt érzi a saját művével kapcsolatban, csak a négyzeten. Mivel ezerszer hallgatta végig, az ő keze között alakult a zene olyanná, amilyenné sikerült akarta, ezért képtelen más szemszögből hallgatni. Nem érdekli, hogy a basszus akad a lábdobbal, hogy a cintányér is belezeng a pergőbe, hogy a Hammond középső regiszterei keresztbe szólnak az elektromos gitárral - az úgy kell, hogy legyen, mert úgy szokta meg. Az ember a pult mögött pedig izzad, igyekszik lebeszélni a hülyeségről, elmondja neki, hogy miért nem jó.

A rutinos művész mindig elfogadja. A demórákos soha. És persze a rutinos művész zenéje azután sikeres lesz, de legalábbis teljesen vállalható, míg a demórákos zenéje demó marad mindörökre: a mix engineer egy idő után feladja a győzködést, se ideje, se kedve hozzá. Betolja a sávokat kb. arányokba, rádob egy preset mastert, és megkéri a művészt, hogy ne tüntesse fel a nevét - mivel nem tudott értéket hozzáadni -, a következő trekket pedig kétszer ennyiért fogja megcsinálni.

[azemberahangmogott]

Elhiszed magad

Találkoztam olyan előadóval, aki nem gondolta azt, hogy ő rossz zenét is írhat. Ez sajnos idehaza egy elég gyakori probléma, amikor valaki hoz egy projektet, amiben “megfejtette” a művészetet, és azt szentírásnak veszi, úgymond “elhiszi magát”, hogy ez lesz a következő Beatles, Madonna, Michael Jackson vagy Jean Michel Jarre.

A rossz hír az, hogy a zeneipar fejlődése nagyban követi a rendelkezésre álló technológia fejlődését, és az igazán fontos újítások még mindig nem a házi stúdiókban keletkeznek, hanem nagyon komoly költségvetésű produkciókban. Előbbiek ugyanis sosem fogják az élvonalbeli technikát képviselni, míg az utóbbiak szinte mindig azt használják. A házi stúdiók demó célokra épülnek, a nagy volumenű stúdiók viszont piaci termelésre.

Kedvenc példám az autó biznisz, mint párhuzam. Ki hallott olyat, hogy egy komolyan vehető gépjármű végleges prototípusa egy “hétköznapi dolgozó ember” otthoni garázsában épült meg? Nyilván nem lehetséges, mert az ahhoz szükséges technikát sok ember mozgatja, sok kézen megy keresztül és sok agy gondolkozik rajta. Elméletben persze elképzelhető, hogy 1-2-3 ember összefog és megépítenek egy totálisan új, minden eddigi technológiát túlszárnyaló járművet, de a valóságban erre se pénz, se elegendő idő nem áll rendelkezésre.

A zenével pontosan ugyanez a helyzet. A különbség viszont nagyon sok hamis reményre ad okot, mert amíg járóképes autó építésére alkalmas eszközöket valóban nem könnyű beszerezni, addig a zene alkotására szolgáló eszközöket nagyon is. A “hétköznapi dolgozó ember” egy éven belül valószínűleg képes összekuporgatni egy közepes teljesítményű számítógépre valót, és pár hét alatt kiismerheti akármelyik DAW működését, még pár hét alatt pedig nagyjából az ismertebb VST hangszerek és effektek lelkivilágát is. A probléma az, hogy ezzel a tudással valaki már művésznek hiszi magát.

Persze nem lehetetlen, hogy tényleg egy nagyon tehetséges emberről van szó. Az viszont mindenképpen intő jel lehet, ha valaki elhiszi magáról, hogy amit csinál, az az ultimate és a legjobb. Ugyanis a művész lélek pontosan azért szárnyal és küzd folyamatosan, mert önmagát kifejezni akaró, de a kifejezés módjában folyton kételkedő, bizonytalan elme lapul a háttérben. Nem véletlen, hogy a valódi művészek között igen sok a pszichózisokkal küzdő, lelkibeteg ember, ugyanis a művészet megterhelő, és önmaga is egyfajta pszichózis - vagy annak egy levezetési formája. A kivételek erősítik a szabályt, én azonban nem találkoztam még olyan emberrel, aki jó zenét írt, és ezt így is érezte. Ellenben igen sok olyan emberrel találkoztam, aki azt gondolta, hogy jó zenét ír, miközben értékelhetetlen klisékkel teletűzdelt másolatokat gyártott, az eredetiség minden jele nélkül. Meg persze volt szerencsém ahhoz a kevés emberhez, akik eredeti ötletekkel, zseniális arrangementekkel és bravúros megoldásokkal alkották meg műveiket, és mind úgy érezték, hogy ennél sokkal több van bennük, hogy nem tudják kifejezni magukat elég jól. Az erre való törekvés pedig az egyedüli mozgatórugója a fejlődésnek, a páratlan ötletek születésének!

[azemberahangmogott]

Az ember a hang mögött

Vagyis az ember, aki miatt a zene úgy szól, ahogy hallod, aki nem hangyja, hogy az énekesnő fejhangon visítson, vagy ha azt teszi, akkor - jó esetben - nem engedi azt lemezre rögzíteni. 

Az ember, aki miatt a gitárod szakít, aki miatt a basszusszólód gyomroz, aki miatt a vokáljaid hallatán megborzong a hallgató.

Az ember, aki a potmétert pont oda tolja, ahol a legjobb.

Az ember, aki én is lennék szivesen.