No title available
h

Kiana Khansmith
AnasAbdin
we're not kids anymore.
he wasn't even looking at me and he found me
d e v o n
"I'm Dorothy Gale from Kansas"
Lint Roller? I Barely Know Her

@theartofmadeline
Keni

❣ Chile in a Photography ❣
Alisa U Zemlji Chuda
No title available
wallacepolsom
ojovivo
2025 on Tumblr: Trends That Defined the Year
PUT YOUR BEARD IN MY MOUTH
Claire Keane
RMH

seen from Greece

seen from United States

seen from Türkiye

seen from United States

seen from United States

seen from Germany

seen from United States
seen from United States

seen from Malaysia

seen from Malaysia
seen from Ukraine

seen from Malaysia
seen from United States
seen from Romania
seen from Libya

seen from United States
seen from Philippines

seen from United Kingdom

seen from United States
seen from United States
@buktabarbara
Van egy nagy dobozom a padláson. Méretes, nehéz, és sokáig nem tudtam vele mit kezdeni. Ezért került a padlásra. Nem akartam folyton cipelni, mert egy idő után baromi fárasztóvá vált. Másoknak meg kényelmetlenné. Nem voltam szép látvány görnyedt háttal, egy nagy dobozzal a vállamon – különösen azok számára, akiknek közük volt ahhoz, hogy a dobozom egyre nehezebbé váljon.
Van egy nagy dobozom a padláson. Ígéretekkel van tele. Folyton megtelik. Pedig rendszeresen kiürítem. De az emberek csak jönnek, és nap mint nap pakolnak bele; egyesek csak apróságokat, míg mások olyan hatalmas és súlyos ígéreteket, amelyek egymagukban is képesek megtölteni a dobozomat. Én pedig rendszeresen lehozom a padlásról, hogy egy laza mozdulattal kiöntsem az egészet a kukába.
„Örökké szeretni foglak!”
„Bízz bennem!”
„Ott leszek!”
„Megcsinálom neked ezt!”
„Segítek neked, számíthatsz rám!”
Hányszor kaptam cukormázba mártogatott keserű bonbonokat olyan emberektől, akiket hitelesnek gondoltam… Sokszor egyébként ők is magukat. Mert valójában nem mindenkinek voltak hátsó szándékai. Nem mindenki akart hitegetni az ígéreteivel – voltak, akik tényleg komolyan gondolták azt, amit mondtak. Akkor. Aztán néhány héttel, hónappal vagy évvel később már nem. Akkor már valami fontosabbá vált. Az ego, a kényelem, a félelem, vagy egy másik ember.
Először édesnek tűnt az ajándék – néha túl szépnek is ahhoz, hogy igaz legyen –, aztán a cukormáz leolvadt, és csak a kellemetlen belső tartalom maradt. De akkor már nem volt más választásom: meg kellett emésztenem, amit megettem. Már nem az volt a kérdés, hogy kell-e nekem az ígéret, és nem is az, hogy valaha teljesítik-e, hanem az, hogy mit kezdjek vele most, hogy magamra maradtam.
Többnyire cipeltem tovább magammal a be nem váltott ígéreteket, és velük együtt a neheztelést, a haragot és a fájdalmat, amit ezek okoztak. Látszólag. Mert valójában én okoztam magamnak.