A tegnapi nappal a várandósságom 22.hetében kipakoltam közel 7 év után a kórházi szekrényemet. Az évek alatt rengeteget küzdöttem a megfelelési kényszerrel, a terhelhetőség kimaxolásával, az akkor vagy jó munkaerő ha mindent is kibírsz, elvállalsz..stb. Hosszú önismereti munka, terápia, és rengeteg sírás, bizonytalanság, végtelen kimerülés után tavaly októberben azt tudtam mondani, hogy már nem bírom tovább. Fel akartam mondani, semmi más nem érdekelt csak az, hogy soha többet ne kelljen dolgozni mennem. Addigra sajnos az élet más területén jövő sikertelenségek is teljesen elvették a fényt a napjaimból. Pár hónap távollét, és külső segítség szükséges volt ahhoz, hogy össze tudjam magam szedni, újra tisztán tudjak látni. 2026 februárban vissza tudtam menni dolgozni, és ugyanebben a hónapban a SOTE ARC közreműködésével az életünk új értelmet nyert🤍. A munka segített egy darabig, hogy a várakozás hétről hétre gyorsabban teljen, lefoglalt, de kezdett már néha a szorongás, fáradtság (testi és mentális), döntéshozatalok sora, és végül a 40 fokos meleg fullasztóvá válni. Augusztus közepéig terveztem dolgozni, és végül nem is az élet szólt közbe, vagy az időjárás. Hanem az a hang, ami tavaly ősszel is. Felelős vagyok. Akkor magamért, most már Ő érte is. Nagyon nem könnyű egy olyan rendszerből felállni, ahol mindenki elvárja hogy a végletekig terhelhető legyél. De bármennyire is nehéz a döntést meghozni, meg kell törnünk a mintát mielőtt az tör meg minket.
snowghoul
annaxmalina
ellievsbear
prguitarman
theartofmadeline
janainaart
titsay
stormborns
