“A csendőr se okozott végül nagyobb kellemetlenséget. Először megrémültem tőle kissé: épp a fejem fölött, a bal oldali ablaknyílásban bukkant fel nagy hirtelen az arca, s még be is világított hozzánk a zseblámpájával, az első nap estéjén, vagy inkább az éjszakáján már, megint egy hosszabb veszteglésünk alatt. De hamar kitűnt, jó szándék hozta: – Emberek – ezt a hírt jött csak tudatni –, a magyar határhoz érkeztetek! – Egy felhívást, mondhatni kérelmet kívánt ez alkalomból intézni hozzánk. Az volt az óhaja, hogy amennyiben bármelyőnknél még netalán pénz vagy egyéb érték maradt volna, úgy azt adjuk át őnéki. – Ahová ti mentek – vélekedett ugyanis –, ott többé már nem lesz szükségetek értékekre. – S ami még nálunk volna, azt a németek amúgy is mind elveszik majd tőlünk, biztosított. – Akkor már – így folytatta, odafenn az ablakrésben tovább – miért ne inkább magyar kézbe jusson? – S rövid szünet után, amit valahogyan ünnepélyesnek éreztem, egyszerre melegebbre forduló, igen magunk közti s bizonyosképp valahogy mindenre feledést borító, mindent megbocsátó színezetű hangon azt is hozzátette még: – Hiszen ti is magyarok vagytok végeredményben! – Egy hang, egy férfinak a mély hangja valahonnan a kocsi belsejéből, némi sustorgás, tanakodás nesze után valóban, be is látta ezt az érvet, föltéve, hogy a csendőrtől meg vizet kapnánk csereképpen, s ő erre is hajlandónak mutatkozott, bár, mint mondta, „a tilalom ellenére”. Hanem aztán mégse tudtak megállapodásra jutni, mivel a hang a vizet, a csendőr meg viszont a tárgyakat kívánta előbb kézhez kapni, és a maga sorrendjéből egyikük sem engedett. Végül aztán a csendőr igen megneheztelt: – Büdös zsidók, még a legszentebb kérdésből is üzletet csinálnátok! – ezt az észrevételt tette. S fölháborodástól meg utálkozástól is csak úgy fulladozó hangon ezt a kívánságot intézte még hozzánk: – Akkor dögöljetek csak szomjan! – Később különben ez meg is történt – a mi kocsinkban legalábbis így beszélték. Való tény, a mögöttünk levő kocsiból érkező bizonyos hangot, úgy a második nap délutánjától fogva, én is egyre hallani voltam kénytelen: nem volt épp igen kellemes. Az öregasszony – így mondták a mi kocsinkban – beteg, s vélhetően megőrült, nem kétséges, a szomjúság következtében. A magyarázat hihetőnek is tetszett. Azoknak az igazát is csak most láttam be, akik már az út kezdetén megállapították: mennyire szerencsés körülmény, hogy a mi kocsinkba se egész kicsinyek, se igen vének, s remélhetően betegek sem kerültek. A harmadik nap délelőttjén azután az öregasszony elhallgatott végre. Akkor meg azt mondták nálunk: meghalt, mivel nem kaphatott vizet. De hát tudtuk: beteg meg öreg is volt, s az esetet ilyenképp mindenki, magam is érthetőnek találtam, végeredményében nézve.” - Kertész Imre
2019-ben emlékezünk a magyar holokauszt 75. évfordulójára: 1944-ben a német megszállás és a kollaboráns Sztójay-kormány kinevezése után a közigazgatás és a rendvédelmi szervek április 16-án megkezdték a gettók felállítását, a zsidóság elkülönítését, majd május közepétől a deportálásukat. Kevesebb, mint két hónap alatt 437 000 magyar zsidót hurcoltak el az ország területéről elsősorban Auschwitz-Birkenauba, a leghírhedtebb koncentrációs- és haláltáborba.
dailybridgerton
2087
discoholicmusic
titsay
