a jegenyék ma is leengedik a hajukat éjszakára

♡ csoóri playlist ♡

[csoori]

Új nyár, július, éget a kő, éget a hegy, lepkékkel iszom a folyóból, sás vagyok s madárban gyerek, egy harapás a zöld szilvába, talált fácántoll, favödör, leránt a kút és földob újra, ég és víz bennem tündököl – –

— Csoóri Sándor, „Önarcképek, hajdan-időmből,” részlet

[csoori]

Akkora Nap süt

Akkora Nap süt, nem tudok verset írni. Árnyékba fut a gyík, árnyékba surran kezem. Te tudtál ilyen júliusi lánggal sétálni fejem fölött. Erdők árnyéka kellett magamat elrejtenem.

Csoóri Sándor

[csoori]

Remete nyár

Nyugodalmasak ezek a tetőtlen nyáréjszakák, nem hallani jajgató köszörűköveket a pajták felől, sírást a magasból, se álmukból fölvert szónokok rikácsolását harsány fényben.

Minden olyan, mint a teremtés utáni éjszakákon: a vadrépa ernyős virágát körbe sétálja a harmat, aztán lehull magától, mint kocsmaasztalról üvegpohár egy néma filmben.

A tömör cseresznyefák lombja is épphogy csak meg-megrezzen; zene születik? szél? vagy szüretelő kezek maradtak fönn az ágak között? A háborúban annyi de annyi elveszett kezet láttam.

Bokortól bokorig lépek, porszemtől porszemig; minden szívdobbanásom jóváhagyás: ezt a meghosszabbítható, nyáresti csöndet akarom nap nap után s bogarak esti lélegzését a fáradt fűben.

Talán az Istent is ilyen éjszakákon találták ki a tücskök, a föl-fölugráló halak, túl messze volt egymáshoz víz és csillag, hát gondolni kellett valakire, aki majd közel hozza.

Nyitva az ég, nyitva a föld minden égtáj felé. A tetőtlen kertben féreg koslat, tetvészi magát – borzongat, de még ez a késői hideglelés is jólesik most: napozó kövekre gondolhatok, meleg szélre.

Csoóri Sándor

[csoori]

Szemek figyelnek

Csókák csikognak félálmukban, figyeli őket valaki. Tán az Úristen besúgója? Éjfél utáni, kis Júdás? Valaki más lehet, valaki más.

Vagy inkább engem figyel lopva az a valaki, az a senki? Hallgatja, ahogy a távoli villámokkal beszélgetek s a vérengzést látott, szomszédos harangokkal?

Sí-sú – levelek szakadnának el ágaiktól: hadd lepleződjék le az éjszakában az a megromlott arc, az a zománc fogakkal kidíszített, sós koponya, hadd lássa megszégyenülni végre a padláson függeszkedő denevér is.

Szél jön északról, gyorsfutár szél s azt súgja váratlanul: lehetne álom is, amit itt látok magam körül, félálom-emlék, megemésztetlen, tegnapi bűn, de mégsem az: valami más lehet, valami más.

Csoóri Sándor, Székelyudvarhely, 1999. július 8.

[csoori]

Nyári óda

Áll mozdulatlanul minden. Az elpilledt levélrések között csak a habókos legyek bújócskáznak. Fölsír egy hascsikarásos szúnyog a délutánban s aztán, mint a csecsemők, tovább alszik.

Csönd, csönd. Megcsöndül bent a fül is. Most születik az arany, a tűz, a méz s a gyönyör karikái is most szárnyasodnak. Elég csak a szememet lehunynom: sikoltás előtti pupillák rajzanak el az arcom előtt.

Elmúlt nyarakból szalmakazlak pattogása szüremlik hozzám s a szérűk mélyéről hőgutás kakas kiált. Ó, halhatatlan júliusaim! Remeg a levegőég körös-körül s fehér rakétaként száll föl lassan a zámolyi templomtorony.

Út a végtelenségbe, minden határon túlra, ez voltál nekem nyár és ez is maradsz, hisz magam is fény vagyok: csavargó, boldog, emberi tűz. Ha nem tudnád még: nyomozz utánam titkosan rigók közt, vizek fölött.

Ülök egy kertben, jöhet rám rossz idő is. Sziszegő, tüzes drótok mászhatják meg dúdoló fáimat s a szomszédos dombtetőt. Az égésszagban emléknek akkor is te maradsz meg, forró szájmelegeddel, nyár s vibráló egeiddel.

Csoóri Sándor

[csoori]

Krétai futam

Itt van minden újra, aminek örülhet a bámészkodó népség: a tenger kék szirmai, elszórva szigetek közt s az istenek szekeréről lehullott kövek.

Ez a kettétört palotakő itt épp Minos királyé, ki beszélni s képzelődni a lávázó Naptól tanult.

Hát ez a sötéten suhanó márvány bikafej kié lehet?

A mienk, szerelmem, kiket a suhogás és az elrejtőzés vágya hozott ide.

Ó, leánderek, Kréta özvegyei, forduljatok el tőlünk: nem kell nekünk semmilyen díszfal, semmilyen pajzsos árnyék, megviselt arcunk a teljes égbolton akar otthon lenni, kimosakodva földi szégyenekből.

Csoóri Sándor, Kréta szigete, 1997. június

[csoori]

Hársfa

Méhek világvárosa: hársfa, sejtekből, súlyos illatokból fölépült New York. Leveleid: zöld repülőterek, ág-utcáid belevesznek a nyárba.

Állok előtted s megszégyenítesz: testem se és suhogó agyam se volt még soha ennyi munka és ennyi önfeledtség kitárult paradicsoma,

ennyi sárga düh édenkertje, ennyi lopott kéj birodalma, ilyen viharos méz-öböl, elhagyhatatlan kocsma.

Június megrohant gyarmata, ellenállás nélkül is te hódítasz. Lázálmod áttör minden teremtett zajon – s mintha már nem is a hártyaszárnyak malomzúgását hallanám, hanem a Földét egy távoli csillag füvéből hallgatózva s a halálnélküli idő nyilazna körül, mint a fecskék.

Csoóri Sándor

[csoori]

Alkonyati várakozás

Nyugati, sárga égalj, ha elszáll egy madár előtted, besötétülsz, s a nap jóíze hirtelen elmúlik.

Bealkonyul a ribizlisövény, a sár az udvaron, az ól rettenet-fehér fala, s az alumíniumbánya torka is, mint gonosz állatoké.

Apám, te öregember, megint sokára érsz haza; jössz a szőlőből s hozod válladon a csákányt, mint az ítéletet – Hasonlítasz a fákhoz, akiket nem szólít meg senki; néma telefonoszlopokhoz.

Vigyázz, köves az út, s gyökerek tigrismancsai hajolnak ki a szakadékos partból. Nem szólnék rád, ha fiatal volnál: jönnél tekingetve a hegyről, mint ráérős vizek; a szélnek holnapi íze volna, a csákány nyele meg parázslana.

Lehetne kurjongatni is, belekiabálni a Napba: ragyogó hangtölcsérbe; gépekre gondolni, az agy fölhalmozott reményeire; s szót érteni a földdel, mint hazavillanó fiaddal.

De már csak várni lehet rád s rettegni, jaj, nehogy észrevedd: a pincék oldalában itt-ott cserépkorsók hevernek: félrehajított koponyák.

Csoóri Sándor

[csoori]

Folyton mást csinálok, mint amit gondolok. Az álomból állandóan a fölébredésbe vágyom, a fölébredésből az álomba. Csak menni, bujkálni, változni folyton. (...) S ki elől szököm? A múzsa elől vagy magam elől? Akadnak, akik az anyanyelv babonájától megérintve költőnek hisznek. Sőt, mi több, még esküsznek is rám. A legelszomorítóbb árulást ellenük követem el: úgy csinálok, mintha valóban az volnék. Verseket írok, költői elbeszéléseket, a képzelet kigyulladt gyűrűjén ugrálok át, mint idomított oroszlánok; folyókat, hegyeket tüntetek el, jegenyefákat nyelek, mint cirkuszi kardnyelő, de közben tudom, mindez látszat, mert aki e költői mutatványokat végzi, még mindig nem én vagyok. Vagy már nem én.

— Csoóri Sándor, „Ideges napló”, részlet, A költő és a majompofa, 1966

[csoori]

[Sartre] a költészet pontosságáról beszélt, melyre azért van szükség, hogy egyensúlyban tartsa értelmünket, a fejlődésben levő tudatot. Sartre túlontúl tárgyilagosan fogalmaz. Szerintem nem azért van rá szükség, hogy egyensúlyban tartsa, hanem, hogy megmentse. A világ szétzúzásában ugyanis mindent föl lehet használni: asztallábat és golyószórót, tüzet, követ, kést, repülőgépet és atombombát. De nincs olyan nagy és igazi dantei vagy vörösmartys vers, mely ilyen célt szolgálna. Mert a legpusztítóbb vers is csak arra jó, hogy megváltsuk vele magunkat, hogy a háborút mindenekelőtt saját magunkkal vívjuk meg.

— Csoóri Sándor, „Költőkkel utazom”, részlet, A költő és a majompofa, 1966

[csoori]

Ki magyarázza meg örökös nyugtalanságomat? Ki ül le asztalomhoz, hogy alattomos hűtlenségem forrásvidékét számomra is fölfedezze? Te leszel az, barátom? Vagy te, bűnhődéseim tanúja? Megyünk az utcán, rázza előttünk a szél a gesztenyefákat. Leveleik ördögi ügyességgel ejtőernyőznek a földre, mint korszerűen képzett megszálló csapatok. Az ősz újabb partraszállása, aranysárga invázió – mondanám, de nem szólok, mert amikor ilyen költői dolgok jutnak eszembe, azonnal száraz, tényszerű dolgokról szeretnék beszélni.

— Csoóri Sándor, „Ideges napló”, részlet, A költő és a majompofa, 1966

[csoori]

Kérő, baráti szavak a Láthatatlan Személyhez

Mielőtt elveszítenél, Uram, s agyagos földdel végleg betakarnál, keress nekem egy áldott, szép napot, reggeltől estig tartó szép napot: a harag hálószobáiból csalogass ki pünkösdi mezőidre, a hazug játékok s a megszokott vérengzések színhelyéről bogáncsok közé, fáradságom az égbolt árkaiban hadd csobogjon s ne egyek húst – egyek vadsóskát aznap, egyek cseresznyét, levegőt s doboljanak a madarak újra fekete fakérgen, dobhártyám örülni akar, szemem a lepecsételt fácántojásokon átragyogni, mert ha szeretem is égnek támaszkodó házaidat, sötétben mozgó lámpáidat, melyek, mint a motorcsónakok elúsznak, életem ott múlik el, ahol az akáclevelek a földre feküsznek, a hangya földrengést jelez a faluvégi erdőben megmártózva újra a vadaké lehetek a fanedv csurranását is fölhangosító ideghártya.

Csoóri Sándor

[csoori]

Vakmerőségre vállalkozom: meg akarok érteni egy költőt, akinek csupán magyarra fordított verseit ismerem, s anyanyelvét meg csak annyira, amennyire érettségiző diák ismerheti. A szótár persze segíthetne, de mint minden költőnek, Paul Éluard-nak is külön szótára van. A felhő szó az övében nem azt jelenti, amit az én közönséges, zöld kötésű francia–magyaromban. Egyszer haszontalan fátylat jelent, melyet madár hajít el; másszor szétmázolt arcot a világ nagy űrében. S a halál sem szétroncsolt test, ijesztő, éjféli csontváz, hanem fölfordított szív. Tehetek-e mást, ha meg akarom érteni, mint hogy az ő költői szótárát kezdem lapozgatni.

— Csoóri Sándor, „A tisztánlátás vágya”, részlet, A költő és a majompofa, 1966

[csoori]

Folyton mást csinálok, mint amit gondolok. Az álomból állandóan a fölébredésbe vágyom, a fölébredésből az álomba. Csak menni, bujkálni, változni folyton.

— Csoóri Sándor, „Ideges napló”, részlet, A költő és a majompofa, 1966

[csoori]

Vers, jóakaróimhoz

Akartátok: csituljak el, növesszek szakállt s egy meleg, asszonyi szobasarok csöndjében gombostűt keressek, gombostűt, amivel majd ölni is lehet. Hát nem maradtam ott duruzsos szátok előtt! a testem inkább vendégségbe vágyott: sombokros hegyekbe, titkaitokba, fésületlen rózsák közé, ahol váratlanul jön el az este, jön el a sírás, és háborút üzenhet egy félszó vagy mosoly, de mindig van másnap, hóharmat, szél, föltámadás, amit még nem ismerek.

Csoóri Sándor

[csoori]

Mikor hat borítékot megcímzett, előreszaladt az üvegpulthoz, kért három szelet tortát, és villámgyorsan bevágta. Ivott rá vizet, majd lepakolta az asztalát, és pár perces tűnődés után írni kezdett. Verset. Kockás füzetbe írt, amitől egyszerűen nyavalyatörést kaptam. Én még a legfinomabb sima papírra se tudok, ő pedig ilyen ringy-rongy füzetbe is képes.

— Csoóri Sándor, „Múzsapiac”, részlet, A költő és a majompofa, 1966

[csoori]

Ülünk és nézzük a szobán átröpülő gólyákat hosszan, a szemcsés képernyő-táj dombjai, mint földet ért léghajók, elmaradnak

— Csoóri Sándor, „Szemek korszaka”, részlet, A látogató emlékei, 1977