a jegenyék ma is leengedik a hajukat éjszakára

♡ csoóri playlist ♡

[csoori]

Vers, jóakaróimhoz

Akartátok: csituljak el, növesszek szakállt s egy meleg, asszonyi szobasarok csöndjében gombostűt keressek, gombostűt, amivel majd ölni is lehet. Hát nem maradtam ott duruzsos szátok előtt! a testem inkább vendégségbe vágyott: sombokros hegyekbe, titkaitokba, fésületlen rózsák közé, ahol váratlanul jön el az este, jön el a sírás, és háborút üzenhet egy félszó vagy mosoly, de mindig van másnap, hóharmat, szél, föltámadás, amit még nem ismerek.

Csoóri Sándor

[csoori]

Mikor hat borítékot megcímzett, előreszaladt az üvegpulthoz, kért három szelet tortát, és villámgyorsan bevágta. Ivott rá vizet, majd lepakolta az asztalát, és pár perces tűnődés után írni kezdett. Verset. Kockás füzetbe írt, amitől egyszerűen nyavalyatörést kaptam. Én még a legfinomabb sima papírra se tudok, ő pedig ilyen ringy-rongy füzetbe is képes.

— Csoóri Sándor, „Múzsapiac”, részlet, A költő és a majompofa, 1966

[csoori]

Ülünk és nézzük a szobán átröpülő gólyákat hosszan, a szemcsés képernyő-táj dombjai, mint földet ért léghajók, elmaradnak

— Csoóri Sándor, „Szemek korszaka”, részlet, A látogató emlékei, 1977

[csoori]

Szükségem van olyan [költő élményeire], aki sziklás hazájáról énekel, esők hazájáról és szegényekéről, hogy ne felejtsem el soha, túl sok nyomorúságos arc oldódik szét ma is a földben, mint a só, anélkül hogy visszatükrözött volna valamit abból, ami már születése előtt emberré tette.

— Csoóri Sándor, „Költőkkel utazom”, részlet, A költő és a majompofa, 1966

[obrashir]

oké, most adj egy csoóri verset 🧹 tematikában

hát nem egészen ez a tematikája, de a seprűről (vagy ahogy csoóri mondaná, söprűről) azonnal ez a vers jutott eszembe, úgyhogy ezt kapod:

Anyám szavai

Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél, mert mi már olyan öregek vagyunk, mint fönt a padláson az a falióra s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat. Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e? Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.

Apád még csak-csak, ide fut, oda fut, de nekem már a kisajtóig is ménkű hosszú az út, hányszor megemlegetem azt a körtefát, amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba, meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba. Talán, ha bottal járnék! No még csak az hiányzik! Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.

Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra. Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket – A múltkor is, amikor Amerikába mentél, a szemem belülről kisebesedett: eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém? mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.

Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet, hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek? és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet és mindegyik mögül a fiamat hallom – igen, a köhögésedet, de fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.

Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te, nem féltelek a kilengő, magas házaktól s a krokodilusos tavaktól se, a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak vagy csak játszanak, álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön s bohócos nagykalap, de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül, ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.

[esyyter]

„arca kétségbeesve üzen, aztán tagad, kitér, egy felhőn tovahajózik, emléke nem húsom, árnyéka nem ruhám”

– Csoóri Sándor: A másik

[csoori]

Háborúellenes cikket ígértem a lapnak (...). [N]apok óta töprengek, s nincs semmi megváltó gondolatom vagy érvem a háború ellen. Valójában csak világmegváltó undorom van s néhány tőmondatom. (...) Tudtam most már, miről kellett volna írni! (...) Egy nőről, aki körtét szed most a szőlőhegyen, s közben négyszáz éves népdalt énekel önfeledten, mely összedőlt falusi házak fölött, évszakok, szerelmek és háborúk romja fölött most ért el hozzá, sértetlenül és diadalmasan. Szőlőlevéllel kibélelt kosárba szedi a körtét, míg darázs dong körülötte, nem azért, hogy idillibb legyen a kép, hanem azért, mert a világon van darázs, és van ember. Aztán egyik költő barátomról kellett volna írnom, aki az Atlanti-óceánhoz közeledve, harminc kilométer messzeségből hallotta a víz ágyúszavát — álmából riadt föl rá —, és amikor később ott állt a partján, figyelve a hullámok hadviselését s figyelve emlékeit is, csupán szemérmességből nem mondta ki hangosan, hogy amit lát, az a föld egyetlen gyönyörű háborúja.

— Csoóri Sándor, „A gyönyörű háború”, részlet, A költő és a majompofa, 1966

[csoori]

Azt hittem akkor

Soha semmi mást nem akartam, csak azt a zöld estét újra a faluvéggel: hasaltam a májusi fűben veled, a combodon a szoknya kissé fölhúzódott és szálltak a cserebogarak fölöttünk gyanútlanul, halálraítélt vendégei a mindenségnek s én azt hittem akkor, visszafogad a világ újra, a föld, a fák, a kitelelt káprázatok, a veszteségeit megunt világ még visszafogad.

— Csoóri Sándor (A tizedik este, 1980)

[csoori]

Mert embert nemcsak ember győzhet meg a létezés izgalmáról, de meggyőzheti egy oktalan állat is, meggyőzheti a virágzó erdő, a szárnyait emelgető tenger, miközben hánykolódik, beszél, kiabál fáradhatatlanul és öntudatlanul...

— Csoóri Sándor, „Levél egy kiskutyáról”, részlet, A költő és a majompofa, 1966

[csoori]

Az elmúlt hetet lent töltöttem a falumban. Azzal a titkos reménnyel utaztam haza, hogy majd a vadribizli-sövény árnyékában találkát adhatok a múzsáknak, és ha ők is úgy akarják, néhány új verssel jövök vissza Pestre.

— Csoóri Sándor, „Kutak és tengerek”, részlet, A költő és a majompofa, 1966

[csoori]

Májusi légcsavar a kéz

Ugye jó lett volna derékig napsütésben, derékig fűben, a mozgalmas víz ágyában hanyatt? s jó az utcákon mikor sokan járnak?

Paradicsomi hernyók a kertben, ádám és éva-árnyak – ugye jó lett volna a vér füstölgő mocsarai nélkül bűntelenül és büntetlenül kilesni tuskók mögül, mint aki sokáig él és soká elidőzhet?

és fehérnek lenni és feketének és zöldnek és fölöslegesnek a hónaljillatú csordákban –

májusi légcsavar a kéz –

ugye jó lett volna fölszállni, szétoszlani, visszaesőzni a földre, jó, mint a zsilipnek megnyílni, forrás-záró kőnek átszakadni, s jó a kékségben várakozni, jó, amit várok, azt gondolni, idő hétfőjén téged, idő keddjén is téged, idő szerdáján is téged.

Csoóri Sándor

[csoori]

S végül már nem is a kiskutyára gondoltam, hanem a jelképre, ami korai elhullása mögött földerengett.

Elpusztult, mielőtt kinyílott volna a szeme, s meglátta volna anyját és testvéreit; mielőtt játékos kedvvel megugatta volna a gyerekeket, a pattogó labdát vagy a kiskakast. Világra jött, de még emléket sem hagyott maga után. Elpusztult, mielőtt hűséges lehetett volna valakihez. Nem, ez a félrelökött állat már nem lehet senkihez se hű. Nem kísér el senkit az utca végéig; nem szalad az elhajított kő után, s nem hozza vissza a szájában. S egyszerre úgy éreztem: a vízben ott úszik a céltalanul elpocsékolódott hűség hullája is; a kéz, mely kenyeret szelt volna neki; egy kutyaól, egy kutyaugatástól hangos faluvég zöld-fekete fáival, holddal megvilágított kerítéseivel — egy darab elveszelődött világ.

— Csoóri Sándor, „Levél egy kiskutyáról”, részlet, A költő és a majompofa, 1966

[csoori]

Állunk csak itt az áprilisi kertben a mennybe menendő barackfák között és összeszűkült szemekkel nézzük a szomszédos Gellérthegy golgotás sziklaéleit

(...) Mintha az ezüsttel bebolyhozott olajfák, leánderek másnak illatoztak volna a hegyen

és nem mi álltunk volna alattuk kőfehéren, az álmukból fölvert madarak közt s nem mi hazudtuk volna a ránk törő szélnek, hogy: senkik vagyunk, senkik, csupán a Hold eltévedt vendégei.

— Csoóri Sándor, „Húsvét másnapján,” részlet

[csoori]

Megjött a tavasz, újra megjött, húsvéti méhekkel érkezett, április kéjenceivel – Sarkáig tárva az aranykapu, bújjon át, aki átfér.

— Csoóri Sándor, „Mint ágbogas páfrányokét,” részlet

[csoori]

Önarckép, párás tükörben

Kövéredek, mint akit szakácsnők etetnek malachússal – loboncos rózsafej a vállamon, kövéredek. Vérem már nem görget követ, szakállas rönköt; a tavaszi hóolvadásról is csak azt tudom, amit a szemem tudhat – a szél bádog-szonettjeit hallgatom Magyarország leghosszabb éjszakáin s élek, mert megszoktam már, hogy éljek.

Csak néha várok még velőtrázó füttyszót talpon állva, csöndben elárult nyakszirtemet süsse a Nap, csak néha várom, hogy majd a tengert visszacsalja valaki a bordáim mögé s hét éjszaka sötét habjával a számon elveszve énekelek.

Csoóri Sándor

[csoori]

Megszelídült a tél hangja

Megszelídült a tél hangja a fákban. Nem csikorog már az erdő sem, mint roskadásig megrakott parasztszekér. Húsosodnak az ághegyek: ujjaim fényes rokonai, feszülnek, toporognak a márciusi kékségben izgatottan, ha beszélni tudnának, csupa nedvesség volna minden szavuk, csupa csobogás, víz-keringő távoli zaja, mint ahogy hegyekből megindult zuhogás vagyok én is, krisztusi üdeség a köves rét fölött. Odakínálom bőrömet egy rigónak, csípjen bele, mert itt az ideje már, hogy semmi se fájjon nekem.

Játszani, élni készülök,

nem tudom, ki emlékszik még régi nevemre? A bükk, a hárs, a pillangózó cseresznyeág még emlékezik, jönnek elém, mint gyerekkoromban, át a hegyen, forgatják a szelet maguk körül karikában, megszelídült a tél hangja bennük, megszelídült.

Csoóri Sándor

[csoori]

Már csak magamra figyelek, mint akit lesnek valahonnan: padlásablakból, fák mögül, vagy követnek egy alagútban.

Járkálok tavaszok s telek közt s köztetek is, ha cipőm orrán megáll kicsit a Hold pihenni,

vagy hogyha somvirágot szór rám valamelyik ismerős szél.

— Csoóri Sándor, „Bűnbánó vers”, részlet, Ha volna életem, 1996