Ahogyan ez itt szokás

Maradunk itten, itt maradunk

[danesztatosz]

Tér

Itt volt a bátyám. Ritkán jön, vidéki ember lett, vagy mondjuk inkább úgy, városelhagyó. A vidéki szóra túl sok sár tapadt. Pedig Budapestről elvágyódni akkor is lehet, ha nem a ganajozásban látod az életcélodat. Egyszerűen elege lett. Talált magának jobb életteret. Tágasabbat, használhatóbbat, szabálytalanabbat. 

Budapestről folyton menekül, azt mondja, megőrül tőle. Ritkán jön, akkor is mindig rohan - elrohan, hogy ne kelljen ebben a rohanó városban a kelleténél több időre megállnia. Most itt volt, és picit megállt. Megálltunk.

A Szabadság híd pesti oldalán találkoztunk. Elmesélte, hogy gyalog jött a Bakáts utcától, végig a Közraktár utcán. Látta az épp felújítás alatt álló Nehru-partot, ahova kicsi gyerekként bringázni, görkorizni, focizni jártunk, ahol apámék szülői munkaközösségben jégpályát öntöttek a beton focipályára, és ahol ma is áll a “majmos” fa - csak a majmok mostanra felegyenesedett felnőttek lettek. 

Elsétált a Bálna mellett a Duna-parton, el a kézműves söröző előtt, végig az új bicikliút mentén. Mindebből semmi nem volt még, mikor mi gyerekek voltunk. Kutyaszaros sárga murva volt, meg a Közraktárak bedőlt palánkjai, rozsdaette rácsok, galambcsont és macskakő. Most meg kézművessör egy dunai panorámás űrközpont tövében. Sci-fi.  

Továbbment. Látta a Nagy Vásárcsarnokot a felújított térrel, és az újrarakott utcát, ahol anno még az uniószabvány előtti időkben kúpformájú lékelőkéssel mérték a dinnyekóstolót. A trükk az volt, hogy a belseje mindig a legédesebb. S nincs ez másként Budapesttel sem. 

 A Közgázról kiáramló diákok között szlalomozva jutott el a Fővám tér parti sétányára, ahol ma márványhullámok mélyére süllyed a 2-es villamos. Így ért el a Szabadság hídig, ahova a találkozónkat megbeszéltük.

Az épp lezárt híd közepén ücsörögtek az emberek, mások az íves vasszerkezetre kapaszkodtak fel, mintha csak innen indulna a Gellért-hegyre a turistaösvény.  Egyszerre volt az egész szívderítő és bizarr. Múló majális az aszfalt közepén. 

Javaslatomra a Március 15. tér felé sétáltunk tovább, ami az egyik kedvenc felújított közterem. Egész jól sikerült újraértelmezni a tér fogalmát... vagy inkább: sikerült visszaadni egy tér eredeti funkcióját. Egy téren ugyanis nem egy volt tér lerohadt romjait akarom kerülgetni, és főleg nem parkoló kocsikat. Eleve a kerülgetés nem méltó egy térhez, mert ott van tér, nem kell kerülgetni semmit. 

Nem kerülgetünk tovább. Bátyámmal a Kiosk elé kiszórt babzsákokra heveredünk, és arról beszélgetünk, mennyit változott a város a gyerekkorunk óta, de akár csak az elmúlt 10 évben (éppen tíz), amióta ő elrohant vidékre. Én meg, lokálpatrióta fővárosi, azt próbálom megfogalmazni a bátyámnak (meg magamnak is), mi a bajom ezzel az egésszel. Mi a bajom ezzel az épülő-szépülő metropolisszal, de még inkább magával az épülés-szépüléssel:

Mennyi sok kihagyott lehetőség! Lehetőség arra, hogy ne csak újraburkoljuk, de újra is gondoljuk a városunkat. Mert ami most zajlik, az csak parasztvakítás, ahogyan ez itt szokás. Az nem változás, hogy hosszabb útvonalon megy a 9-es busz, vagy hogy nem kell aluljáróba lépcsőzni az autók miatt. Az max a praktikum apró diadala a szocialista várostervezés felett.  

Akkor mi számít változásnak? A kilencvenes években, még a ‘96-os budapesti expó csúfos lemondása előtt apám mesélt egy tervről:  a Pesti alsó rakpartot gondolták a városvezetők továbbvezetni egy Duna fölötti alagútban, végig a Közraktárak oldalán, a part menti alagút tetejét és az autóforgalomtól felszabadult Közraktár utcát pedig parkosították volna. 

Ha mindez akkor megtörténik, ma talán egészen más környezetben sétált volna el a bátyám a találkozónkra. Egy egybefüggő, hatalmas parkon sétált volna át, amelyben áll egy sci-fi szerű kultúrközpont kézművessörözővel az aljában, Európa egyik legszebb piaca és a közgazdasági egyetem, ahonnan gyalogoshídon át vezet el a turistaösvény a Gellért-hegy csúcsára. A park északi felén pedig ott a pompás Vigadó és a Parlament. Nehru parkja akár a Rákóczi hídtól a Margit hídig is húzódhatna. Talán majd a budapesti olimpiára.

[danesztatosz]

Az illegalitás vége

Megmondom őszintén, nem hittem volna, hogy erre sor kerül az én életemben, de úgy látszik, vannak még csodák: megnyílt Budapest első coffeeshopja. Még most is, hogy már jártam ott, nehéz elhinni, hogy ez valóság. De tény: van Magyarországon egy hely, ahol legálisan tudok füvet venni és szívni, nem fenyegetőzik rendőrrel a biztonsági őr, és nem valami sötét zugban kell lopva slukkolni a dzsót. Felemelő és szabad élmény.

‘98 óta szívok. Még nem voltam 20, de már vásároltam füvet vadidegen fazonoktól. Nem voltak para arcok (vagy a franc se tudja, lehet, hogy azok voltak), mind jámbor drogdílerek, akikkel kávézóban, kocsiban, téren, utcasarkon lehetett üzletelni. Az ár 1500-től (morzsás szegedi) 2500-ig (holland!) terjedt, az 1 grammnak mondott mennyiség alsó határának pedig csak a pofátlanság mértéke szabott határt. 

Később próbálkoztunk dílerkedéssel is, tudod, veszel tízet nagyker áron, kilencet eladsz, egyet meg elszívsz ingyen, de általában fordított lett a mérleg. Aztán termesztettünk, leginkább saját használatra, de volt, hogy eladtunk egy-egy grammot ismerősöknek. 

Volt időszak, amikor a fű körül forgott minden, anélkül nem mozdult senki és semmi. Kattogtam, telefonálgattam, a programjaimat és a körülöttem lévő társaságot a spangli határozta meg.

Aztán egy-két év alatt ez lecsengett, a gáz arcok kikoptak, kikoptattam őket az életemből. Lettek munkahelyeim, és egyre fogyott az alkalom, mikor volt miért és volt kivel rápippantani. Megnősültem, lett két csodálatos gyerekem, megbecsült szakmám, és a füvezés kb olyan ünnepi huncutsággá vált az életemben, mint a pezsgő szilveszterkor. 

Drogért soha nem bűnöztem, soha nem ártottam betépve senkinek, a hatóságokkal drog miatt soha nem gyűlt meg a bajom. De! ‘98 óta - kisebb-nagyobb mértékben - mindig, mindig illegális volt az, hogy szívok. Soha nem féltem emiatt. Max cselesebben adtam a kétezrest a Vikingnek, kerestem egy sötétebb zugot, ahol szívni lehet, vagy jobban odafigyeltem a térfigyelő kamerákra - ahogyan ez ott szokás.

Már huszonévesen is annyira abszurdnak és elképzelhetetlennek hatott, hogy egyszercsak jön egy rendőr, és bevisz 0.75 grammért a jardra, hogy nem voltam hajlandó félni. És a vicc az, hogy mikor már meglett családapává váltam, a társadalom megbecsült, vagy legalábbis futni hagyott tagja, még akkor is sutyiban, mint valami herkás, kellett az adagomat elkészítenem és magamba szipákolnom valami félreeső helyen. Röhej.

És most ennek mindörökre vége! Mert megnyílt a Hempergő (jó szar név, de nem érdekel)! 

A választék nem épp amszterdami színvonal, de a 4-5 féle fűvel és a 2-3 féle haskával én bőven elvagyok életem végéig. Maga a Hempergő nyilván nem lesz a törzshelyem, mert ugyan egész hangulatosan lett kialakítva, de az irtózatos érdeklődés miatt képtelenség nyugodtan elszívni egy spanglit. Az egész mégis barátságos és nagyon európai, nincsenek para arcok, sőt para sincs, és minden adott ahhoz, hogy a lehető leghamarabb képes legyek elfelejteni, hogy mindeddig illegalitásban éltem az életemet. Remélem, tart még egy darabig.

Budapest, 2046. május 31.

[danesztatosz]

Cseh Tamás Program

Megrögzött rádióhallgató vagyok. Amióta az eszemet tudom, szól valami szöveg a fülemben. Megnyugtat az emberi szó, mondhatni, a lételemem. Görcsösen kapaszkodok a szűkülő magyar éterbe.

Aztán egy napon elromlott a telefonomon a rádió, és a reggeli magyar súlyos közéletet esti magyar könnyűzenére cseréltem. Gondoltam, végignézek kicsit az ugaron, mi van a régi és új haverokkal. Nem mintha amúgy egyáltalán nem hallgatnék magyar zenét, de nagy izgalmakat nem innen várok (akkor honnan, mindegy is, talán majd máskor). 

Olyan zenéket töltögettem le a Spotifyra, amiknek már nem kellett bemutatkoznom, ismertük egymást inne-onnan. Szóval nem vállaltam nagy rizikót. Kicsit inkább az volt bennem: mi van ha ezek a zenék tényleg jók, csak a napi 2-3 randomra meghallgatott, átmosott, majd elfelejtett vagy így-úgy beépített lemez mellett kimaradok valami jóból, ami pedig itt történik a szomszéd kerületben. Ne utólag kelljen már megtudnom, mekkora zenészekkel éltem egy országban. Ahogyan ez itt szokás. 

ColorStar - Solarize (link)

Valószínűleg most hallgattam utoljára ColorStart. Először tizenöt évvel ezelőtt, és azóta nemigen haladt előre ez a zene. Visszhangos wahwah gitár, tompán puffanó dobok, trances puttyogás, vékonyan kent basszusok. Fesztiválon biztos elugrálnék rá, de gyakorlatilag hatás nélkül ér véget a lemez. 

Elefánt - Gomoly (link)

Elhúz ez az állat egy darabon magával, de a második kör után elengedem. Mert nem is fáj neki, csak úgy csinál. Néha megbokrosodik, kitör, egyszer-egyszer meglep zabolátlanságával, de mindig visszaáll egy pózba, mert tudja, hogy jól áll neki. Mindig ugyanaz a cirkusz. 

Irie Maffia - 10 (link)

Oké, a 10 ügyesen összepakolt lemez, tele fincsi megoldásokkal. De az okosan importált és biztos kézzel egybehegesztett hangzások ellenére sem tud meglepni. Mert nem is ez a dolga. Hanem az, hogy megmozgasson tíz-húsz-harmincezer embert a fesztiválheadliner bulija előtt. És erre tökéletesen alkalmas. Csak lehetne több rum a mojitomban, hogy azt érezzem, valami igazán egzotikus helyen járok.

Kiscsillag - Szeles (link)

Hol van már az ösztönélet, a fejet az égnek szegező, konok és termékeny nihil? Helyette szépen végigvitt, jelentéktelen köröket járunk hülye indiánszökdelésben, mintha nem lenne holnap. De hát ma se volt! Én legalábbis nem emlékszem belőle semmire.

Péterfy Bori & The Love Band - Szédülés (link)

Tövisházi Ambrus hangszerelése általában telitalálat. A fura hangszerek most is tapadós dallamokat játszanak, a védjeggyé kalapált barkácshangzás pedig fasza kis sorját hagy a dalok felszínén. Csak hát a dalok maguk nem karcolnak annyira. Így pedig Péterfy Bori kiélt vadmacska karaktere sem karmol eléggé. Koncerten biztos elkapna, de a fülesben futni hagy. Lehet, hagynom kéne magam, hogy berángasson a sűrűbe...

Puszi Band - Puszi 3 (link)

Habkönnyű örömzene ez, amiről úgy képzelem, hogy viccnek szánták az alkotók, de valószínűleg ők szórakoztak rajta a legjobban. És végül is mire való egy hobbizenekar, ha nem arra, hogy a zenészek jól érezzék magukat. A hangulat őszinte és vidám, mint a Funky Groove egy lagziban.

Egy Kiss Erzsi Zene - Szabad a Szív (link)

Még mindig van valami utaztató abban, amit a Kiss Erzsi csinál. Talán a nyelvtelen pecsét teszi minden országban érvényessé a vízumot, amivel beutazhatjuk az egész világot, talán a minden kultúrában otthonosan mozgó zene termeli ki a közös nyelvet, amit egyformán nem értenek (félre) sehol. Ezzel együtt a lemez nem jár be nagy mélységeket vagy magasságokat, inkább csak városnézés, egy csapat szabadszívű utcazenész kalauzolásában. 

Rutkai Bori - Anticity (link)

Utcáról utcára fűz ez a csaj. Követem a hangját, a sorait, és amikor már végleg úgy tűnne, hogy eltévedtem Szürreáliában, az utcai lámpák fényében a butuska, álomszerű történetek mélyéről mindig felsejlik valami valóságféle. Ettől olyan intim ez a város. Egyszer hajt, máskor hív, beljebb és beljebb, majd a következő sarkon kinevet vagy megcsókol, a lábamra lép vagy átölel. Egy-két-há-négy-öt-hat-hétéjszakás kaland. 

Szabó Balázs Bandája - Megcsalogató (link)

Rendesen kicifrázott köröket járhatnék be ezzel a zenével, csak hát maga a körív legtöbbször olyan kicsi, hogy szinte helyben járok. Van minden: elektromos gitárral összekaroló vonósok, rezesek és bőségesen ömlő trubadúrszöveg, csak mindez érdektelen, hamar elfogyó, mégis ezerszer elismételt témákra ráaggatva. Túl kevés ez a túl sok nekem.

Biorobot - Biorobot (link)

Konyhaasztalnál születnek a legjobb zenék. Mert onnan már nincs hova menekülni. Nincs múlt és jövő, nincsenek fölösleges körök, se rajongók, se szex, se vicc, csak kilátás a gangra, és mindennek, ami onnan beszüremlik, a hideg kövön kell életben maradnia. Ennek a lemeznek minden hangja él, mert ez van beleprogramozva: élni bármi áron, dallá kapaszkodva össze. Lehet sanzon vagy rock and roll, reggae vagy punk, baszottul mindegy - a Biorobot a legjobb dolog, ami beszüremlett mostanában a konyhaablakomon. 

[danesztatosz]

Szembe a forgalommal

Ezt az írást évek óta tervezgetem valahova. A körülmények aztán utolértek, mint az álló órát a pontos idő: alig pár hete indítottam el az itthonmaradós tumblimat, kb ezzel egy időben pedig Tarlós István, Budapest főpolgármestere hadat üzent a bringásoknak. Jó, nem üzent hadat, de azért -  ahogyan ez itt szokás - finoman jelezte, hol a helye a kétkereküző bohócoknak. Ezt a bejegyzést tehát Tarlós úrnak ajánlom, és a városi biciklizésről fog szólni. 

Nem is tudom, hogy kezdjem, egyszerre kéne kurvaanyázni és józan városfejlesztőzni . De inkább írom, ahogy jön... 

Minden kedves városlakó konkrétan kezet csókolhat a biciklistáknak, mert a legjobb dolog, ami egy várossal történhet, hogy elárasztják a bringások. Ez tény. Akárhány terhes nőt ütnek el a járdán, akárhány visszapillantó-tükröt zúznak szilánkosra a nagykörúton, akármennyi mimóza lelkületű taxisra hozzák rá a sztrókot péntek este a Kazinczy-ban, még így is kevesebb kárt okoznak a városnak, mint egy közepes méretű tacskó, mikor leviszik pössenteni. És akkor még az autókról nem is beszéltem, aminél városrombolóbb fost nem igen lehetne kitalálni. (Direkt nem autósokat mondok, magam is az vagyok hetente egyszer, furdal is olyankor a lelkiismeret.) 

És most lehet jönni azzal, hogy “Mivel járjak be a melóba Budakalászról, HÉV-vel?”

“Próbáltál már 10 tonna lapkasajtot elfuvarozni a SPAR-nak bringóhintóval?”

“Megnézném, három gyerekkel meddig élnél túl a fővárosban kerékpárral!”

Ezek mind respektálható felvetések, de mit sem változtatnak azon, hogy az autó szétkúr mindent maga körül, házat, utcát, lakást, embert, folyót, fát, és szétkúrja Budakalászt, a fuvarozást és a három gyereket is mindenestül. 

Ezért Tarlós Istvánnak nem rendre utasítania kéne a bringásokat, hanem hálát rebegni nekik, hogy aznap sem ültek volán mögé. Mert ez a város minden autóval egyre élhetetlenebb, és minden bringával egyre élhetőbb lesz. 

És akkor most a hosszú felvezetés után kitett indexszel kanyarodnék rá a lényegre: MIÉRT KÖZLEKEDEK SZABÁLYTALANUL, MIKOR BICIKLIZEK???

A KRESZ-re hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint az emberiséggel egy idős szabályrendszerre, amely kezdetektől meghatározta közlekedési viszonyainkat. Ám a valóságban a KRESZ-t csak az autós közlekedés elterjedésével, a 20. század elején vezették be, hogy ezzel csökkentsék az autózással járó veszélyhelyzeteket. Igen, mert a városlakókat napi szinten és tömegesen addig más közlekedési eszköz nem is fenyegette. 

Mára azonban az autók totálisan maguk alá gyűrték Budapestet, a város bizonyos részei pedig gyakorlatilag élhetetlen, fertőzött zónákká váltak. Mindazok pedig, akik valamilyen okból nem vesznek részt ebben pusztító és önpusztító közlekedési formában, másodlagos polgárai lettek a városnak. 

Én azonban, ha csak tehetem, nem vagyok hajlandó ehhez a rendszerhez igazodni. Nincs ebben különösebb elvi kiállás, lázadás vagy provokáció, pusztán praktikus megfontolás. 

Nem azért fogok a kocsisor elejére, ne adj isten a fehér vonalon túlra gurulni bringával, hogy beintsek az autósoknak, hanem azért, hogy mikor a lámpa zöldre vált, ne kelljen hátul az undorító gázfröccsüket telibe tüdőznöm. És így, hogy a sor elején állok, talán mindenki gyűlöl, de mindenki lát is, nem vagyok senkinek a holt terében.

És ha nem jön senki, simán átmegyek a piroson, mert én minden elindulásomért izommunkával és szuflával fizetek, ami sokkal-sokkal drágább, mint a 95-ös benya. Talán ez a vakmerő manőver félelmetesnek tűnhet egy négykerekű vasládából nézve, de hidd el, ahonnan egy bringás látja a forgalmat, nincs ebben semmi hajmeresztő.

Behajtok szemből az egyirányúba. És tudod, miért? Mert arra van dolgom! Ez a város ugyanis arra való, hogy mindenki kedvére mehessen a dolga után, csak valaki közben lebökött egy csomó hülye táblát a kurva autók miatt.

Megyek bringaúton, buszsávban, autóúton, villamossínek között, ha kell, a járdán is, megyek, amerre ez a város engedi, hogy menjek, mert egyedül így lehetek szabadon közlekedő, a saját célbaérkezéséért egyedül felelős, független polgára ennek a városnak. 

Mindezt pedig úgy teszem, hogy leginkább csak a saját bőrömet, tüdőmet, izomrostjaimat, koponyámat viszem a vásárra. Nem fenyegetek senkit, nem nyomok el senkit, nem károsítok senkit. Én csak közlekedek, a jelenlegi KRESZ szerint szabálytalanul. 

Illetve nem is. Mert sok helyen már legálisan gurulhatok az autósor elé a lámpánál, hajthatok át mindenki előtt a kereszteződésen, mehetek szembe a forgalommal vagy épp tekerhetek a buszsávban. És nem azért, mert egy erőszakos kisebbség ezt kizsarolta. Hanem mert a városvezetés belátta, hogy a bringás közlekedésnek zöld utat kell adni, ha élhető, modern és európai színvonalú metropoliszt akar faragni Budapestből. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha a közlekedésben mindig annak ad elsőbbséget, aki a legkevésbé terheli a környezetét. 

Budapest sokat haladt ebben előre, innen már nem kéne rükvercbe kapcsolni. 

[danesztatosz]

A zene helye

Úgy adódott, hogy a hokimeccsem csúszott egy kicsit, ezért jobb híján a Mammutban basztam el azt a drága időt. Gondoltam, ha már itt vagyok, eszem egyet a Nordseeben, mert hát olyan kevés halat fogyaszt a magyar. Megvettem az ételt, leültem a tengerpartot ábrázoló freskó mellé, de valami rohadtul nem stimmelt. Az Északi-tenger szele ezt a számot fújta felém:

Kb 20 percet ültem a kajáldában, és bizony mondom, valaki betette az egész albumot. Valaki úgy gondolta, hogy ez a helyes választás. A Nordseeben. Mondhatni, Szandi az üzletpolitikájuk része. 

És itt egy nagyon fontos jelenséghez érkeztünk el! A budapesti vendéglátóhelyeken megszólaló zenék csodálatos világába.

Asszem akkor telt be a pohár, mikor majd 10 évvel ezelőtt teázókról írtam az est.hu-nak, és bár izgalmas helyeken jártam, a zene szinte sehol sem illet az amúgy nagy műgonddal kialakított térhez. 

Hallottam én már indiai teázóban Petőfi Rádiót, kézműves sörözőben euro technót, humuszozóban francia sanzont, franciás cukrászdában Class FM-et.

Oké, nyilván - ahogyan ez itt szokás - az Artisjus keze is bennevan a dologban, és biztos nagyobb összeget kell fizetnie annak, aki saját tracklisttel kívánja szórakoztatni közönségét, és nem csak bekapcsolja a rádiót. 

De az isten szerelmére, értsétek már meg, hogy egy helynek a hangulatát nem a viccesnek szánt étlap, a felszolgálók jelmeze vagy a megfejthetetlen WC-jelzések adják, hanem a fények, az illatok és a ZENE! 

És hogy minek kellett volna szólnia a Nordseeben? Minimum ennek:

[danesztatosz]

Múló színterek

Minap két olyan helyszínen is jártam, amely gyermekkorom fontos színtere volt. A Római-partra gyakran kikerekeztünk apámékkal, hogy a gépzsírszagú, nyirkos és sötét, mégis otthonos csónakházból vízre tegyünk egy öreg kielboatot, és felevezzünk a Lupához, Szentendrére vagy Tahitótfaluig, meg vissza. Ezek amolyan amatőr időmérő versenyek voltak, különösebb tét nélkül, inkább a Duna és az evezés szeretete hajtott minket, semmint a sporteredmény. 

Már akkor, a nyolcvanas évek közepe táján érezni lehetett, hogyan vadul el a Római. Lassan bezártak a csónakházak, a Vöcsök, a Május 1, a Vadkacsa, a töltést pedig pocakos bringások lepték el, akik méregdrága kerékpárjukat olcsó sörökre váltották a Coca Colás napernyők alatt. 

A Római sorsa aztán - ahogyan ez itt szokás - a legkisebb ellenállás felé csordogált tovább: a megváltozó igények szépen alattomban mind-mind kielégítést nyertek. A csónakházak helyén bowling pálya, konferenciaterem, full illegálisan felhúzott luxus lakópark épült. Így most az a csodálatos káosz uralkodik itt, amelyben az örök dunai panorámás apartmanlakásából ebédelni kiugró párocska, a proteinturmixot hörpölgető izomépítő, az utolsó beépítetlen partrész leglaposabb kavicsát keresgélő család, a Tommy Hilfiger pulcsiját hanyagul hátára dobó jachttulajdonos, a kutyasétáltató őslakos és a vízitúrázó keménymag mind együtt szívja a fáradt olajban sült hekkek és zaccos kapucsínók émelyítő gőzét a rothadásra ítélt Duna-parton. Budapest egyik utolsó szabad folyóparti szakasza, úgy látszik, nem érdemelt ennél átgondoltabb koncepciót.

A Golyó nevű, egykor szebb időket látott kuglikocsma leharcolt magánjátszóterét zárva találtuk a gyerekkel, ezért, a balhét csillapítandó, átautóztunk az Óbudai-szigetre. Anyámmal jártunk ide sokat, annyira, hogy a közeli élesztőgyár bűze hamar kellemes emlékké kelt a fejemben. A farönkre állított hatalmas csúszdák alatti járatokban - mint egy háború bunkeralagútjainak hősei - szorgoskodtunk, kis és nagy gyerekek együtt. Mindenki tudta a helyét és feladatát, mintha tényleg az életünk múlna azon, hogyan viselkedünk ebben a húgyszagú, narancssárgán izzó katakombában. 

Aztán a szigetet lerohanta a Sziget, és örökre megváltoztatta a játékom helyszínét. Éveken át róttam a fesztivál harci ösvényeit, és lassan térképet tapostam az emlékeimbe is. Nagyszínpad, Világzenei, Pesti Est, Tilos Sátor, Cökxpon, Színházi sátor, Nagydomb - az Óbudai-sziget, mint saját jogon létező földrajzi hely, megszűnt létezni.

És most itt sétálunk a gyerekkel, és azt látom, hogy őrjöngve bulizik, magából kikelve tombol a természet. Hello, sziget, jó újra látni téged! Ne fogd vissza magad, élvezd az életet, amíg lehet, mert hamarosan jönnek az emberek, hogy ők is kitombolják magukat, ahogyan ez itt szokás.

[danesztatosz]

Reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás, közértbe megy le tejért János és Tamás. Nekem vöröshagyma kéne, magyar, de csak osztrák, holland, német és angol van a tarisznyában, a foki meg persze kínai. Kesergek magamban, kesergek a boltosoknak, akik elmondják, hogy volt magyar hagyma is, de megrohadt. Kérdésem volna, pálinkát mérnek-e már?

[danesztatosz]

Irgalom

Ma temetésre mentem, apám gyerekkori jóbarátja halt meg hosszan elnyúló alkoholizmusban és sikertelenségben, amit csak tetézett a tumorként szétterjedő, dafke hazafiasság. 

Kocsival indultam Óbudáról Újbudára, a Szent Gellért Templomba. Nyomott, felhős idő volt, péntek délután, a rakpart 70-es táblája csak arra volt jó, hogy felingereljen. Mindig is rühelltem a budapesti rakpartot, ami elvágja a Dunát a várostól - nem is elvágja, ez maga a vágás, egy kurvahosszú, mély seb, amin gennyedzve csordogál az autóforgalom. És most én is itt csordogálok.

A szertartás borzasztó volt, és mint általában a katkó ceremóniákon, most is megfogalmazódott bennem, miért utálom ezt az egészet. Elejétől a végéig olyan, mint egy kereskedelmi tévén leadott film főműsoridőben: több a reklám, mint a tartalom, ami miatt valójában itt vagyunk. Ha kérhetem, ne a szeretteim porai mellett áruljátok az ócska kegytárgyaitokat, köszi!

A tor elég kemény időutazás volt abba a korba, amikor még bátyámmal kicsi gyerekek voltunk a Szamuely utcában. Akkoriban apámék baráti társasága az Orpheus sörözőben találkozott minden csütörtökön, és ez egészen addig így volt, mígnem a rendszerváltást követően a társaság egyik fele Csurkára nem itta magát. És most itt gyászolnak együtt a régi barátok, és láthatóan mind egyformán öregedtek meg. Az idő nem irgalmaz semmilyen pártállásnak.

[danesztatosz]

Hová

Ma elkezdek arról írni, hogy nem mentünk sehova. Mert arról könnyű írni, hogy mentünk. De nem mentünk. Mégis hová jutottunk?