trying on a metaphor
祝日 / Permanent Vacation
taylor price
noise dept.
oozey mess
if i look back, i am lost
⁂
JBB: An Artblog!
Product Placement
ellievsbear
No title available
Peter Solarz
Mike Driver
One Nice Bug Per Day
Love Begins
titsay
Origami Around
Xuebing Du
Cosimo Galluzzi
Kaledo Art
seen from Australia
seen from Italy
seen from United Kingdom
seen from France
seen from Malaysia
seen from Chile
seen from Germany
seen from Pakistan
seen from Philippines
seen from Belgium
seen from Türkiye
seen from Malaysia
seen from Bulgaria
seen from United States
seen from Germany
seen from China
seen from Argentina
seen from Türkiye
seen from Italy
seen from United States
@depresszio94
Depresszió – Amikor már nem tervezel
Nem csinálsz listát.
Nem írsz célokat.
Nem vársz semmit.
Nem azért, mert nem lenne mire vágyni,
hanem mert már nem hiszel benne,
hogy bármi is másképp lesz.
Nem félsz a holnaptól.
De nem is érdekel.
Nem izgat, nem nyomaszt, csak… semleges.
Mint egy üres oldal, amit nem akarsz már megtölteni.
Nem tervezel,
mert már csak egyetlen dolgot próbálsz túlélni:
a mostot.
Felajánlottam neked a holdat, és te egy villanykörtét választottál. Remélem, kiég.
– Mennyire szereted őt?
Meglepődtem, amikor a barátom a semmiből rákérdezett. A szemébe néztem, és egy gyengéd mosoly jelent meg az arcomon, ami még soha nem látott tőlem.
"Éjfél volt. Minden sötét volt. Az ágyamon feküdtem, sírtam, sikoltoztam a fejemben, és némán törtem. Könyörögtem Istenhez, és azt mondtam, kérlek, vigyél magaddal, mert nem akarok itt élni, már. Nem bírom tovább. Nem akarom tovább érezni ezt a fájdalmat. Istenem, könyörgöm, nem akarok nélküle élni... És ennyire szeretem. Nem akarok úgy élni, mintha nélküle lenne a jövő – válaszoltam teljes őszinteséggel a szívemben.
– Miért nem akarsz nélküle élni egy jövőt? – kérdezte újra.
"Nem akarok nélküle élni a jövőt, mert soha nem akarom látni, hogy szeret egy másik férfit, és úgy bánik vele, ahogyan én szerettem volna, hogy bánjanak velem. Nem bírom elviselni, hogy lássam, hogy valaki mást rendesen szeret, miközben eszembe jut, hogy korábban bánt velem úgy, mintha semmi lennék neki. Soha nem akarok eljutni odáig, hogy azt nézzem, ahogy mindent megtesz egy másik férfiért, miközben kétségbeesetten szeretném, ha én lennék az. Nem tudom elviselni, hogy ő a legjobb férfi egy másik férfiért, és megcsináltam mindazt, amiért könyörögtem, hogy tegye meg értem. Vártam, és nagyon türelmes voltam. Nem akarom látni, hogy tényleg képes valakit rendesen szeretni, mégis csak igazán nem az a férfi, akivel hajlandó leszámolni. És attól a gondolattól, hogy szerelmes egy másik férfibe, a szívem százszor elhal, és annyira fájdalmas, hogy el akarok tűnni." – mondtam neki őszintén, majd elnéztem. Nem akarom, hogy bárki megsajnáljon, amiért kétségbeesetten szeretném, hogy szeressenek.
De azt hiszem, ez van. Néha ez történik, amikor valakit a világodá vagy a mindeneddé teszel. Az élet soha nem lesz ugyanolyan nélküle.
Soha nem veszed észre, milyen magányos vagy, amíg el nem jön a nap, és van egy csomó dolog, amiről beszélhetsz, és nincs kivel.
Bárcsak sose találkoztunk volna, mert téged túl nehéz elfelejteni.
Az összes dolog közül, amit idén szeretnék, ez az, amit a legjobban.
Egy definíció nélküli szerelem, amely újra feltalálja magát, és nem kell beskatulyáznia vagy ketrecbe zárni, hogy biztosnak érezze magát.
Azt az érzést akarom, ami tágra nyílt és szabad..
Ez túllép a múlt határain, és új utat nyit előre.
Magamnak és másoknak is szükségem van erre az életemben..
Szeress ítélet nélkül, feltételek nélkül és jóváhagyás nélkül.
Tudván, hogy ha átnézek, látok valakit, aki megfog engem.
Nem kell magyarázkodnom vagy aggódnom, hogy rendben lesznek-e azzal, aki vagyok és amit mondok.
Azt a vad szabadságot, hogy elengedhessünk, önmagam legyek, és tudjam, hogy a nyitott út oda vezet, ahová lennünk kell…
Ez az, amiből a boldogság és az álmok állnak.
Zene zúg, szél a hajamban egyfajta szabadság, amitől úgy érzed, bármire képes vagy.
Talán még repülni is.
Néhány madarat nem ketrecbe zártak, engem pedig soha nem fogtok megszelídíteni.
Tehát ha a szerelmemre vágysz, lépj ki a komfortzónádból, és gyere velem repülni.
Valami azt súgja, hogy soha többé nem akarsz semmit vagy senki mást.
Tudom hogy nem..
És csak ez számít nekem,
Most és mindörökké.
Valahányszor felébredek, a szomorúság erősen eltalál, és mindig azt kívánom egy napra, hogy soha ne legyen ugyanaz. Őszintén szólva elegem van abból, hogy úgy teszek, mintha semmi bajom nem lenne, mert nem tudnék jól élni úgy, ahogy a normális emberek. Lebénulok a saját ágyamban, úgy érzem, minden összeomlik az életemben. Nem tudom megértetni az emberekkel, milyen érzés, ezért nem beszéltem róla. Addig próbálkozom és próbálkozom, amíg bele nem fáradok abba, hogy erőltessem magam, hogy rendben legyek. Csak azt akarom, hogy minden elengedjen – az álmaim, az aggodalmaim és az összes szomorúság a mellkasomban. Csak lélegezni akarok, és néha, amikor felébredek, el akarok tűnni.
Lassan feladom magam, és a legfélelmetesebb az egészben, hogy – egyáltalán nem sajnálom.
Gondolkoztál már azon, hogy ha a multiverzum létezik, akkor félelmetesnek, de ugyanakkor gyönyörűnek is találhatod. Lehetséges, hogy a másik univerzumban megvan a saját változatod. Egy személyiség, ami különbözik tőled. Egy életet, amely különbözik attól az élettől, amivel élsz.
Ha létezik a párhuzamos univerzum, akkor remélem, hogy a másik énem nem fullad bele az élet által ránehezedő aggodalmakba és kétségekbe. Okosabb nálam, jól néz ki, magabiztos srác, és mentes a negatívumoktól. Nem határozatlan. Nincs alvásmegvonás. Stresszektől mentes. Mentes a fájdalomtól, amely egy hirtelen pillanatban tönkreteheti a hangulatát.
Remélem megkapta amit akart. Remélem, ő vidámabb, mint én. Remélem, szép gondolkodásmódja lesz, ami segít neki a mindennapi életében. Egyfajta álom, de remélem, hogy jól van, mert én nem vagyok jól.
Bárcsak úgy tudnám szeretni magam, mint amit mások tesznek magukért. Bárcsak olyan lennék, mint mások, akik annyira magabiztosnak érzik magukat, és mindig tudják az értéküket. Mert az az igazság, hogy annyira gyűlölöm magamat. Utálom, hogy ilyen csúnyának érzem magam. Utálom, hogy ennyire értéktelennek érzem magam. Utálom, hogy ilyen könnyen sírok. Utálom, ahogy beszélek, ahogy érdekel, és ahogy szeretek. Utálom, hogy soha nem vagyok elég valakinek. Utálom, hogy nem tarthatok meg valakit, akit szeretek. Utálom, hogy ilyen önzetlen vagyok. Utálom, hogy még bántalmazás után is lágyszívű ember vagyok. Utálom, hogy sokat gondolkodom. És utálom, hogy ennyire sebezhető vagyok.
Azt hiszem, mindent utálok magamban.
Bárcsak melegen ölelhetném magam, amiért túl kemény vagyok magammal. Tudom, hogy soha nem érdemlem meg azt a sok fájdalmat, amit most érzek. Bárcsak abbahagyhatnám önmagam gyűlöletét még jobban, de nem megy. Úgy érzem, a gyűlöletem napról napra nő. Egy kicsit utálom magam, valahányszor valaki ennyire értéktelennek érzi magát. Minden alkalommal megkérdőjelezem az értékemet, és kevésbé szeretem magam. De szeretném, ha egyszer meg tudnék bocsátani magamnak.
Nagyon elegem van abból, hogy utálom magam. Meg akarok bocsátani magamnak, amiért hagytam, hogy mindenki bántson. Egy nap azt kívánom, bárcsak jobban szerethetném magam.
Remélem, találsz valakit, aki megérti a múltbeli traumáidat, és állandóan megnyugtat, hogy most már a megfelelő személyben bízol. Remélem, találsz valakit, aki megérti, hogy nem vagy tökéletes, de soha nem érezteti veled, hogy kevés vagy. Remélem, találsz egy jószívű embert, valakit, aki kedves szavakat fog mondani neked, és mindig tisztelni fog, bármilyen helyzetben is legyél. Remélem, találsz valakit, aki pontosan tudja, hogyan kell jól bánni veled. Valaki, aki őszintén fog szeretni, és úgy fog törődni veled, mintha félne elveszíteni.Remélem, találsz valakit, aki önzetlenül tud szeretni, mert nem mindenki tud így szeretni. Nem mindenki hajlandó feláldozni mindent, csak azért, hogy boldognak lásson, és nem mindenki hajlandó szeretni téged mindenével, amije van. Remélem, találsz olyan szeretetet, ami lehetővé teszi, hogy boldog és békében légy, mert megérdemled, miután hányszor éltél be kevesebbel, mint amennyit megérdemelsz. És ami a legfontosabb, remélem találsz valakit, aki soha nem mond le rólad, és sosem fog rosszul bánni veled.
Soha nem veszed észre, milyen magányos vagy, amíg el nem jön a nap, és van egy csomó dolog, amiről beszélhetsz, és nincs kivel.
A tönkrement lelki egészségem mélyén mindig azon kapom magam, hogy egy azonosíthatatlan kiváltóval küszködöm, olyan érzésem volt, mintha elvesztem volna az érzelmek viharos tengerében. Minden nap véget nem érő csatának tűnik, de ilyenkor mindig ragaszkodom ahhoz a kevés reményhez, hogy elmúlik ez a vihar, kísért a félelem, hogy ez csak egy átmeneti vigasz, amit átélek.
Éreztem, hogy a termelékenység elkerül, és belefulladok a halogatás tengerébe, és nem tudom, hogyan szabaduljak ki ebből a komor tengerből. Lehet, hogy a saját elvárásaim rombolják a józan eszemet, de ebben nem lehetek biztos. A sötétség közepette vannak pillanatok, amikor merem hinni, hogy egy napon a remény megtalál, és mentőövet kínál az üdvösséghez. Tanácsot kérni másoktól, útmutatást ad, de csak kevesen tudják igazán megérteni.
Mégsem tudom lerázni a bennem rejlő bizonytalanságot. Vajon valóban megúszom ezt a fullasztó érzést, vagy újra és újra visszatérek?
Magányos pillanataimban, saját elmém falai közé zárva, szembeszállok a benne lappangó démonokkal. Darabról darabra igyekszem összeszedni összetört énemet, újraépítve annak töredékeit, aki valaha voltam.
De az utazás korántsem könnyű, és most zsibbadtság járja át lényemet. Úgy érzem, sodródik, sodródik a kérdések tengerében, amelyekre nincs válasz. Bár kevesen, szövetségeseket találtam ebben a csatában, olyanokat, akik megértést és támogatást nyújtanak, és mindent megtesznek, hogy segítsenek kilábalni ebből a melankolikus állapotból. A lelki egészségemet övező megbélyegzés mindent bizonytalanságba burkol. Nem igazán tudom, mit csináljak, vagy hova visz ez az úti cél. Szebb jövőt még elképzelni is nehéz, mert a bizonytalanság súlyosan nehezedik rám. Képes leszek kijutni ebből a sötétségből? Vagy örökké rám borul, mint egy kérlelhetetlen árnyék?
Az az igazság, hogy már nem tudom. De ebben a bizonytalanságban ott rejlik egy-egy lehetőség. És mindig azt fogom hinni, hogy egy nap, a még mindig átélt káosz és zűrzavar ellenére, képes leszek felfedezni az erőt a felemelkedéshez. Addig még kitartok egy kicsit, mert bármi történjék, még mindig van egy álmom, amit kergethetek, és az embereket is, akiket megmenthetek legsötétebb napjaiktól. Soha ne adjuk fel, mert mindannyian erősek vagyunk, és túl fogunk jutni ezen a viharon.
Egy nap arra ébredtem, hogy váratlan súly terhelt. Lassan kezdtem látni, hogy azzá az emberré változok, akire gyerekkoromban megesküdtem, hogy soha nem leszek.
Olyan, mintha egy felnőtt a gyermek testében rekedne, és minden nap nyomorultabb, mint az előző. Felnőni sokkal nehezebbnek bizonyult, mint valaha is képzeltem. Senki nem készített fel erre az útra, és nem tanított meg arra, hogyan kell erőt előhívni, amikor minden összeomlik. Érzem – a fokozatos alászállást a nyomorúságba.
Vágyom, hogy visszatérjek azokba az időkbe, amikor szenvedélyes, örömteli, gondtalan gyerek voltam, akit nem nehezítettek a társadalom kiforgatott normái. Ha visszatekerhetném az időt, felkészíteném magam az előttünk álló kihívásokra. Mégsem marad más hátra, mint elviselni ezt a gyötrelmes létezést, mivel az időgépek csak a fikcióban léteznek.
Soha nem számítottam erre a pillanatra, amikor értéktelennek, nyomorultnak, bizonytalannak és elveszettnek látom magam. Mostanra produktívnak kellene lennem, de ehelyett azon kapom magam, hogy engedek a halogatásnak, és hagyom, hogy a lehetőségek kicsúszjanak az ujjaim között. Nézem a körülöttem lévőket, amint az álmaik felé nyúlnak, miközben az enyém feloldódik a ködben. Talán ez a felnőttkor lényege – saját nyomorúságának napról napra növekedésének tanúja.
Valamikor én voltam az az álmokkal teli gyerek, de nem vettem észre, mikor lettem önmagam árnyéka.
Egy dolog azonban világos: az a gyermek, aki valaha én voltam, nyomtalanul eltűnt.
A sötétség harapásában ott van a szomorúság látogatása is. És bár tudod, hogy nagy terhet fog okozni, akkor is újra kinyitod. Itt fog börtönbe zárni. Sírásba fulladva minden zokogásnál és sírásnál. És még ha újra és újra elmondod, hogy megszoktad, akkor is azt az érzést keltik benned, hogy nem vagy egész, hiányzik valami, hogy minden alkalommal, amikor meglátogat, ugyanazok a könnyek hullanak.
A sötétben abban az otthonban találod magad, ahol egykor éltél. Otthon, amelyről azt gondolta, hogy formálja személyiségét. Otthon, amelyről azt hitted, hogy betölti a hiányodat. Azt hitted, ez megmutatja neked a visszavezető utat ahhoz, amilyen voltál. Ön boldog. De nem. Hibáztál. Mert az otthon, amely tudatosította benned a világot, ugyanaz az otthon, amely elpusztított téged. Még jobban elveszett; idegenné vált a saját otthonában.
A harapott sötétségben megtalálod saját magányodat. Az árnyékra nézve szomorú volt. Zokogás. Félek Amíg el nem tűnik a szemed elől. Amíg fel nem ébredsz, ez az árnyék azoknak az álmoknak az árnyéka, amelyeket egykor el akartál érni. Álmok, amelyek egykor bátorságot adtak a folytatáshoz. De elbuktál. Feladod. Nem azért, mert fáradt, hanem azért, mert kimerült a saját álmai elérésében.
Ki vagy te Mi vagy te ezen a világon? Meddig zárod be magad a szomorúság rácsába? Mikor leszel szabad Tudod, hogy a kiszabadításod kulcsai a te kezedben vannak. De miért tűnik számodra tehernek kiszabadítani magad? Mikor leszel boldog?
Várjon…
Hogyan lehetsz boldog, ha a sötétség minden falatja szomorúságot hoz?
Mikor leszünk szabadok?
Néha megfogtam a kezét, és egy kicsit megszorítottam, nem azért, mert abban reménykedtem, hogy visszaszorítja, hanem azért, mert csak próbáltam megbizonyosodni arról, hogy minden valódi. Rám mosolygott, és a szívem elolvadt, mindig, mintha ez valami olyasmi, amit soha nem fogok megszokni. Azt hiszem, olyan, mint a tűzijáték. Mindig elvarázsolok, akárhányszor látom. Akkor azt mondanám, hogy szeretem, és cserébe csak mosolyogni fog, és tényleg, ez nekem mindig elég volt. A legfontosabb az, hogy mindig mellettem van, mindig ott van, amikor valami csodálatos történik velem, és szükségem van valakire, akinek elmondanám.
De azt hiszem, csak ezt mondom magamnak, hogy éjszaka aludjak el. Mert nem fogok hazudni, van amikor egyedül vagyok, és valahogy rám kúszik a magány, akkor csak bámulom a holdat, és felteszem azt az egy kérdést, amit mindig megpróbálok a mellkasomba temetni az ő hangjával. nevetés:
Miért nem lehet biztos bennem?
Esős napjaim
és ha soha nem találom meg igazán, hová tartozik a szívem, remélem, az univerzum lesz olyan kedves, hogy legalább ad valakit, akivel együtt nézhetem az esőt. Nem kell romantikusnak lennie – azt hiszem, mindenesetre elvesztettem azt a részt, ami arra vágyik, hogy szeressenek. De mégis szeretnék létezni valaki más nevetésében. Már nem vágyom arra, hogy valaki megfogja a kezemet, de azt akarom, hogy egy másik megérintse a lelkemet és megőrizze a titkaimat. Már nem kívánom valakinek a csókját, de belehalok abba, hogy valaki azt mondja nekem, hogy rendben van. Hogy kitisztul az ég, és jobb lesz a helyzet.
Nagyon szeretném, ha valaki megmondaná a szívemnek, hogy az ezer apró darabka ellenére, ami magamból mindenhol szétszórva maradt, még mindig dobog. Hogy még mindig számítok.
Olyan hihetetlenül hangzik, hogy azt mondanám, nincs olyan időszak az életemben, amit ne bánnék. De igen, vannak hajnali kétórák, amikor a plafont bámulva órákig sírok. Időnként másokra pillantok, és elképzelem, milyen lett volna az életem, ha másképp döntök. Elkövettem olyan hibákat, amiket bárcsak visszavonhatnék. Elveszítettem olyan embereket, akiket még mindig magam mellett képzelek el. Sajnálom, de az idő visszaforgatása és az eső megállítása nincs a kezemben. Ezt már érzem a mellkasomban, amit elpusztított.
De ami biztos: újra próbálkozom. Újra álmodom. Lehelem a levegőt, és talpra állok újra.
Még mindig itt vagyok. Még nem veszítettem el a harcot.
Lehet, hogy az élet sétája zavaros, de reménykedem abban, hogy a felhők nem maradnak örökké, és újra látom majd a napot. Ha mégsem, akkor megtanulom szeretni a szürke eget és annak hangját. Az esőben is megkeresem majd az okot a mosolyra, még a legreménytelenebb pillanatokban is.