Búcsú
Az orientációs hetünk végén az egyik professzorunk arról beszélt, hogy a cserediák program mennyire hasznos minden résztvevője számára, mivel végre kilépünk a megszokott környezetünkből, új behatásoknak vagyunk kitéve, és ezáltal fejlődünk. Úgy érzem, hogy ez be is teljesült.
Mielőtt kiutaztam volna, azt hittem, hogy nyitott vagyok és elfogadó, de igazából a kint töltött idő tett igazán nyitottá és elfogadóvá. Itt tanultam meg igazán, hogy az emberek ugyanolyanok a hátterüktől, a világnézetüktől függetlenül, hiszen bár a kultúránk felruház némely szokásokkal, korlátokkal, de arra nincs igazán hatással, hogy hogyan érzünk, hogy mit szeretünk, hogy mik a vágyaink, félelmeink.
Azzal, hogy kint éltem – ráadásul egy, a saját környezetemtől gyökeresen eltérő kultúrában –, megtanultam, hogy az, ami nekem természetes és egyértelmű, az másoknak nem (orrfújás nyilvánosan, dezodorhasználat), megtanultam, hogy nem feltétlenül csak az a „helyes”, ahogy én látom a világot, de a legfontosabb az volt, hogy megtanultam, nem kell ugyanúgy látni a világot, nem kell ugyanazt a nyelvet beszélni (és a közös nyelv tökéletes használata sem kell) ahhoz, hogy igazán mély barátságokat, kapcsolatokat alakítsunk ki.
Ez alatt a négy hónap alatt olyan közeli barátságokat alakítottam ki, amilyenre nem is számítottam, a szobatársaimmal igazi otthont teremtettünk a szobánkból, de a legfontosabb, hogy kint is megtaláltam azt a barátságot, ami tudom, hogy elkísér életem végéig, hiába van közöttünk most több mint 8000 km távolság.
Bevallom, fájt hazajönni, mivel ez egyenlő volt az elválással ezektől a csodálatos emberektől, barátoktól, akiket kitudja, hogy mikor fogok újra látni…
Vége lett az éjszakai lakomázásoknak, annak, hogy a kollégium folyosóján ragadva beszélgessünk, nevessünk legalább fél órán keresztül, annak, hogy kimegyek a lounge-ba vízért, majd ott ragadjak hosszan, mert elkezdünk beszélgetni egy barátommal… Most már nincs olyan, hogy csak átmegyek a szomszéd szobába, mert beszélgetni szeretnék ezekkel az emberekkel, nem elég hátat fordítani az asztalomnak, hogy a szobatársaimat zargassam… Véget értek a közös ebédek, vacsorák is…
Ez a négy hónap egy nagyon boldog időszak volt számomra. Nyilván nem volt nehézségektől mentes, nem volt mindig önfeledt, de egy olyan helyen voltam, ahol jól éreztem magam, és olyan emberekkel voltam körülvéve, akikkel kedveltük egymást, és akik társaságában szívesen töltöttem el az időt, és rengeteg élménnyel, tapasztalattal gazdagodtam.
Úgy érzem, hogy ez alatt a négy hónap alatt többet fejlődtem emberileg, mint előtte. Elfogadóbb, nyitottabb lettem, máshogy látom a saját kultúrámat, a saját világnézetemet, hiszen a világom hatalmasra tágult, és sokrétűbb lett.
Fájt hazajönni, nagyon fájt, de talán ez az ára annak, hogy ott nagyon boldog voltam. Megérte oda kiutazni, megérte azt a sok energiát, papírmunkát és fáradságot belefektetni, megérte azt a borzalmas földrengést átélni, mivel, ha itthon maradtam volna, most kevesebb lennék, mert a tapasztalataim, az ottani barátaim, csak gazdagabbá tették az életem.
Csak hálás lehetek a sorsnak, hogy végül Koreába vezetett az utam.