Iszonyat gyötrelem ez, hogy rajtam kívül mindenki tudja, hogy mit akar az életétől. Minden fellángolásom kudarcba fullad, mivel minden fellángolás gyökere pánik, így well well. Rettegek külföldre menni, nem tudom akarom e, tényleg erre van szükség? Annyi forgatókönyv van a fejemben, hogy mit kéne, lehetne. Mégis elveszek ezek között. Ide tartozom, a nyakig érő fosban is. Nem hiszem, hogy 27 évesen ez egy életközepi válság lenne, de válság és pánik. Nem találom a helyem, pedig nagyon szeretném.
Tudok ajanlani egy kocsot. Mind szakmailag, mind emberileg. Komolyan.
Amit en olvasok a sorok kozott, az inkabb terapia, mint coach.
Én is úgy érzem.
Olvasom egy ideje ezt a “blogot”... és meg kell mondjam, van itt egy olyan érzésem... saját példámból ismerve tudom, hogy nincs annál nyomorultabb érzés a világon, mint amikor olyan ember bőrében tengeted az életed, akin az sem segítene, ha ötöse lenne a lottón... :S
