Merényi M Miklós: Gramsci és Lefort, mint a demokratikus pluralizmus teoretikusai?
Úgy tartják, Gramsci Machiavelli fejedelmét a modern párt formájában aktualizálta, amely a társadalom másfajta szervezettségével képes megváltoztatni a status quo alapvető nézeteit és úgy összpontosítani az emberi akaratokat, hogy az elhozza a progresszív társadalmi változást. Azokhoz a marxizmuson belül megszilárdult nézetekhez képest, miszerint a történelem determinizmusa vagy az új tudomány felsőbbrendű eszköze a kulcs a társadalom átalakításához, Gramsci visszahelyezte jogába a politikát, amelyet a marxista gondolkodás, mint az osztályérdek ideológiai kifejezője diszkreditált. Eszerint a hegemónia, mint a konszenzus létrehozatalának és fenntartásának képessége kulcsszerepet tölt be a történeti folyamatban, amely magában foglalja egy uralkodó értékrenddel és gondolkodásmóddal való identifikációt.
A kommunista párt megvalósult hegemóniája azonban olyan meghasonlást váltott ki, amely a politikai gondolkodás új alapokra helyezésére késztette többek között azokat a francia teoretikusokat, akik 1956 után a totalitarizmus elméleti kritikáját megalapozták. Noha ezek a mozgások eleinte Gramscit is leértékelték, szintén kapcsolódtak Machiavellihez, és Gramsci az antitotalitárius fordulat elméleti eredményeit hasznosító posztmarxista gondolkodásban újra szerephez jutott. Az antitotalitárius fordulat egyik előmozdítója, Claude Lefort a szovjet állampártot vizsgálva jutott el a modern demokrácia fő erényének, a szimbolikus politikumnak és társadalmi valóságnak az újraértékeléséig. Lefort a párt helyett olyan intézmények szerepét hangsúlyozta, mint az emberi jogok és a választójog, amelyek lehetővé teszik, hogy a társadalom tagjai a politikában részt vevő, identitásukat annak folyamatos vitáiból nyerő alanyokként ismerjék fel magukat. A politikai szférában intézményesített formában ideológiai küzdelmek zajlanak például arról, miben áll a Nép vagy az Állam lényege – ezek a küzdelmek azonban nem tarthatnak számot a bizonyosságok külső támpontjaira, továbbá sem a Nép, sem más szimbolikus reprezentációk nem jelenítenek meg valódi, létező entitásokat. A hatalom helyének betöltéséért különböző igények vetélkednek, ám a demokratikus intézmények rendszeresen kiürítik ezt a helyet, melynek eredendő, örökös betöltésére egyetlen szereplő sem formálhat igényt. A hatalomért küzdő csoportok örökösen attól a Népre vonatkozó diskurzustól függnek, amelyek az adott történelmi-társadalmi helyzet termékei. A demokráciának ugyanakkor szüksége van egy olyan színpadra, ahol intézményesítetten színre viheti konfliktusait, és amin keresztül szimbolikus formában rendezheti ellentmondásait. Lefort demokráciaelméletében a társadalom egységének konstitutív részévé válik a konfliktus, a társadalmi integrációt maguk az ideológiai küzdelmek hozzák létre. Hiányukban a hatalom üres helyét betölti az egy nép fantáziája, állam és párt összekapcsolódik a társadalmi valóság közvetlen, népi irányításában.
Lefort és Gramsci gondolkodása termékeny párhuzamokat és ellentmondásokat mutat, melynek kiaknázása adja Laclau és Mouffe posztmarxista projektjének a magját. Előadásomban arra keresem a választ, milyen forrásai vannak a demokráciát dinamizáló különbségeknek a két szerzőnél: mit jelent az üresség, mint strukturális pozíció és az üresség, mint identitástípus különbsége? Elegendő-e úgy tekintenünk a versengő ideológiákra, mint partikuláris igények pregnáns színre vitelére, amelyek maguk is alakítják a hatalom helyének szimbolikus tulajdonságait, mint Gramsci, vagy olyan intézményeket is figyelembe kell vennünk, amelyek történetileg ennek kiürítésére intézményesültek, mint Lefort? Lehetséges-e Gramsci nyomán a pártok és történetileg kialakult ideológiai tapasztalásmódok újraértékelése a lefort-i elméletben – és intézményesíthetők-e a történeti helyzeten és a tömegek akaratán túli korlátok Gramscinál, ha elfogadjuk, hogy a politikai pluralizmus nem adott az életformák modern sokszínűségében, hanem a reprezentációval együtt keletkezik?
