impressions

[grapebombax]

Ne zsúfold össze szép gyümölcseidet: egymás tapadó közelébe tartósabban kényszerülve: mint az emberek, rothadni kezdenek.

Fodor Ákos: HÁZTARTÁSI TANÁCS

[preach-love]

[escapekit]

Mental Disorders Typography

After suffering from anxiety in university Košice-based graphic designer Igor Kupec began to envision mental disorders from a design perspective. Thus giving birth to the series above, which Igor took it upon himself to capture the essence of each disorder in a typographic treatment. Be sure to check out the full series here. 

Escape Kit / Twitter / Subscribe / Instagram / Minuscule

[engemnemkovetsenki]

[anyagcsakegyvan]

Tolnai Ottó - A völgyekben köd lesz

forrás: Versek könyve (1992)

[ezleszazutolsonyarunk-blog]

Diskurzus

Az összes beszélgetésfajta közül van két kedvencem. Az egyik a szex előtti beszélgetés, ami alatt annyira izgalmas lesz a beszélgetőpartner, hogy nyilvánvalóvá válik a folytatás. A másik kedvenc beszélgetésfajtám a magasan történő beszélgetések tárháza. Például a Gellért-hegyen, egy balatoni vadászlesen, a libegőn, a felüljárón a Nyugatinál vagy egy erkélyen a Blaha környékén.

[grapebombax]

Már élve felejthető vagyok /Áfra János/

Mamád befőttet hoz és meggyes pitét, rögtön enni kezdek.Meggylé cseppen tányér és kés közé – mint borsószemnyi vér,ami megpecsételi: ha elhagysz, olyan leszek, akár egy évszak,minden évben visszatérek, eltüntetni a másnak főzött ebédet.Ritka találkozás lesz, gyorsan múló, csak én tudok majd róla.Most viszont mennünk kell, mert várnak a szüleid, ám mamametszeni kezdi a kertet, kéri, hogy menjünk ki a temetőbe, és közben elmerül egy mozdulat ismételgetésében –addig vágja a szálakat, míg egyszer aztán rá nem szólsz,hogy jól van, ennyi elég lesz mama, már hívtak otthonról,mert kész a vacsora. De még egy percig küzd, a késselnyak után nyakra markol, mintha valami leszámolás volna,aztán ideadja a kupacot, és beugrunk gyorsan a kocsiba.Amíg vezetsz, a csokrot én szorítom mellkasomra – visszahajolnak közénk a szélvédőbe tört szálak.Most már megállíthatatlanul közeledünk papád sírjához,engedelmeskedve egy váratlan akaratnak. Az egyetlenkérdésed, hogy minek kapcsoltam be a biztonsági övet,és három percbe sem telt, már ott is vagyunk, tényleg –az elzárt emberi meg még ki tudja milyen csontok felett,melyek koponyától lábfejig túl vannak a szabadságon. Szorítás a köldökömnél – éhség vagy elfojtott izgalom,tekinteted mellkasba vág, fellélegzel, lassan fellélegezek,csak a föld alatt marad minden ugyanolyan nyugalmas.Nem üdvözöl minket senki – talán nem is üdvözültek.Felismerhetetlenségig beteljesültek e széthordott testek,és a legfrissebb koporsóban végtére is épp elkezd újraburjánzani az élet, hiszen a csontokat körbekúszva lakomáját bontja szét egy csapatnyi fehér féreg –áttörnek a hetek óta gombatelepek otthonává lettkék bőrszöveteken, a baktériumok szigeteivé alakultszervek foszladékai felé. Aki még ilyenkor is jelen van,megfigyelheti, hogy a köröm és a haj nem is nő továbba halálban – igazából csak a bőr húzódik vissza ijedten,ha az izmok szikkadni kezdenek. A gerinc kockái közti tartóerők kibillennek, kopog a szűnő súly, kisebb részegy nagyobba esik az elhalt szövetek között, baktériumraszabott hangok, nincs fül, mi hallja őket – idegen szimfóniák.Közben az új lakók élete mesterséges kipárolgássá áll össze –egy forrás, s mi mit sem érzünk belőle, pedig különleges,egyedi élmény lehet, mint az ezeréves fagyasztott húsa forró olajban, többé elraktározhatatlan, s már készül bennem a mondat: végtére is ezért hordjuk hordószámide a virágokat, de hirtelen kiveszed a kezemből a csokrot –kérsz, hogy inkább várjalak meg itt, úgyis gyors leszel.Mint a penge, amivel nagymamád a kertben dolgozott.Bólintásnyi időt sem hagysz megint, s már slattyogsza sírkövek között narancssárga strandpapucsban,majd lassan eltűnsz e kőerdő egyik szegletén. Úristen, mennyi halál fér el egy ilyen apró faluban –önismétlő az egész, felejtésre méltó hát minden élet.Már nem látlak, hűvös nyál törli át a száj mozaikjait,a telefonom képernyőjét bámulom, dermedt, feketevíztükör – egy még vésetlen sírkő. Szétcsúsztatom,s érzelgős hangulatban kezdek jegyzetelni, pötyögömaz emlékeztetőbe a tetemem fölé szánt sírfeliratokat – az egyikben azt kívánom, hogy te lökd koporsómraaz első maroknyi földet. Ha egyszer arra kerül a sorés ott leszel, nem szeretném, ha sírnál a síromnál,főleg, ha csak a temetést követő napokban érkezel –mert miután így vagy úgy, de végleg elhagytalak,te mégis miért kezdenél tisztelni egy kődarabot,amit azelőtt még csak meg sem érinthettem.

[grapebombax]

Krusovszky Dénes: Elégiazaj

Pillantásod, akár egy rozzant

műanyag redőnyt, rám szakítottad,

s a hirtelen beállt félhomályban

suttogva kérdezted meg ismét,

hová rejtettem a kárpitkalapácsot,

aztán egy kristályvázát kerestél rajtam,

legvégül pedig valami öreg lakat kulcsait.

De hiszen ott sem voltál, tudom már,

hiányod tette fel a kérdéseket,

az én jelenlétem pedig egyfolytában hazudott.

Mintha évekig tartott volna az a február,

képtelen voltam a végére érni,

összehúzódva feküdtem csak

közös matracunk gödrében,

és végül mégis, akár egy vízhordó,

szuszogva felegyenesedtem,

s a vállaimon keresztbe fektetett rúddal

azóta imbolygok tovább.

[grapebombax]

Ha kapcsolatba kerülök,elvesztem az autonómiámat

[grapebombax]

Nem­csak va­ló­ság­ér­zék: le­he­tő­ség­ér­zék is van a vi­lá­gon

Ha nyi­tott aj­tó­kon sze­ren­csé­sen aka­runk be­jut­ni, ügyel­nünk kell arra a tény­re, hogy ke­re­tük szi­lárd: ez az alap­elv, ame­lyet az öreg pro­fesszor egész éle­té­ben kö­ve­tett, egy­sze­rű­en va­ló­ság­ér­zé­künk kö­vet­kez­mé­nye. Ha azon­ban lé­te­zik va­ló­ság­ér­zék, és lét­jo­go­sult­sá­gá­ban ki ké­tel­ked­ne, kell len­nie olyas­va­la­mi­nek is, amit le­he­tő­ség­ér­zék­nek ne­vez­he­tünk.

Aki­ben ez él, nem mond­ja pél­dá­ul: Itt ez vagy az tör­tént, tör­té­nik majd, kell tör­tén­nie; ha­nem rá­jön: Itt valami tör­tén­het­ne, al­kal­ma­sint vagy ok­vet­len meg­tör­tén­het; s ha va­la­mi­ről azt hall­ja, hogy épp úgy van, ahogy van, arra gon­dol: Nos, le­het­ne bi­zo­nyá­ra más­képp is. Te­hát a le­he­tő­ség­ér­zé­ket olyan ké­pes­ség­ként ha­tá­roz­hat­juk meg, amely­nek se­gít­sé­gé­vel el­gon­dol­ha­tunk bár­mit, ami le­het­ne is ép­pen, és nem tart­juk fon­to­sabb­nak nála azt, ami ép­pen van. Lát­juk, mi­lyen fi­gye­lem­re­mél­tó­ak oly­kor e te­rem­tő haj­lan­dó­ság kö­vet­kez­mé­nyei…

[vandus]

“Szerelmes vagyok? - Igen, hiszen várok.” Ő, a Másik, sohasem vár. Néha én is azt játszom, hogy nem várok; megpróbálok mással foglalkozni, késve érkezni; ám ebben a játékban mindig vesztes maradok: bármit teszek, képtelen vagyok lekötni magam, és mindig pontosan, sőt, mi több, idő előtt érkezem. A szerelmes sorsszerű ismertetőjegye nem más, mint hogy: én vagyok, az, aki vár.

Roland Barthes - Beszédtöredékek a szerelemről (via vandus)

[grapebombax]

Nem akartam bántani. Illetve talán egy kicsit bántani akartam, és akárhogy is nézem a dolgokat azért, mert azt akartam adni neki, amire én vágytam; hogy annyira szorítson valaki, hogy fájjon, mindegy, hogy szeretetből vagy utálatból.

Kemény Zsófi: Én még sosem

[grapebombax]

Terék Anna: Sziget-Nő

(részletek) Temet valakit a tenger. Olyan gyorsan nyeli a vizet, hogy ideje sincs üvölteni, egyre nehezebb, süllyed. Az emberek a parton borzasztó csendben állnak és nézik ahogy amaz fuldokol, képtelen kijönni. Pavle a part szélén üvölt, két kézzel veri a fejét. A hullámok akkorák, hogy nem lehet beúszni. * Ülünk a szélben. Szilánkokra töri a víz a napot. Az idő úgy ül a vállainkon, mintha repedés nélkül bírná súlyát a csont. Pavle a két combom közé illeszti a kezét és állítja: pont ott van otthon. * Ólommal van tele a tenger. Húz lefelé, a lábamra tapad. Ólomba mártja az eget is az este. Súlyától egyre lejjebb csúszik az ég, nyomja a várost, nyomja a vízbe a szigetet. * Dühösen jött utánam az utcán, végig harminckét lépés távolságban. Mint akit a bűntudata követ, éreztem magamon a tekintetét, tarkómat szúrta, beledöfött vele bordáim közé, a melltartó pántjába. Hallom, a zárt ajtó előtt, hogy liheg. Egy ujjal próbálom lehúzni magamról a karikagyűrűmet, közben izzadok, mint aki már végleg lemondott magáról. * Állunk a parton, Pavle szakállát fogom. A férjemmel van tele a tenger. Nézi, ahogy csalom. * Gašpar túl korán kel. Minden nap megnyalja a hajnalt, elrág tizennégy imát (ötmiatyánk-kétüdvözlégy, majd újra), keresztbe teszi lábait a csónakban és kisiklik a tengerre. * A szombat reggeleket szeretem. A gyerek a nyaralókat várja, két evés között az utcára szalad, le-föl rohangál a partig meg vissza. Egészen leizzad, esténként sír a fáradtságtól. * Amikor feleségül vett, Gašpar magában még egy másik nőt siratott. Első éjjel, feküdtünk szeretkezés után az ágyban, azt mondta, nem tud és nem akar elaludni mellettem, mert egy másik nő emlékét altatja minden éjjel, már négy éve, a helyemen. Finom, szép szavakkal, pont ahogy megkérte a kezem, küldött ki a konyhába, hogy aludjak ott. A kemény kanapét letakarta, elnézést kért, mosolygott, szinte ünnepelt, úgy megkönnyebbült a saját hangjától, hogy végre hangosan lehetett őszinte. Aztán két évre rá visszaengedett, s minden forgolódástól azóta is morog. Úgy próbálok aludni, hogy mint egy darab fa, oly mozdulatlan legyek. Egyre száradok, egyre csak szálkásodok, s minden fordulásnál ropogok belül. Ha hallom, hogy horkol, mérgemben közénk képzelem Pavlét, ott fekszik, a mellemet fogja, fejét a combjaim közé nyomja, és rettegek, hogy a férjem ne ébredjen fel. * Minden nap akkor ébredek mikor a nap már csúszik be a szobába a függöny lyukain keresztül. Ha Gašpar tudná, ketté törné a gerincemet. A bal oldalamra fordulok, mintha nem is lenne férjem. a bal oldalamon fekve nem látom a párnáját. * Egész délután a parton állok, fújatom magam a széllel. Egészen előre dőlök, hogy győzzem a fújást, bírjam a széllökéseket, a szatyrok meg csak lengenek, felváltva verik a térdemet, egyre lejjebb lógnak, mintha súlyukkal együtt nyúlna meg a kezem. * Minden nap egy tábla csokoládét veszek a nyaraló telep mögött, a fiam markába nyomom, hogy hallgasson el otthon mindent az apja előtt. * A férjem azt mondja, valaki más van az arcomban, mintha valaki más szólna a számból, az én hangomon, de nem hozzá beszél. * Minden este, nyolckor meggyújtja a lámpát az éjjeliszekrényen. Már nem szól, csak néz rám, úgy parancsol maga mellé a szőnyegre, az ágy oldalára, hogy imádkozzunk. Suttogja a miatyánkot. Ahogy suttogja, köpköd. Oly feszülten löki ki száján a szavakat. Elképzelem, hogy minden imasor elején egy-egy fogát is kiköpi az ágyra. összeszorított ujjai remegnek.

[grapebombax]

Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. Csúf, de te gyönyörűnek találtál. Végig hallgattad mindig, amit mondtam. Halandóból így lettem halhatatlan.

/ Pilinszky János  /

[grapebombax]

Apokrif XIII.

Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

/ Pilinszky János /

[morningpoetry]

Tandori Dezső: Elenged...

Elenged, és érintései tűnt nyomaiból mégegyszer megteremt: úgy, ahogyan az ő számára megszűnsz. Mintha egy gyümölcs húsa zsugorodna, elhúzódva a héjtól, befelé.

Mije maradhatsz? annak, ami már nem is a rajtad át való menekvést, de a legbelső pontot keresi ami belőled még elérhető, hol sugározni kezdhet, mert egyetlen, s csak önmagához ér, ami övé –:

Égbolt kerül közéd s közé. De ha nem az ő égbolton túlija maradsz még így is, mi vagy? – ahol a nem-mulás szive hirtelen kihagy? anyaghiba? – miben?

[grapebombax]

„Szórakozottan

másvalaki arcával

mosolyodtam el.”

/Fodor Ákos/