Mit érzek most, azt nehéz elmondani, nehéz vållalni, hogy boldog vagyok(-e).
NehĂ©z azt Ă©rezni, hogy minden emberi mulandĂł, s plĂĄne elfogadni, hogy ez Ăgy van rendben.
Ami most szĂvembe szök, az sok: belsĆ, zegzugos rengeteg, tele kĂ©rdĂ©sekkel Ă©s tele fĂ©lelemmel â megremegĆ hangĂș gondolatok, ĂĄtveszek egy stafĂ©tĂĄt, felnĆtt vagyok-e? Leszek-e valaha?
S apĂĄm rĂĄncai között bĂșjik a mĂșlt pora, az a sok, sƱrƱ Ă©let Ă©s mennyi szenvedĂ©s Ă©s öröm is, melyek mind-mind elmĂșltak, s elmĂșlik ez is.
Ez a viharos vilĂĄg, amit Ă©n nĂ©zek kĂvĂŒlrĆl, s ez a sok ember, fĂ©l, hĂĄt persze hogy fĂ©l. Ki tudja tĂ©nyleg, hogy mi van? BelehajĂtva a vilĂĄgba, ebbe a zavaros hideg kavargĂł vĂzbe, kapĂĄlĂłzva gondolom, hogy csak maradjak a felszĂnen.
S körĂŒlöttem ti is, kĂŒzdĂŒnk az ĂĄrral, muszĂĄj, mert ha megĂĄll a kĂŒzdelem, ha fejem hanyatt teszem, s a vĂz elnyugszik, Ă©s csönd van, akkor lĂĄtod csak azt, hogy nincs semmi. Hogy senki nem tudja mi van, nincs semmi, csak a megĂĄllĂthatatlan, Ă©rdektelen folyam.
Senki nem tudja mi van. Félelmetes, nemde?
De hogy megjelenik ez a gondolat, Ășgy elmĂșlik ez a gondolat is. Most, holnap, ezer Ă©v mĂșlva, de elmĂșlik.
S Ăgy idegeskedni nem Ă©rdemes. Nem vagyok kĂ©szen erre mĂ©g azt hiszem. Nem vagyok kĂ©szen a nem-idegeskedĂ©sre.
NehĂ©z azt vĂĄllalni, hogy boldog vagyok, hogy minden nagyon rendben. Hogy minden Ășgy tökĂ©letes, amennyire csak lehet.
Langyos december van most, csöndes karĂĄcsony. Merre sĂ©tĂĄlsz vajon? Ăt a Vörösmarty tĂ©ren lĂĄtlak, mintĂĄs harisnyĂĄban, sötĂ©t szemeiddel, mosollyal.
Szeretni olyan könnyƱ, szeretve lenni olyan nehĂ©z. Adni, ĂĄldozni, felĂĄldozni magam â ez a rossz fĂ©le, a fekĂ©lyes szerelem. Ălni, megnyugodni, mosolyogni, ĂtĂ©let nĂ©lkĂŒl nĂ©zni Ă©s nĂ©zve lenni â ez a nehĂ©z szerelem.
Mindent elfeledni. Elfeledni embernek lenni. Csak emlĆsök egymĂĄs karjaiban, nyakat szagolni, nyĂĄlat összekeverni. SzemgolyĂłk egymĂĄs felĂ©, tĂĄgulĂł pupillĂĄk. Semmit nem jelent, hogy te minden vagy nekem.