2008-2014. gm búcsúzik
2008-2014. Ebből 4 és fél év ügyvezetőként. Lesz, akinek a szeretett, közélet-semleges(nek gondolt) Krétakör leépülése, lesz akinek a szeretett, közéletbe belebuzult(nak gondolt) Krétakör létrejötte lesz a legfontosabb ebből az időszakból. Mindkettőben volt, van felelősségem. Kamaszkoromban elérhetetlen álomnak tűnt, hogy valaha is a Krétakörben dolgozzak, mára ez olyanná vált, mint a levegővétel. Kicsit a környezetemnek is. Nincsenek nagy szavaim: alakítója lehettem a magyar előadóművészet egyik legjelentősebb műhelyének egy kiemelten jelentős időszakában (volt olyan időszaka az elmúlt 20 évből, amelyik nem az?).
A részvételemnek január elsejével vége. Nem tudok többet írni, mint amennyit valóságosan gondolok, érzek ezzel kapcsolatban: a Krétakör mindig is több lesz, mint amennyi én valaha lehetek, de mostantól kevesebb, mint amennyi velem volt. De kevesebb volt akkor is, amikor a társulatnak kellett mennie, vagy amikor Gáspár Máté állt odébb; és még hány váltás volt ezeken kívül is, amelyeket nem jegyez a közemlékezet – nyilván, a közemlékezet szempontjából joggal. Közben meg hányszor kívántam, kívántuk: nyalná már ki a közemlékezet, elvégre ami a Krétakörben történik, az a világ csodája, hahó, nem tetszenek figyelni, el tetszenek mulasztani valami rendkívülit, figyelemre igazán méltót, amitől megrendülhetnének (ha valaha akarnának), vagy csak egyszerűen, jobb emberekké válhatnának! Hiszen ezt várják a művészettől, a hétszentségit neki, nem?!
De hát miért is kellene emiatt a közemlékezetnek, vagy annak birtokosainak (?) pironkodnia? Elvégre a világ menete épp az, hogy ami rendkívüli, az sokszor csak visszamenőlegesen minősül azzá. A rendkívüliség jelen időben a legtöbbször irritál és fáraszt. És tudjuk: attól, hogy valami irritál meg fáraszt, még nem biztos hogy rendkívüli, illetve, aki demokraták közé keveredik, az megérdemli.
Biztos vagyok benne, hogy a Krétakör történetét (nem ezt a nyamvadt 4.5 évet, hanem az egészet) őrizni fogja az emlékezet, ha majd egyszer vége lesz. Az pedig nem most van. Csak a részemről. Na, szóval búcsú ez, szorítkozzunk hát a lényegre: köszönöm a lehetőséget! Elsősorban Árpádnak – akiről kell majd még írnom (közemlékezet!), akkor, amikor a rendkívülisége iránti elfogultságom már nem kötelez le, és nem is térít el. Egyelőre elég, ha ezt az adósságomat jegyzi a közemlékezet, és majd alkalmasint emlékeztet rá. Közölnivalóm volna még, de ez már így is több mint szükséges, szóval ennyi volt, itt a vége, fuss el véle: én most itt fejezem be életem Krétakörös fejezetét.
