"Az egyik dolog, amit a legjobban utálok magamban, az az, hogy ennyire érzékeny vagyok. Annyira kínos tud lenni, hogy a dolgok milyen mélyen érintenek.
Néha valami apróságtól is összeszorul a mellkasod, és az első gondolatod nem is az, ami megbántott, hanem az a csendes szégyen: „Miért vagyok ilyen? Miért visel meg minden ennyire könnyen?”
És ezt a részedet annyira gyűlölöd, mert a fejedben az érzékenység egyenlő a gyengeséggel. Mintha olyan ember lennél, aki nem tud megbirkózni a dolgokkal. És az utolsó dolog, amit szeretnél, hogy mások így lássanak.
Ezért megtanulod elrejteni.
Lenyeled a reakcióidat. Erőlteted, hogy az arcodon semmi ne látszódjon. Úgy teszel, mintha egyáltalán nem érintett volna, még akkor is, amikor órákkal később is ott ül a mellkasodban az a fájdalom.
És talán ez benne a legrosszabb: beragadsz egy olyan helyre, ahol semmi sem érződik helyesnek. Mert megmutatni, hogy fáj valami, megalázónak tűnik. De úgy tenni, mintha nem fájna, egy másfajta fájdalmat okoz. Mert így egyedül cipeled az érzéseidet, miközben még azt is eljátszod, hogy nem is léteznek.
Néha még magadra is haragszol azért, hogy egyáltalán érzel.
Azt kívánod, bárcsak olyan ember lennél, aki könnyedén túllép a dolgokon. Aki nem játszik le újra és újra apró pillanatokat a fejében. Aki nem érzi összeszorulni a gyomrát olyan szavaktól, amelyeket mindenki más már rég elfelejtett.
De nem így vagy összerakva.
És bár mélyen belül tudod ezt, mégis továbbra is úgy viselkedsz, mint aki semmit sem érez. Mert valamiért kevésbé tűnik kínosnak csendben viselni a fájdalmat, mint hagyni, hogy bárki meglássa, mennyire mélyen érintenek a dolgok."
gamechangershow
2087
blakekathryn
kianamaiart
amandla