igazából rettegek, hogy gúnyos mosollyal az arcodon olvasod végig ezt, de úgy érzem, magyarázattal tartozom.
közhely, de sohasem tudtam az érzéseimről őszintén beszélni, ezért inkább mindig csendben maradtam. aztán csodálkoztam, hogy nem veszed észre, ahogy zuhanok.
régen azt hittem, hogy ez a te hibád. de nem várhatom el, hogy fejembe láss, nem igaz?
talán nem is akartam, hogy elkapj.
és tudod, egyszer megvágtam magam. elég mély lett. a seb begyógyúlt, a heg megmaradt, aztán meg jött a keserű felismerés, hogy
senkiben sem sikerült igazán mély nyomot hagynom,
ez talán fél éve történt, és te pár napja láttad először a heget.
megkérdezted, hogy miért tettem, de én képtelen voltam megszólalni.
ismét nem tudtam megnyílni neked, mert féltem, hogyha a problémáimról kezdek beszélni, minden olyan aprónak, és nevetségesnek tűnik majd.
akkor jöttem rá, hogy én mindigis azt akartam, hogy megments, de féltem, hogy a zuhanást nem tudod megállítani, és hogy az agyamba költözött szörnyek mindig erősebbek lesznek, mint te.