Fájdalom.
Talán ez az egyetlen szó,ami leírja mit is érzek valójába.
Megannyi érzés,emlék cikázik a gondolataimba.
Megannyi düh,szomorúság,bánat.
Tehetetlenség.
A szívem az eszemmel vív harcot.
Ordítani tudnék,talán valaki meghallaná lelkem sivárságát .
Talán nem is akarom,hogy bárki meghallja.
Pörögnek a napok a percek az órák és én ugyanott vagyok..
Beletörődtem,hisz mit tehetnék?!
Egyszerűen csak vagyok üres tekintettel járom az utcákat fel alá nap,mint nap ez hova vezet(?)
Talán csak álomra kéne hajtanom a szemeimet.
Ezernyi darabra hullok..
Zihálok a levegőt kapkodom,mindhiába hisz a mellkasomra kövek tömkelege hullik.
Nem múlik ez a fájdalom a részemmé vált.
Sodródom egyre messzebb és messzebb míg a lelkem teljesen felismerhetetlenné válik.
Álarcot viselek,mert nem ismerek magamra,egy ördögi körforgásban ragadtam,mely a lelkem mardossa.
