Azt gondoltam,hogyha találkozunk az majd segít,hogy megtanuljam végre lezárni a köztünk lévő semmit. Évekkel ezelőtt egy hasonló helyzetben ez remekül működött,gondoltam itt is majd ez lesz a megoldás. Arra azonban nem számítottam,hogy vissza esek abba a gödörbe,ahonnan annyira igyekeztem kimászni vagy talán még mélyebbre. Mikor megpillantottam már rögtön elgyengültem,elfelejtettem mennyire is tökéletes a külsője. Na meg,hogy hány hónapig bámultam a folyosón mire végül megismerkedtünk. Már az első mondata után tudtam,hogy a következő órák nem lesznek olyan könnyűek,mint amilyennek a fejemben képzeltem. Nehéz amikor a gyenge pontod húz oda magához. Ha érezted már úgy,hogy van egy személyre szabott csodád,akkor most én is pontosan ezt éreztem. Mintha az isten is egymásnak teremtett volna minket. Amikor a kávézó közepén a szemébe nézve elcsendesedtem és elmosolyogta magát még a hideg is végig futott rajtam. Atyaég, miket tudtam volna vele csinálni! Mikor mellém ült és felrakta a karját a háttámlára minden porcikám odaakart bújni,párszor eljátszottam a gondolattal,hogy miért is ne tehetném meg,csak odabújok hozzá és hagyom,hogy a karja a vállaimon pihenjen. Erősnek kellett maradnom,hiszen őt otthon valaki más várja,mindig emlékeztetnem kellett magamat. Minden szava simogatta a lelkemet,mintha mindig pontosan tudná hogy mire mit kell mondania. A 3 óra alatt amíg együtt voltunk olyan témákat jártunk körül,olyan mélyen elbeszélgettünk,hogy még magam sem tudtam elhinni. Amikor a kollégium előtt kiszállt az autóból muszáj volt megölelnem,újra...és újra. És rá kellett jönnöm. Szerelmes vagyok belé,még mindig ugyanúgy,vagy talán még jobban.
andulkaphoto
vaporwave
2087
romaincrisis
gracieabrams
