Elég jó mese ez
2026.04.30.
Varázslatos egy tanév volt. Az első tanév, amely során egy csodás kis csoportot kísértem egy önismereti utazáson, miközben igyekeztem átadni azt, amit a meseterápiáról tanultam a Wesley János Főiskola oktatójaként, csoportvezetőjeként.
Talán nem bánják, ha megosztok néhányat név nélkül a tanítványaim alkotásai közül, mert vizuálisan ezek az alkotások mutatják meg legjobban, hogy ez egy nagy mélységeket és magasságokat is megjáró út volt. Hálás vagyok, hogy nemcsak az alkotások, hanem a beszélgetések és beszédes csöndek emlékét is eltehettem a szívembe.
Indulás jó alapokkal és némi bizonytalansággal
Amikor elkezdtem a csoporttal a közös munkát a föiskola Komplex művészetterapeuta képzésén, én már tudtam, hogy mesékkel bejárni a tudattalan tájait egy felejthetetlen utazás. Tudtam, hiszen Kovács Csilla meseterapeuta - tanárom, mesterem - és egy másik csodás kis csoport támogatása mellett én is végigjàrtam ennek az útnak egy kicsivel hosszabb változatát. Erről az útról sok megkönnyebbülést és fájdalmat hozó felismerést hoztam magammal, melyek következtében súlyos, de szükséges döntéseket is meg tudtam hozni.
Tudtam tehát, hogy a meseterápia működik. Arról is volt tapasztalatom, hogy tudok jól meseterápiás foglalkozást, folyamatot vinni. Meg arról is, hogy tudok csoportot vezetni, élvezetes és hatékony módszerekkel tudást átadni. Együtt mind nem csináltam még ezeket, különösen ilyen hosszan, ilyen mélyen.
Megérkezni a szerepbe
Az első félév végére sikerült megszelidíteni a félelmeimet és az önmagammal kapcsolatban érzett kételyt. Magam is úgy éreztem: megérkeztem a szerepbe. Persze kellett a szerencse is ahhoz, hogy tényleg egy csodálatos csoportot kaptam.
A második félév jutalom volt. Jutalom azért, amiért megküzdöttem. Jutalom a sok tanulásért, a félelmetes helyzetekbe is beleállásért, a mèlyre merülésért, a súlyos döntésekért, a nem alkuvásért.
A második félévben már félelem nélkül tudtam a csoportom elé állni, tudva, hogy értékes, amit adok, nyitottan arra, hogy magam is tanuljak és fejlesszem az önismeretem, gyarapítsam a tudásom, és elfogadva, hogy - keveset, de - hibázhatok.
Jutalom volt a lehetőség, hogy csinálhatom, jutalom a csoport, akiket kaptam, és jutalom a saját további gyógyulásom is. Mert a mese akkor is gyógyítólag hat, mikor én adom át. Ráadásul nemcsak a magamban átszűrt, majd átadot mese hat rám, hanem a csoport is behoz új szempontokat, amikre addig nem is gondoltam.
Új átjárók nyílnak meg a mesében és a tudattalanban
Az új emberek új szempontjai például segítettek továbblépni egy mesei képen, amiben én már a megoldást sejtettem. Az ő segítségükkel azonban rájöttem, hogy bár fontos állomás, amikor megérkezünk a gyógyító szerelem puha, védett barlangjába, de ahhoz, hogy szabadon doboghasson a szívünk, előbb ki kell engednünk könnyeink folyóját. (A Csontváz Asszony)
Vagy amikor egy sokadszor olvasott mesében nem tudok többé a jó lánnyal azonosulni, mert most már látom, hogy gyerekként nem dolgunk apánk szomorú álarcát vidámra festeni. (Az ördögálarc). A másik ilyenből meg rájövök, hogy a királylánynak hozzám képest mennyivel magától értetődőbb bátran, szabadon, a szabályokkal is szembeszállva dönteni úgy, hogy az apja mindenben támogatta, hitt benne. (Napleánya királykisasszony) És végül, hogy mennyit tud adni a legegyszerűbb "gyerekmese" is, például most azt, hogy felnőttként is szabad, sőt szükséges semmit tenni, tét nélkül álmodozni, (Pityi Palkó és Erős János), és hogy a könnyedség, humor is tud akkora erő lenni, amivel megszerezhetjük a "fele királyságot." (Aranyszőrű bárány) Sorolhatnám a végtelenségig, hogy korábban és most mennyit kaptam a meséktől, de most visszahozom a fókuszt erre a tanévre, és a tanításra.
Hála
Mert rengeteget kaptam ettől a tanévtől! Elmondhatatlanul hálás vagyok például Benyó Tamásnak, aki már előttem elhitte, hogy képes vagyok ezt megcsinálni. A meseterápiás oktató társaimnak, Papp Évának és Gáti Annának. A semmiből kinőtt alkotóműhelyünkben - legyőzve távolságot, különböző élethelyzeteket - olyan szakmai programot hoztunk létre, amiben szabadok lehettünk, a csoportjaink mégis egyformán magas színvonalú képzésen és önismereti munkában vehettek részt.
Hálás vagyok a tanítványaimnak a csoportban, és azoknak, akik konzulensnek választottak. Utóbbiak terepmunkájának, szakdolgozat írásának kísérése közben lehetőséget kaptam arra is, hogy belepillanthassak többféle célcsoporttal végzett mese- és müvészetterápiás munkába. Ez pedig megint segített megerősödni abban, hogy azok a mentális egészség helyreállítását támogató módszerek - mint a mese- vagy művészetterápia -, amelyek nem vagy kevésbé a verbalitáson alapulnak, nemcsak kiegészítésként alkalmazhatók, hanem önállóan is. Például ott, ahol a klienshez nem érnek el a szavak, vagy maga nem tudja szavakba önteni az érzéseit, vagy csak egyszerűen a mese szimbólumai, az alkotás, a tánc, a zene a kulcs az ő lelke felnyitásához és gyógyításához.
Nem túl elavultak a népmesék?
Sokszor jön az a kritika, hogy a népmesék sztereotipikus képeket közvetítenek, a hagyományos nemi szerepeket erősítik meg, melyekben a nők legtöbbször másodrendűek. Bár vannak nagyon erős női karakterek, sok mesében valóban a feleség szerep jut nekik. Ez azért van, mert a mesék akkor születtek, amikor a nemi szerepeket még kőbe vésték. Meg akkor, amikor a félelmet például egy sárkány testesítette meg, a spiritualitással kapcsolódó, törvényen kívüli nőt a boszorkány. Vagy ott van a mesebeli apa, aki odaadja a lányát az ördögnek, meg a mostoha, aki egy almával megmérgezi nevelt lányát. Ezekkel a szélsőséges, végletes, sokszor földöntúli figurákkal a valóságban ritkán találkozunk, de mint archetipikus, szimbolikus képek igenis velünk vannak, megszólítanak bennünk valamit. És ha dühösek leszünk, hogy a szorgalmas lány azért kap jutalmat, mert takarít, az egyrészt jogos, másrészt azzal a dühvel lehet dolgozni.
Hogy alkalmasak-e arra a mesék, hogy megtanítsanak jól élni? Mindenre nem jók természetesen, de ezek a szélsőséges, szimbolikus figurák alaposan megmozgatják a tudattalanunkban őrzött képeket. Segítenek ránézni: hol van bennünk a sötét és világos, lágy és kemény, befogadó és meghódító, éltető és pusztító, szorgalmas és semmittevő, elengedő és fogvatartó, és még sorolhatnám. Ha pedig megláttuk, megpróbálhatjuk megérteni, elfogadni és megszeretni magunkat azzal a tulajdonsággal vagy hiánnyal együtt. Végül pedig dolgozhatunk azzal, amivel szeretnénk: elkezdhetjük beépíteni, leépíteni, hagyni, táplálni, gyakorolni, megtanulni...
Tökéletes kombináció: tanítva tanulni
Átadni valamit, amiben hiszek, tanulni magamról, és ebben másokat is támogatni, az egy elég tökéletes együttállás. Amikor együtt tanulunk magunkról és egymásról, próbáljuk érteni, elfogadni magunkat és a többieket, az eredményezet egy kegyelmi állapotot, amiben nekem most részem volt.
Hogy nekem eljön-e egyszer a megérkezettség, amikor már megtanultam és elfogadtam magam, azt nem tudom. Az sem könnyíti meg a dolgot, hogy folyton jön egy újabb kihívás, életszakasz, amiben újra el kell fogadni magamat. De ha marad egy kis kétely, az nem árt. Éppen elég az elég jó szintet megcélozni ebben is.
Ha nem is minden szerepemben jutottam el az elég jóig, most például ebben a meseterapeuta és meseterápiát oktató szakember szerepben - ameddig racionálisan el lehetett jutni mostanáig - eljutottam. És ez elég jó.
A végére beteszek még egy dolgot, ami nem állt meg az elég jónál, hanem elment a tökéletesig. Ez a csodálatos gesztenyefa a főiskola udvarán áll. Ősszel is szerettem, de onnantól, hogy elkezdett virágozni, és egyre jobban kibomlottak apró, de őrületesen szép és erőteljes virágai, alig bírtam levenni róla a tekintetemet. Így aztán megörökítettem a virágokat és magamat. Értük is hálás vagyok.