Olyan helyekre visz-el, ahol még sosem jártam

Minden jog fenntartva Copyright

[meseld-el-kerlek]

Döntések

Feketéből és fehérből teljesen színes rajzok.

Szabálytalan káosz; összevisszaság egy hosszasan tervezett alkotásban.

Sokakról álmodok, pedig ritkán alszok.

Lehet egy álom szigorúan szerkesztett, előre megírt?

Vagy túl rövid ahhoz, hogy történet legyen?

Mondjuk hosszabb, mint az út amin elkísértél.

Az út, ahol egyszer megfogtad a kezem.

Ezután néhány másik ostoba döntést is hoztál.

Úgy értem hoztunk, bár az én szerepem a helyeslő bólogatás volt.

Ez legalább könnyen tanulható.

Mint hogy milyen messze van a Földtől a Hold.

1,28 fénymásodperc a semmiben.

Most meg visszatértünk mindenhez, ami fekete és fehér.

Ilyen az én szerencsém.

Egy félrenyelt isteni szó.

[meseld-el-kerlek]

Holdudvar

Messze-fényes hívogató test.

Tojáshéj, mely a nyelveden ragadt.

Leválik róla egy titkolt arc,

mely egykor bánatában messze szaladt.

Közben pedig sosem nézett vissza.

A sértéseket ezüst kehelyből issza,

csillagporral... űrszeméttel, mondhatni-

ízesíti kénye-kedve szerint.

Szúros tekintetekre dacosan legyint,

míg egy nála sokkal fényesebb megjelen.

Aztán a kemény héj, ismét megreped.

Pókhálós, mindent befedő repedés

és mint egy természeti katasztrófa,

nem kér bocsánatot.

Pusztításra szánták.

Csillám cseppen, tátong a seb.

Rejtett arcot hamis mosolya fed.

[meseld-el-kerlek]

Váratlan

Olyan, mint az a meleg nyári zápor,

amiben egykor nevetve áztunk.

És az a szivárvány utána az égen,

ami alatt együtt fáztunk.

Meg az utcán egy idegentől kapott

mosoly

ami egy rossz napon jobb kedvre derít.

Az első kézfogás a moziban,

a szíved ettől kezdve fogoly.

Aztán.. mint amikor összetörik minden csontodat,

Két rémálom közt megjelenik egy kínzó gondolat.

Állandó benned, mint egy betegség.

Újra és újra felbukkan.

Túl sok az egyedül, túl kevés a veled.

Csak kell valaki aki hiányol,

csak kell valaki aki szeret.

S amíg csukott szemekkel

az utolsó nyári esőben ázok,

semmi mást.. csak egy váratlant várok.

[meseld-el-kerlek]

Kismadár

Színarany kalitkába zárt, fekete kismadár.

A boldogságod forrása, csak neked énekel.

Mindig veled van, legalábbis így hiszed.

Te csak egy kis szeretetre éhezel.

Dallama a lelkedig hatol.

És mégis felmerül...

Mit érezhet a madár?

Boldog ő is, veled? Biztosan.

Hiszen oly vidáman dalol.

Azonban üldözi a magány.

Így már ketten vagytok, teljesen egyedül.

Egy rab madár. Egy rab szív.

De szabadon lehet-e engedni a biztonságos ketrecből?

Már repül is, szárnyal.

Szabad.

Most pedig engedd szabadon magad.

Hallgasd meg mások dalát.

Dobd le a láncokat a szívedről.

Egy új kezdet.

Légy te a madár.

[meseld-el-kerlek]

Soha véget nem ér-Ő

Szúrós dohányfüst és

keserédes parfüm nászából

született, e mámorító egyveleg.

S olykor az illatod, mint egy régi emlék

a váratlanból feldereng.

Alkohollal és megbánással fűszerezett,

gomolygó hazugság fellegek.

Megjelenik és a múltadba ránt.

Csak egy villanás, egy félszeg pillanat.

Tested minden részlete megremeg.

Tudod, hogy nem... de talán mégis.

Körbenézel. Keresed, kutatod.

Nem láthatod.

Ez is csak egy újabb hipotézis.

Egy téves feltevés.

Azt mondod már túl vagy rajta, de ez is

mint a szívedben dúló, véres felkelés,

soha véget nem ér-Ő.

[meseld-el-kerlek]

F/L - élek

Unalmas nappalokat követnek,

unalmas esték.

Félbehagyott könyvek.

A falakról lekopott festék.

A kialudt tűz, pislákoló parázs.

A hivatlan vendég.

Meg az íratlan szabály,

ami senkit sem érdekel.

Ha tudod a választ, miért is kérdezel?

Pokolra jutunk mind... így mondtad.

Mégis félsz, hogy vétkezel.

Pont, mint az évről évre haldokló természet.

Halál, feltámadás, élet és enyészet.

Az ősznek már vége, az utolsó virág is elszáradt.

És nem jön a tél.

Idén is megvárat.

Én várom.

Rövid nappalokat követnek,

hosszú éjek.

Nem segít az alvás,

ha fáradt a lélek.

[meseld-el-kerlek]

Lefekvés előtti

Hallgasd a csendet,

Érezd, ahogy körülölel.

Egy mindennél jobban vágyott semmi.

Minden olyan távol, s minden olyan közel.

Lassan dobogó, nyugodt szív.

Vérrel teli, lüktető erek.

Gondolatok, amikkel megtelnek a terek.

Aztán újra beköszönt a csend.

Fülekre tapadó, remegő kezek.

Egy ismerős érzés fog el.

Valamit keresni kezdek.

De mi lehet az?

A világban a helyem?

A bizonyos nagy Ő, a másik felem?

Vagy csak a megfelelő szót.

A lezáráshoz.

Inkább lehunyom a szemem.

Majd holnap újrakezdem.

Ha lesz még esélyem.

Hol van a régi énem?

Kérem...

[meseld-el-kerlek]

Volt már...

olyan rohadtul nyomasztó érzésed, hogy nem tudod hol és mikor csúszott ki a kezedből az irányítás?

Hogy nem tudtad mit rontottál el?

Hogy azon agyaltál, miért van az az állandó gondolat a fejedben, hogy soha nem leszel elég jó?

Semmihez, senkinek?

Az egyik percben még az jár a fejedben, mennyire más voltál néhány éve...a következőben már az egykor boldog és gondtalan éned sírja felett zokogsz.

És gondosan próbálod elrejteni a könnyeidet...már ha van ki elől.

Közben pedig eszedbe jut az a sok ember, aki csalódást okozott neked és akiknek te okoztál csalódást.

Azt hiszem mindannyiunk életében meg van az a bizonyos törés.

Ráébredünk, hogy életünk legboldogabb és leggondtalanabb időszaka már véget ért.

És soha nem kaphatjuk vissza.

Most pedig.

Naponta megküzdünk a démonainkkal.

És miközben hajnali kettőkor, sírás közben próbálsz elaludni, csak arra gondolsz bárcsak valaki megértene.

De a helyzet az, hogy egyedül vagy a sötét szobában.

A benned tátongó sötét ürességet pedig nem értheti senki.

Még te sem.

Nem bírod tovább.

[meseld-el-kerlek]

Metronóm

Tikk. Takk. Tikk. Takk.

Szabályos, egyszerű kattogás.

Öreg szerkezet.

Egy-egy ütemet olykor kihagy.

Érintések, tekintet és szavak.

Majd egy elillanó, félszeg pillanat.

Máris hiányzik.

Önző, beképzelt, gyáva alak.

Tudod... egyszer mindenki hibázik.

Talán benned én voltam a hiba.

Mert könnyű átverni, ki őszinte..

szeretetre vágyik.

Hunyd le a szemed.

Számolj el százig.

Tikk. Takk.

Lassan kattog. Megnyugtat.

Csendesül.

Most hirtelen zavartan kalimpál.

Recseg-ropog. Valami koppan.

Talán így akarja.

De kell-e a rendszerbe ez az apró zavar?

S helyre hozhatja-e egy másik csavar?

Vagy csak Te, aki az elrontója?

Szívem fáradt metronómja.

[meseld-el-kerlek]

Merengek

Félhomály.

Egy mélabús rengeteg.

Szavaidtól ittasan, reszketek.

A sötétben mi rejlik?

Ijedt arcok.

Hangtalan, őrjöngő fellegek.

Emléked pedig a sűrű ködben elmereng.

Egyre messzebb ér.

Végtelen úton.

Tovább.

Céltalan.

És nem tudod merre indulj.

Nem tudod merre menj.

A Hold sem ragyog már az égen.

Vakító feketeség.

Nincs senki, aki elkísérjen.

Néma sikolyok, fesztelen szellemek.

Körbenézel.

Minden romokban.

Törött üvegek, eldobott csikkek, meggyötört jellemek.

Meg egy kézre írt monogram.

Az érzések kinek kellenek?

Képzeletbeli barátot kergető, naív gyermekek.

[meseld-el-kerlek]

Büszkeséged

Feketében is fehéret látni.

Esernyő nélkül bőrig ázni.

Segítő kezet megtagadni.

Ez kitartás lenne?

Jobb mindig a megszokottnál maradni?

Javítás helyett pedig eldobni, ami törött.

Mert manapság ez így szokás.

Ez a könnyebb.

Majd sírni egy régi barát emléke fölött.

Hamis könnyek.

Aztán szembejöttél az utcán.

Egyszerűen elfordultál....

majd visszanéztél furcsán. Szinte félve.

Talán nem értetted, miért kezdtem el futni.

Fájt.

De eljön az a nap, amikor minden sötét.

Borús fellegek, démonok hada gyűlik majd köréd.

És nem halkulnak a fejedben a hangok.

Egyre rosszabb, egyre több.

Majd lehullanak azok a bizonyos maszkok.

Te pedig nyúlnál egy kéz után...

de nincsen már senkid.

A Büszkeséged ül melletted csupán.

Szorosan magához ölel.

Mindenki mást, így öl el.

[meseld-el-kerlek]

Naív

Oda nézz! Ott hullik.

Vakítóan fényes.

Én már tudom is, hogy mit kívánok.

A képzelet bármire képes.

Üzenetek, sok kép, emlékek és hívások.

Tündöklő, néhány másodperces csoda.

Téged képzellek most oda.

Ezt nem.

Soha.

Nem lehet...

mert egykor a szívem adtam a kezedbe.

Te pedig elvitted magaddal nevetve.

Betetted a zsebedbe

aztán eldobtad.

A fénye mostanra mindent befed.

És közeledik.

Egyre éget.

Titkon még mindig csak téged...

A szemem pedig csukva, de valami megtöri a csendet.

A szavaid hiánya..

ahogy az ígéreted szegted.

Itt is van.

Megérkezett.

Hajtómű leáll.

Elmaradt az utolsó becsapódás, felkerült az ékezet.

Egy újabb csalódásra.

Csillag helyett, gépezet.

[meseld-el-kerlek]

Engedd

Ketten állunk. Csak te meg én.

Valahol a pokol peremén.

A lángja éget, felemészt, perzsel.

Mondd meddig bírod még?

Mindegy, ugorj le. Zuhanj mélyre.

De ha meguntad kelj fel.

Repülj, szárnyalj. Fel a mennybe.

Ott kapaszkodj belém.

Úgy igazán, két kézzel.

És ne eressz.

Játszunk tovább, emelt téttel.

Mint minden, ez is a bizalomról szól.

Mert valaki mindig jobban szeret.

Most felidéztél egy arcot.

Hozzá egy nevet.

Ő pedig hangosan nevet.

Felismered. Félig tart, félig enged.

Engedd.

Hogy keressen.

Kéz a kézben remegjen.

Hogy szeressen.

[meseld-el-kerlek]

Térelmélet

Mert odakinnt, messze. Távol.

Ahol minden szín fekete.

És csak néhány csillag ragyog.

Soha nem fázol.

Nincsen sem rossz, sem jó.

Érzések sincsenek. Csak üresség.

Nincsen eső és nincsen hó.

Ez szomorú... lenne.

Ha lennének könnyek. Vagy szív.

Bárcsak minden ilyen könnyen menne.

De fájdalom és kín nélkül milyen lennék?

Boldog vagy tudatlan?

Ezek léteznek? Nem tudom biztosan.

S eközben milliók éheznek. Szeretetre.

Vagy valami másra.

Mindennek mindenre van hatása.

De odakinnt, távol. Messze.

Ott nincs, mert ott nincs semmi.

Kivéve az üres tér.

Benne sok kósza gondolat és téveszme.

Végtelen labirintust képezve.

Köztük eltévedni vagy átmenni?

Mindkettő nehéz, mert becsapják az elmédet.

Ez lehet a térelmélet.

[meseld-el-kerlek]

Búcsú-szó

Igazi vagy hazug. Egyformák a szavak.

Mint a cukor, meg a só.

Tedd a kávédba.

Mert végül elszállnak, mint a régi nyarak.

Mint amikor annyira leégtél a napon.

Emlékszel még?

Meg, amikor ketten ültünk azon a szürke padon.

Valamit a fülembe súgtál, de azok a szavak sincsenek már.

Vagy talán vannak. Valahol egy felhőben gyűlnek.

Ami feketén morajlik, de kitörni nem tud.

Pedig minden fél mondatod oda fut.

Sőt, szinte rohan.

Annyira komolytalan. Értelme sincs.

Egy ajtó nélküli kilincs.

Olyan, mint nem letüdőzni a cigit.

Viszont az eredmény ugyanaz.

Egy kis füst és néhány keserű szó.

Véget ér egy szakasz.

Egy utolsó.

Búcsú-szó.

[meseld-el-kerlek]

Keringő

A kezed. A kezem.

Megremeg, majd keringünk.

Mint a nap és a hold.

Ellentétesen.

Pont olyan, mint a zsák meg a folt...ja.

Ez vagy te is nekem.

Az elérhetetlen végzetem.

A szád. A szám.

Ez a mi számunk.

Akár a pulzusom, mint amikor meglátlak. Lassul és gyorsul.

Érthetetlen, kesze-kusza tempó.

Ezzel ejtesz foglyul.

S én a rabod vagyok.

A szemed. A szemem.

Az eső a tengerben, vagy a tenger az esőben, mi elmerül?

Visszarántasz. Vissza a kalitkába.

A vihar már csendesül.

A szíved. A szívem.

Mely vészesen halkul.

Majd egy ütemre ver a dallal.

Most újra hangosabb.

Már te is hallod.

Fordulunk. Egymás felé, arccal.

És mint a vér az ereinkben,

megint keringünk.

[meseld-el-kerlek]

Óramutatók

Futunk, rohanunk.

Egymástól el, egymással szembe.

Egy végtelen hajsza a végtelenbe.

Közeledünk, majd távolodunk.

Néha látom az árnyékod és néha látom a fényed, mert ilyen az egész lényed.

Egy ellentmondás.

Aztán egy részeg pillanatra találkozunk.

Most közelebb érezlek, mint valaha.

Pedig mindig ezt mondom.

De ezúttal sem vagy más, mint egy csalfa képzet.

Két kézzel megragadnálak, maradj még.

Kérlek.

Még egy csók belefért. Legyen kettő.

Menned kell, nem szabad, tényleg.

Mostoha játék ez, mely taszít és vonz.

Talán csak te vagy az oka.

Te vagy, aki szíveket, majd vitorlát bont.

A tizenkét könnycsepp tengerén.

Távolodunk. Újra.

Várok. Várok.

Már csak egy óra.