Amióta megismertem Lilt, nem volt egyetlen olyan pillanata sem az életemnek, ami ne kapcsolódott volna hozzá is. Erősebb lettem, de védtelenebb is, ez utóbbira csak jóval később jöttem rá. Éreztem, hogy megváltozom. A boldogság megváltoztatott. Azt hiszem, ezért is tudtam időközben meghozni a döntésemet kettőnkkel kapcsolatban. Már csak arra vártam, hogy Lil megjöjjön.
Addig viszont a kettőnk múltjában éltem.
Ha valaminek a végére érsz, sok minden felidéződik benned.
Volt valaki az életemben, aki mindig ott volt mellettem. Reggel. Este. Éjjel. Ébredés után. Aki látta, milyen vagyok. Aki látta, miként telnek az ébredés utáni első óráim. Az elején néha megkérdezte: „Mi a bajod?” „Reggel van, most ébredtem fel”, mondtam.
Most már nem kérdezi. Csak rám néz, és mindent ért.
Vele a kezdetektől fogva egyedül tudtam lenni, amire nekem nagy szükségem volt. Mindig is egyedül éltem. Amit az életről tudok, azt magányosként, illetve a magányomban tudtam meg. Most meg itt volt ő, akivel az együttléteink alatt is egyedül tudtam maradni. Órákat töltöttünk el úgy, hogy nem szóltunk egymáshoz. Ő az egyik szobában volt, én a másikban. Aztán valamikor, valahol a lakásban összetalálkoztunk. Vagy átöleltük egymást, és szeretkezni kezdtünk, vagy elhaladtunk egymás mellett – sokszor anélkül, hogy egymásra néztünk volna –, és csináltuk tovább a dolgunk.
Addig jó, amíg nem mondasz magadról semmit, amíg kettőtök közös kiismerhetetlensége napokon, heteken, éveken át tart – mondtam magamnak sokszor. Köztünk ez így volt heteken, hónapokon át, és lényegében véve így van még ma is. Hiába osztottunk meg egymással mindent, hiába tudtunk egymásról szinte mindent, Lil lénye számomra továbbra is ugyanolyan titokzatos maradt, mint amikor először találkoztam vele.
Néha elszomorodtam, ha rá gondoltam. Fájdalomként hat, de ez szeretet és szerelem – azt hiszem, erről Lil is sokat tudott; így van bennem. De így volt az érzékeimben is, így emlékeztem vissza arra a sok száz órára, amikor még semmi sem akadályozott meg bennünket abban, hogy egymás testén keresztül is keressük azt, amit már találkozásunk első óráiban felfedeztünk egymásban, de amit újra és újra át akartunk élni. Talán azokban a pillanatokban voltunk ehhez a legközelebb, amikor tizenkétezer kilométer távolságból is kitaláltuk, a másik épp mit csinál, mire gondol, mit érez, amiből pontosan felmértük, hogy a másik mennyire vágyakozik ránk, a testünkre. Sok ilyen közös pillanatunk volt. Ilyenkor úgy fordultunk át önmagunk ismeretlen részeinek a kerületeibe, hogy közben észre sem vettük.
Barnás Ferenc: Életünk végéig
