“A halálélmény kialakulásához járult, azt hiszem, az is, hogy a kolozsvári házsongárdi temetőbe – állítólag a világ egyik legszebb temetője – nagyon sokat kijártunk. Külön sírkertünk volt. Kolozsvárt a temető idegenforgalmi hely is, mindenki elmegy megnézni. Odajár az ember, ha vizsgákra készül és tanulni akar, sokszor akkor is, ha szerelmes; odajár világításkor, különböző családi események alkalmából. A Világítás, halottak napján, gyönyörű ünnep volt. Már az odavezető utakat végig ellepte a tömeg, sátrak álltak gyertyákkal, tele virággal és fenyőgallyakkal. Az esti temető úgy úszott a fényben, virágban és muzsikában, hogy nekünk, gyermekeknek csoda és mulatság volt. A szüleim ünnepélyes meghatottsága sem rontotta ezt a hangulatot, sőt emelte. Egyik család ment a másik család sírkertjébe látogatóba, ott megölelték, megcsókolták egymást. Cigánymuzsika, dalárda, katonazenekar szólt a temető különböző részeiben. Mi, gyerekek, elmentünk a Hősök sírjához, idegen és elvadult kriptákhoz, sírokhoz. Anyám mindig megbízott minket testvéreimmel, hogy olyan sírokra tegyünk gyertyákat, virágot, ahol senki sem világít. Ezeknek a síroknak a fölfedezése és megtalálása külön örömet szerzett, és utána beszámoltunk róla anyámnak. Persze, néha elvesztettük, aztán megtaláltuk egymást. De sose féltünk. Ki bánt egy gyermeket a temetőben? A végén, mikor hazamentünk, mustot ittunk és sült gesztenyét ettünk valamelyik dédnagybátyánk tiszteletére, aki ezt kívánta végakaratában.” (A halál iskolája, 1978)”
- Polcz Alaine: Magam ura
