Zúg, morajlik az acélszürke tömeg amint az alattam lévő szikláknak csapódik, hogy ott ezernyi apró cseppben leváljon, majd a tenger része legyen újra és újra. Lent a parton egy fiatal nő van egy kislánnyal és egy kisfiúval. Egyszer csak felsikkant a kis rózsaszín kabátos, megijedek és lépek egyet oldalra. Mivel a szikla szélén állni nem éppen okos dolog, sejtem most mi vár rám.
Bzzrrrrrrrrrrr......Bzzrrrrrrrrrr......Bzzrrrrrrrrrr........ Keltem a telefon rezgésére az asztalon.
- Ki lehet az szombaton, érzésem szerint hajnalok hajnalán? - Megpróbáltam elolvasni a kijelzőn lévő nevet, de olyan fényesen világított, hogy egyszerűen képtelenség volt.
-Haló? - szólok bele kómás hangon, nem kis nehezteléssel együtt.
-Ki az? - Kérdezi a sírós hang
-Te hívtál engem. Zora vagyok, mi történt?
-Jó, mert téged akartalak hívni – szólt vissza a már ismerős, flegma válasz – Elhagyott! Azt mondta hogy nem akarja tovább folytatni, hogy folyton csak kioktatom és parancsolgatok neki!
Elakadt a szava a feltörő zokogásban. Most erre mit lehet mondani? Tényleg folyamatosan háború volt közte és a barátja között, már csak idő kérdése volt hogy megtörténjen. Ránéztem az órára, fél hetet mutatott.
-Figyelj ide Klau! - mondtam, nyújtózkodtam egyet és felültem az ágyban – Van benne igazság, de ha gondolod akkor találkozzunk a part melletti szikláknál 1 óra múlva, rendben?
-Jó, csak kérlek ne hívd fel őt, jó? Most nem akarok vele beszélni.
-Megértem. Akkor egy óra múlva a sziklákon! Szia!
-Várlak. - Ezzel lerakta. Gyorsan elékszültem, megamra kaptam egy széldzsekit és egy sportcipőt, majd mentem is a tengerhez. Fújt a szél, hűvös, nyirkos idő volt. Lehet nem is volt olyan jó ötlet a part...
Mikorra odaértem, már ott ült a szirt peremén, és nézte a messziséget. A nap pont az ellenkező oldalról kelt, acélszürkére változtatva a hullámokat könyörtelen gépezetté alakította a tengert, ami látszólag nem kegyelmez senkinek. Óvatosan kell azokon a kőteraszokon felmenni; csupa egymás melletti sziklasáv, ami mintha egy nagy hegyoldalból fordult volna oldalra, így borotvaéles részeket hagyva egyik-másik szakaszon.
Klaun látszódott, hogy sírt, és még fog is. Elmesélte hogy mi történt, én pedig pártatlan megjegyzéseket tettem. A srácnak is volt némi igaza, meg neki is. Nem az én dolgom igazságot tenni közöttük. Ha nem működik egy kapcsolat, nem kell erőltetni. Szerintem sem tesz jót egy párnak, ha folyamatosan ellentmondanak a főbb kérdésekben, és egymás húsát tépik, amikor csak lehetőségük van rá. Annak úgy nincs sok értelme. Így telt el egy pár óra, beszélgetéssel, közben a vizet bámultuk.
A partra közben egy család érkezett két kicsi gyerekkel, de egy kis idő múlva az apának csörgött a telefonja, és gyorsan el is ment. Láttuk őket, a kicsik mutogattak is ránk, majd elkezdtek fogócskázni. A kisfiú mindenféle hínárokkal, tengeri növényekkel ijesztgette a lányt. Akkorra mi már eléggé átfagytunk, le akartunk menni venni egy teát, ám ahogy még egy utolsó pillantással búcsút vettem a hullámoktól, valaki sikított, és ahogy megfordultam megnézni, hogy mi történt, félig leléptem a peremről, és megbillentem, dőltem.
-Hohóó, teázni megyünk, nem fürödni! - szólt Klau, miközben elkapta a kezem és visszahúzott. Végre elmosolyodott, aznap először.
-Rendben, de most én választok! - mosolyogtam én is.
-Nekem mindegy, - mondta – cukorral bármi iható lesz!
Ezzel elindultunk lefelé a part melletti teázóba, immár mind a ketten nyugodtan, és kissé vidámabban. Bármi történjék is, az élet nem áll meg, nekünk pedig mennünk kell tovább, örülni minden apró dolognak, hiszen ki tudja, talán holnaptól már nem lesz rá alkalmunk. Emberek vagyunk, ami azt jelenti, hogy a hatalmas tengerrel ellentétben mi nem újulunk meg, ha darabokra hullunk. Nem. A tenger olyan, mint a főnix, csak ő nem a saját hamvaiból, hanem az újra és újra leváló cseppjeiből születik újjá, lesz ismét egész, míg mi a tiszavirághoz vagyunk hasonlóak: csak egyszer élünk.
romaincrisis
izzy806
dailybridgerton
germansingergirl
jacobvanloon
tangentwithtanner