nadine

[nadinelight]

"Istenem, add, hogy mind halkabb legyek - Versben, s mindennapi beszédben Csak a szükségeset beszéljem. De akkor szómban súly legyen s erő S mégis egyre inkább símogatás: Ezer kardos szónál többet tevő. S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem, De egyre inkább csak igen. Mindenre ámen és igen. Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül. Ámen. Igen. És a gonosztól van Minden azonfelül."

Reményik Sándor

[nadinelight]

Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek - Mit tudom én, honnan ered, Micsoda mélységből a vétek, Az enyém és a másoké, Az egyesé, a népeké. Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak: Erényt, hibát és tévedést Egy óriás összhangnak lássak - A dolgok olyan bonyolultak És végül mégis mindenek Elhalkulnak és kisimulnak És lábaidhoz együtt hullnak. Mi olyan együgyűn ítélünk S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek - Versben, s mindennapi beszédben Csak a szükségeset beszéljem. De akkor szómban súly legyen s erő S mégis egyre inkább símogatás: Ezer kardos szónál többet tevő. S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem, De egyre inkább csak igen. Mindenre ámen és igen. Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül. Ámen. Igen. És a gonosztól van Minden azonfelül.

1939

Reményik Sándor

[nadinelight]

^^

[nadinelight]

Eszembe jutottak az Éjúr szavai, amelyeket a tűz mellett ülve, a megroggyant csűr törött gerendái alatt mondott. Nagyon hosszú idő óta te vagy számomra az első reménysugár. Hitt abban, hogy én vagyok a napidéző. Szilárdan úgy vélte, hogy segíthetek neki elpusztítani a Zónát. Ha pedig képes leszek erre, attól kezdve egyetlen katonának, kalmárnak és nyomkeresőnek sem kell újra belevetnie magát a Beltenger sötétjébe.

[nadinelight]

– Sky, ez elől nem futhatsz el! – Zed az utcai lámpa alatt állt, az esőcseppek a hajára hulltak, a keze ökölbe szorult. – Az enyém vagy! Az enyém kell legyél! – kiáltotta. – Nem! Egyáltalán nem! És becsaptam magam mögött a bejárati ajtót.

[nadinelight]

Egy utcai lámpa alatt mentünk el, és megállított. A lámpa fénykörében felvillantak a széllökésektől felgyorsult esőcseppek, majd eltűntek a sötétségben. Zed felhajtotta a dzsekim gallérját. – Te is rájöttél már, milyen fantasztikus dolog!? – szólalt meg, és egyre csak nézett. A szeme színe egészen különleges volt, szokatlan latinos külsejéhez. Úgy írnám le, hogy a kék és zöld közötti határon volt. Ilyen színe van az Eyrie-folyónak egy ragyogó napon.

[nadinelight]

„Azok voltak a legszebb idők, és azok voltak a legrútabb idők.                            Az volt a bölcsesség kora, az volt a balgaság kora, azok voltak a hit napjai,  azok voltak a hitetlenség napjai, az volt a Fény évadja, az volt a Sötétség évadja, az volt a remény tavasza, az volt a kilátástalanság tele, csak ránk várt minden, már nem várt ránk semmi...”

Charles Dickens

[nadinelight]

- Létezik mennyország? - kérdezem. - Talán. - Na és, angyalok? - Biztosan - mondja, aztán rám kacsint és magához húz. Egymás vállát átölelve ülünk. - De ez most lényegtelen, mert mi nagyon is élünk.

Lábra áll, és engem is felhúz. Hangosan ujjongva kacérkodik a beérkező hullámokkal, hogy borítsák be. Even után szaladok, a szél messzire viszi a nevetésünket.

[nadinelight]

stars

[nadinelight]

[nadinelight]

Az a nyugtalan szív mind gyorsabban és gyorsabban dobogott, amíg már azt hittem, hogy átszakad tőle a mellkasom. Mindkét kezemet rászorítottam, de semmi sem segített. Mi történik velem? Bele lehet halni a szerelembe? Lehetséges? Hogy fájhat ennyire az, ami nem is vérzik?

[nadinelight]

Az egyik tenyeremet megtámasztottam a pulton, amíg a másikkal próbáltam kitapogatni a teáskészlet tálcájának szélét. Eltelt fél perc, de még mindig nem sikerült elérnem. 

A nyakam már kezdett görcsölni, amikor valaki mögém lépett, és teljes testével hozzám simulva felnyúlt a tálcáért, aztán könnyedén letette elém. Teljesen ledermedtem, vártam a szokásos képeket, de semmi sem történt. Semmi.

Alex mellkasa a hátamon olyan kemény volt, mint a fal. Egy nagyon forró fal. Másodpercekig meredten bámultam az előttem lévő teáskészletre, miközben majd kiugrott a szívem a torkomból. Mi a fenéért nem mozdul már meg? És én mi a fenéért nem mozdulok meg? Pontosan éreztem, hogy mikor emeli fel a karját. Tudtam, hogy meg akarja érinteni vele a vállamon lévő csupasz bőrt. Belém hasított a félelem, hogy talán ez lesz az a pillanat, amikor minden újra elromlik. Nem lenne szabad megengednem egyetlen érintést sem, de egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. A szívem minden eltelt másodperccel gyorsabban vert Ekkor hallottam meg, hogy Victor Alex nevét kiáltja.A mögöttem lévő élő útakadály előbb lehajtotta a fejét és mélyet lélegzett, majd a fülembe suttogott: – Tényleg sajnálom! – mondta, aztán ott hagyott. Most akkor tényleg megszagolta a hajamat, vagy én vagyok teljesen bolond?

[nadinelight]

[nadinelight]

- Végül mindnyájunkat megöl a szerelem - mondta szomorúan. - Először elkeseredett hazugságra kényszerít minket, hogy azok lehessünk, akiknek lennünk kell, és méltónak mutatkozzunk. Aztán pedig darabokra szaggat minket az igazság nyers erejével. Akár emberek vagyunk, száműzöttek vagy angyalok, nem számít. Mindnyájunkra kegyetlen erővel sújt le az igazság természete.

Phoenix

[nadinelight]

Megbánást érzett, amikor megölte a crochant. Megbánást, bűntudatot és szégyent azért, mert a vak engedelmesség vezérelte tettét, és gyáva kutya módjára viselkedett, amikor a crochan felemelt fejjel kimondta az igazságot. Szörnyetegeket csináltak belőletek. Azt csináltak, Manon. És mi sajnálunk benneteket. Megbánást érzett, amikor Asterin történetét hallotta. Amiatt, hogy nem érdemelte meg a bizalmat. És azért, hogy engedélyt adott arra, amit a sárgalábúakkal tettek. Bele se mert gondolni, mit érezne, ha Elide miatta meghalna, vagy akár valami még ennél is borzasztóbb történne. Kegyetlenség. Fegyelem. Engedelmesség. Nem tűnt gyengeségnek, ha azokért harcol, akik nem tudják megvédeni magukat. Még akkor sem, ha nem igazi boszorkányok, és semmit nem jelentenek a számára. - Kijutunk innen - mondta Elide-nak. 

picture: DeviantArt - anndr

[nadinelight]

Tekintete az enyémbe mélyedt, úgy csillogott a szeme, akár a citrin. Mintha olvasott volna a pillantásomból. Biztos, hogy szavak nélkül is megértett, mert borzongás futott át a testén.  Démon vagyok, Layla. Olyasmit látok a szemedben, és olyasmit érzek a testedben, amit ki fogok használni. Ne hidd, 

hogy visszafogom magam! Egyetlen esélyt adok, hogy meghátrálj. 

Hunyd le a szemed, és annyiban hagyom az egészet.

Elgyengültem fürkész tekintetétől, de nem csuktam be a szemem

 Layla! - Úgy mondta a nevemet, mintha fájdalmat oko- zott volna neki.

Aztán megcsókolt.

[nadinelight]

A hercegnő egy jelet rajzolt az orgyilkos tenyerébe. Ujja hegye Celaena bőrének nyomódott. - Számos nevet viselsz, ezért tőlem is kapsz egyet. Felemelt keze most a lány homlokára rajzolt láthatatlan jelet. - Az Elentiya nevet adom neked - jelentette ki, majd megcsókol- ta az orgyilkos homlokát. — Viseld nevedet büszkén és tisztességgel. Használd, amikor a többi neved már elviselhetetlen terhet jelent. Elentiyának nevezlek, vagyis „megtörhetetlen szellemnek”. Celaena mintha csak szoborrá vált volna. Érezte, hogy a név ragyogó fátyolként borult rá. Ilyen az, ha valakit önzetlenül szeretnek. Létezhet ennyire őszinte barátság? Hogyan lehet ennyire szerencsés? Hogyan találhatott ilyen barátra?