Mert mindig lesz jobb, tökéletesebb, szebb, műveltebb és gazdagabb. Nem lehet mit tenni, a történelem ismétli önmagát, itt az idő, hogy újra karbatett kézzel nézzem, bárgyú vigyorral, ahogy mások boldogak. Én, hogy bírnék mást szeretni, ha a szívem veled van? Hogy is gondolhatod, hogy másra egyáltalán ránézek? Idő kérdése az egész és úgyis ráébredsz…. de ó, olyan vak vagy, majd kiszúrja a szemed. Bezzeg más szép szavakkal kényeztet, de én mégis te utánad vágyakozom, a te szép szavaidra, arra, hogy nekem mondd, csak nekem, hogy különlegesnek érezzem magam. Viszont ő, ki arra méltó, hogy megkapjon, ridegen hagy, hiszen te, plátói szerelmem, eszemet elveszed. Ő megérdemelne. Vele boldog lehetnék. Mégsem rá vágyom. Ó, szerelem, te ördögi kör…. Megint megtörténik ami volt és most minden az én hibám. De tudod mit? Ez az én sorsom. Hogy kaphatnék szeretetet, ha sosem adtam? Jégbe fagyott szívvel miért csodálkozom mikor mások jégcsapokkal szurkálnak? Megse érzem, hisz elemi részem, már túl rég volt, hogy utoljára összetörtem, itt az idő, hogy újra megtörténjen. Én miért lehetnék boldog? Én örökké csak a támogató barát maradok a háttérből. Vidám álarc alatt láthatatlan könnyek.