magaspart
percenként kétszer eszembe jutsz, és pasztellszínű magaspart is, ahonnan a ködös hajnali órákban is elláttunk a bolygó pereméig. olyan, mintha a mellkasomban lévő űrben lennék, hangtalan lebegek a súlytalanságban, az a hullócsillag vagyok, ami nem teljesítette a kívánságaid. azok a hosszú monoton autóutak mikor némán ültünk egymás mellett, hallgattuk a sercegő rádiót és néztük, ahogy a fák lombja összeér a fejünk felett, na akkor a szívünk is összeért. a vonaton mindenki túl közel van, akarva akaratlan téged kereslek a tömegben, minden kapaszkodót megfogok, hátha megérzem az ujjlenyomatod. itt bujkál az orromban az illatod, mindenhol érzem, kicsit olyan, mintha te is itt lennél, kinyitom a szemem, olyan jól elrejted magad, mint az érzéseidet. a pigmenthiányos szemöldököd alatt az óceánkék szemedben elmerülve búvárkodtam, most mintha kagylóból hallanám a hullámaid morajlását.








