Van az a pont… az a pont, ahol már feladod. A türelmed végére érsz, dühös vagy, csalódott, érzelmileg meg egy roncs. Szíved szerint a dühtől és a fájdalomtól, ami benned, a szívedben lakozik, ütnél mindent, amit csak lehet, de nem teszed, mert már így is utál mindenki. Így még tovább tűrsz.. de mégis hova? Magadba tartod minden sérelmed, mert félsz, ha elmondod, az emberek még jobban megutálnak, még inkább bántani fognak. El fognak ítélni a nézeted miatt, és azért, mert van elég merszed elmondani, hogy mit érzel. Így magadban tartasz mindent, mert akivel megtudnád, és meg is mernéd osztani, hogy mi nyomja a szíved, éppen mással van el. Így csak tűrsz és tűrsz. Tűrsz, hogy majd otthon a szobád védőfalai között, könnyek formájában add ki magadból a feszültséget. De nem megy. Még sírni sem tudsz. Csak ülsz, vagy fekszel az ágyadon, érzelemmentes arccal, és végig gondolod az életed. Azt, hogy mennyire utálnak az emberek, és ezért te magad is mennyire gyűlölöd őket.. hogy mennyire gyűlölöd magadat is. Hogy a ‘barátaid’ szinte soha nincsenek melletted. A családod egy csődtömeg, mindenki hazudik mindenkinek. Emellett pedig még a suliban, esetleg munkában is szívatnak. És aztán az emberek elcsodálkoznak rajta, hogy miért vagy bunkó. Megkapod, hogy borzasztó a magaviseleted, és hogy lényegében mekkora szar vagy, mert nem vagy képes az elvért szintet teljesíteni. Majd jön egy kis idő, amikor viszonylag nyugalom van. De aztán megint minden kezdődik előröl, hogy aztán végleg megtörj.
gamechangershow
romaincrisis
gummygunk
prguitarman
turnnoffyourmind
ellievsbear
