Szösszeneteim... @roxannedumondemode-blog - Tumblr Blog

Karácsony...

Az egész iskola tele van aggatva mindenféle girlanddal meg díszekkel, ahogy azt kell karácsonykor. A meglepő az egészben, hogy idén sokkal többen jöttek el az ünnepélyre, mint korábban bármikor. Lehet, azért, mert idén végre nem a tanárok szervezték és könyvfelolvasások meg unalmas ősrégi filmvetítések voltak, hanem a DÖK kapta meg a szervezést. Na, ők egy fokkal jobban tudják, mi kell a diákoknak.

- Ritka sokan voltak – jegyezte meg mellettem Erik, kizökkentve a mélázásomból.

- Igen – bólintottam. – De a nagyrészük már elhúzott – néztem végig a tornatermen, ahol már csak a legkitartóbb párocskák lengedeztek egymás karjaiban, köztük Ákos és Kriszti. De jó, ők jól érzik magukat… A parkett szélén álló lánycsoporttal ellentétben, akik zavartan pillantgattak a kajás asztalnál álló, ugyan kevésbé népszerű, de fiúszabású egyedek felé. Na, meg persze aki csak tehette, kocsányon lógó szemekkel bámulta Eriket, az egyetlen Adoniszt, aki pár nélkül maradt. De ő legalább önszántából. – Nem akarod valamelyiket felkérni? – böktem a lányok felé, mert már nekem volt kínos a szitu.

- Nincs kedvem idegenekkel táncolni – ivott bele a forró csokijába. Hogy nála miért olyan dögös ez is? Oh, basszus, szerintem lassan nekem is inkább haza kéne mennem. Az ominózus kempingezős eset óta nem szívesen vagyok kettesben Erikkel, valahogy mégis egy csomószor így alakul.

- Erik! Ők nem idegenek, hanem az évfolyamtársaink – ráztam a fejem kínosan.

- Nekem idegenek – vonta meg a vállát nemtörődöm módon, majd mosolyogva felém fordult. Nem azzal a „cukifiú” mosollyal, hanem amiről egyből lerí, hogy nem lesz benne köszönet. – És te miért nem táncolsz valakivel végre? Hárman is felkértek az este alatt, és senkinek nem mondtál igent.

- Hagyd ezt! – fordultam el vörös fejjel. – A háromból az egyik totál részeg volt már a buli elején, a másik csak a barátnőjét akarta féltékennyé tenni, a harmadik meg allergiás a parfümömre, és nem örültem volna, ha végig az arcomba tüsszög – magyaráztam idegesen. Na, meg persze, mert Te nem voltál hajlandó még felkérni, tettem hozzá magamban.

- Jó kifogások – bólintott meggyőzően, és leült egy közeli székre. – Szerintem csak azt várod, hogy Ákos felkérjen – vigyorgott a képembe idegesítően.

- Neked a mániáddá vált, hogy Ákost akarom? – sóhajtottam idegesen, és úgy döntöttem, nekem elég volt ebből a beszélgetésből, és inkább teszek egy kis sétát a suli feldíszített folyosóin. Azt reméltem, hogy egyedül lehetek, de az lett a vége, hogy megtudtam, hova lett az a sok ember, akik eltűntek a tornateremből. Hát igen, néhány pár csak a falra rakott fagyöngyök alatt falta egymást, de páran a termekbe húzódtak be. Nem akaródzott benyitni sehova.

Aztán végül megérkeztem a harmadik emeletre, ahol még napközben sincs senki, nemhogy most. Végre egy kicsit nyugiban lehettem. Nekidőltem az egyik ősrégi oszlopnak, és csak néztem a gyönyörűen feldíszített üres folyosót.

Ez azért elég szívás: a karácsonyi bulira pár nélkül jönni. Ja, és nem önszántamból. Meghívni viszont nem akartam senkit. Vagyis egy valakit igen, de előbb harapom le a saját nyelvem, mint hogy Én hívjam el Őt valahova. Az nem az én dolgom lenne. De így sosem fogja megtudni, hogy hogy érzek iránta! De… akarom egyáltalán, hogy tudja? Mármint… így is tök kellemetlen, mikor ott vagyunk egymás mellett, végül is csak Ákos és Kriszti miatt vagyunk együtt. Ha tudná, hogy őt akarom, iszonyat égő lenne utána az egész. Az én fejem lángolna, akárhányszor csak meglátom, ő meg a legjobb esetben is levegőnek nézne. De inkább állandóan ezzel piszkálna, míg végül teljesen kikészülök. Talán fel sem fogná, hogy komolyan gondolom a dolgot! A múltkoriak alapján neki csak játék a szerelem…

- Hát itt vagy! – szólalt meg hirtelen fél méterre mellettem.

- Jézusom! Ne ijesztgess! – néztem rá zakatoló szívvel. Nem vicces, ha csak így a semmiből előtűnik, pláne, ha az ember egyedül akar lenni!

- Bocsi – emelte fel a kezét békítően. – Csak úgy elszaladtál, és kicsit aggódtam miattad – lépett közelebb hozzám. – Minden oké?

- Persze, csak már elegem volt a sok nyálas párocskából – vontam meg a vállam, és az ablakon kinézve próbáltam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy alig egy lépésre állt csak tőlem.

- Sírsz – jelentette ki egyszerűen, és az arcomhoz ért. – Minden oké? – ismételte meg. Én hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, csak néztem a kezét, ami nedves volt a könnyeimtől. Ijedtemben az arcomhoz kaptam én is. Hogy lehet úgy sírni, hogy az ember észre sem veszi?

- Nem sírok – ráztam meg a fejem szerencsétlenül. Ez pedig a szánalmasság mélypontja…

- Miért sírsz? – hagyta figyelmen kívül a szavaimat. Fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék, azt csak nem mondtatom, hogy miatta. De akkor mit? – Ákos miatt? – kérdezte hirtelen. Én meg mint akit fejbe kólintottak. Hogy lyukadunk ki mindig Ákosnál? Tényleg olyan, mintha tetszene nekem? Akkor viszont nagyon furán mutatom ki, hogy kit kedvelek és kit szeretek…

- Hogy jön ide Ákos? – emeltem meg a hangom amennyire mertem. – Te komolyan nem tudsz másra asszociálni? – néztem rá dühösen. – Utoljára mondom, el, ha nem érted, az a te bajod: NEM vagyok szerelmes Ákosba, és nem is tetszik egyáltalán! – mondtam ki amilyen határozottan csak tudtam, és elindultam a folyosó másik végébe, de Erik a fejem mellé támasztotta a kezét.

- Ne haragudj – rázta a fejét visszakozva, és mintha kissé küszködött volna a szavakkal. – Én csak… nem is tudom… - nevetett fel idegesen, és kínjában mindenhova nézett, csak rám nem. Ilyen zavartnak sem láttam még soha azelőtt. Tud ilyen is lenni? Végül, mint aki kincsre bukkant, megállapodott a tekintete fölöttem. – Egy fagyöngy – húzódott félénk mosolyra a szája. Istenem, de édes…

- Valóban – suttogtam én is felnézve, és hirtelen azt hittem, megáll bennem az ütő: ha valaki kívülálló látott volna minket, egy fagyöngy alatt, Erik a fejem mellett támaszkodva, azt hihetné, hogy csak egy nyugodt, csendes zugot kereső párocska vagyunk mi is.

Zavartan visszanéztem gyönyörű gesztenyeszín szemébe, amely mintha már közelebb lett volna, mint korábban, és azt láttam, hogy őt nem feszélyezné ez a gondolat. Sőt mintha szánt szándékkal akarna felidézni egy ilyen helyzetet, és az arca egyre közeledett felém. A szempilláim, mintha csak valami automata üzemmódban működnének, lassan lecsukódtak, és csak az enyhén borzongató leheletét éreztem az arcomon. Hallani semmit nem hallottam a fülemben dobogó vértől, a kezemet pedig széles mellkasának támasztottam, hogy ne essek össze, mielőtt…

És aztán megtörtént. Megfelelő szavak nincsenek rá. Lágy… édes… gyengéd… vágyakozó… vérpezsdítő… és rövid. Túl rövid.

Mire ráeszmélhettem volna a dologra, vagy felfoghattam volna, mi is történik körülöttem… bennem… már túl messze volt tőlem. Hiába akartam megkapaszkodni valamiben.

Néhány röpke pillanatig még bámultuk egymást, aztán idegesen elkapta a tekintetét. Fel sem fogtam, mit akar ezzel, vagy mi történik egyáltalán. Miért nincs mellettem? Miért hagy ott? Hova lett?

- Ne haragudj – sóhajtott feszülten. – Bocsáss meg! – rázta meg a fejét türelmetlenül, majd hosszú léptekkel elindult a lépcső felé.

Ott hagyott. Hova ment? Miért?... Különösebb tartás nélkül összecsuklottak a lábaim, és ezúttal éreztem, hogy patakokban kezdenek el folyni a könnyeim. Ott hagyott. Elment… Miért??

#karácsony #szösszenet #csók #fagyöngy #tánc #bánat #szerelem #magány #szív #sír #sírás #bál #zene #első csók

Itt fekszem mellette. Fura szitu. A helyzet az, hogy az egész Ákos ötlete volt. Mármint ez a hülye játék. Az egész persze arra ment ki, hogy megdönthesse Krisztit. Jó, ő sem nagyon bánta… Csak nekünk meg ez olyan hülye helyzet! Legalább hoztunk volna plusz egy sátrat vészhelyzetek esetére. Mint mondjuk ez…

A hely irtó szűk, ráadásul a földből csak a hideg áramlik fel, szóval az egész tök gáz. Próbálom magam minél kisebbre összehúzni, hogy ne zavarjam meg. Láthatóan ő alszik, bár ki tudja… nem láttam még aludni. Egy biztos, horkolni nem horkol.

Basszus, itt egyre hidegebb van! Brrr… Vastagabb hálózsákot kellett volna hoznom. Ő miért nem fázik? Hogy a fenébe tud úgy feküdni, mintha összkomfortos szállodai ágyban lenne?

- Minden oké? – hangzott fel a hangja én meg ugrottam egyet fekve… Mi ez, egy oposszum?

- Rohadt hideg van – dünnyögtem összekoccanó fogakkal. Reggelre sem fogam, sem lábujjaim nem lesznek, asszem. Igen, a lábujjaimat már épp kezdem nem érezni… Kit akarok becsapni, már vagy négy perce semmit nem érzek a lábujjaimmal!

- Átkaroljalak? – fordult felém, és meg sem várva a válaszomat, hozzám bújt. He?

- Hé – nyögtem akaratlanul, de az az igazság, hogy egy szavam nem lehet, hiszen egyszer csak meleg lett… igaz, a lábamat ezután sem éreztem, de legalább nem azt éreztem, hogy egy jégveremben vagyok. Bakker, ez komolyan nem fázott!

- Jó így?

- Aha – dünnyögtem élvezkedve. – Maradj így! – vettem egy nagy levegőt, mire betöltötte az orromat a tusfürdőjének illata. Oké, ezt már biztosan csak álmodtam, vagy már meghaltam, nem tudom, de jó ez az állapot.

- Akkor aludjunk – dünnyögte ő is, és ahogy kifújta a levegőt, az végig szántott a tarkómon levő pihéken, minek köszönhetően végig szaladt a testemen a hideg – a jó értelemben vett „hideg” -, és minimálisan életet lehelt a lábamba is, amit hirtelen idegrángásból elkövetett mozdulattal felrántottam, végig szántva a sípcsontját, mire felszisszent.

- Bocsi – szabadkoztam szerencsétlenül.

- Mitől ilyen marha hideg a lábad? – kérdezte furcsállva, és a tenyerébe fogta a lábfejemet, és elkezdte dörzsölgetni, hogy felmelegedjen.

- Valószínűleg nem azért, mert az erdőben fekszünk éjszaka a földön – böktem ki szemforgatva, és hagytam, hogy életet leheljen elhalt testrészembe.

- Olyan, hogy zokni? – kérdezte nevetve, mire a másik lábammal megkerestem az ő lábfejét.

- Rajtad sincs – fordítottam hátra a fejem, és csak akkor eszméltem rá, hogy milyen közel van az arca, mikor a lehelete az arcomat érte. Akkor viszont a testemben levő összes vér az arcomba tolult. Legalább az már nem fázott.

- Én nem is vagyok fázós – rázta a fejét csendesen, és lábával elkezdte dörzsölni a másik lábfejemet. Lángoló fejjel – szerintem ő is észrevette, de mindegy – fordultam vissza, és próbáltam csak élvezni gondoskodását.

- Hideg van – jegyeztem meg ismét. – Nem kell fázósnak lenni, hogy fázzon az ember.

- Oké, akkor kezdjünk el ezen vitatkozni – sóhajtott nagyot, és mindkét lábamat a lábai közé rakva átkarolt. Gyakorlatilag teljesen beburkolt. Teatyaúristen!!! És azt hiszem, ez volt az a pillanat, mikor a jégkockából hirtelen átlendültem erősen olvadó fagyi-állapotba. - Inkább aludjunk – jelentette ki, és kényelmesen elhelyezkedett mögöttem.

A beállt csendbe hirtelen a szomszéd sátorból érkező nem túl diszkrét hangok harsantak bele. Azt hiszem, valaki nem bánja a sátorcserét, én viszont iszonyat kellemetlenül éreztem magam abban a helyzetben. Egyáltalán nem voltam rá kíváncsi, Ákos mekkora csődör…

- Meddig bírják még? – kérdeztem fáradtan vagy fél óra múlva. Hatszor már majdnem elaludtam, de mindig sikerült felébreszteniük.

- Ákost ismerve kész csoda, hogy tíz percnél tovább bírta – jegyezte meg Erik, a jelek szerint ő sem aludt még akkor, én viszont újra zavarba jöttem.

- Képzeld, ezt nem akartam tudni!

- Tapasztalatból szeretted volna megtudni? – kérdezte érdeklődve. Csupán érdeklődve. Semmi gúny, vagy piszkálódás, csak kíváncsiság. Voltaképp megkérdezte, hogy le akarok-e feküdni Ákossal. Na ne!

- Mi van?! – azzal a lendülettel löktem el magamtól. A sötétben többé-kevésbé felé fordultam, de ha ütni kellett volna, simán eltaláltam volna.

- Miért? – kérdezte meglepődve. – Sokan akarnak lefeküdni vele – magyarázta értetlenül.

- Ja, ja, persze, és miből gondolod, hogy én is? – kapkodtam dühösen a levegőt, és ahogy csak tudtam, összehúztam magamon a hálózsákomat. Úgy a fejembe tolult a vér, hogy szinte szó szerint füstölögtem.

- Miért ne? – ült föl zavarodottan. Szerintem akkor kezdte el kapizsgálni, hogy hülyeséget mondott. Legalábbis remélem, hogy elkezdte kapizsgálni!

- Hogy miért? – hápogtam dühösen, és fogalmam sem volt, hogy hol kezdjem. A fejem olyan zavaros volt, mint a Duna egy kiadós vihar után. Tényleg, miért nem akarok lefeküdni Ákossal? – Többek között mert a legjobb barátnőmmel jár? – mutattam rá a legnyilvánvalóbb dologra, ami szó szerint magáért beszélt. Khm…

- Csak ezért? – kérdezte Erik. Azt hiszem, valahol élvezte, hogy piszkálhat. Nem, biztos, hogy élvezte a dolgot, fény nélkül is érzékelhető volt, hogy zavarban vagyok, és valamiért ő ezt szórakoztatónak találta. Ja, persze, ő szeret a dolgok magaslatán lenni. Ahogy én is. Neki gyakrabban összejön...

Idegesen próbáltam kinyögni valami értelmes választ erre a felháborító kérdésre, de úgy felbosszantott, és már annyira fáradt voltam, hogy legszívesebben csak megütöttem volna, és elkezdtem volna sírni, hogy megint ilyen hülye helyzetbe hozott, de az nem vezetne túl sok értelmes dologhoz. És mert az első válaszom reflexből az lett volna, hogy én vele akarok… khm… inkább hagyjuk!

Csalódottan feküdtem vissza a hideg földre, szigorúan a fal felé fordulva.

- Az az érzésem, kedves Vivien, hogy nem szeretsz a szexről beszélgetni – jegyezte meg végül, aláfestésnek pedig meghallgathattuk Kriszti és Ákos új szimfóniáját. Atya ég, komolyan, ezek meddig bírják szusszal?!

- És ha nem? – vetettem oda idegesen, és imádkoztam, hogy azzal a lendülettel nyíljon meg a föld vagy alattam, vagy alatta. De természetesen nem tette a rohadék.

- Szűz vagy? – na, erre a kérdésre már nem is próbáltam úgy felelni, hogy közben alvást mímelek. Zúgott a fejem a kíntól, meg a megalázottságtól – ami fogalmam sincs, miből fakadt, ugyanis sosem érdekelt ebben a témában más véleménye -, de végül visszatornáztam magam ülő helyzetbe.

- És ha igen? – vetettem oda. – Talán zavar esetleg?

- Hm. Nem – felelte némi gondolkodási szünet után, amit én csodálkozásnak tudtam be. Sötétben nem láttam az arcát, csak gondoltam, hogy eltűnődik. De tényleg, mi köze hozzá, és ez miben érinti őt?

A szomszéd sátorban egyszer csak abbamaradt a lárma, és mintha Krisztiék kimásztak volna. Remélem, nem tévednek el!

- Nos, ez esetben jó éjt! – vágtam rá dühösen, és szinte könnyekkel küszködve feküdtem vissza ismét azzal a nem titkolt szándékkal, hogy aludjak végre egy jót. Hát, ez nem ment olyan gyorsan és egyszerűen, ahogy szerettem volna.

Erik percekig nem feküdt vissza, ezt nem volt nehéz érzékelni. Végül vontatottan megszólalt.

- Ennek a tudatában, azt hiszem, nem lesz olyan egyszerű újra átkarolni – jegyezte meg félhangosan, majd ő is visszafeküdt, és a saját fala felé fordult, úgy, hogy alig értek össze a takaróink konkrétan! Most mi van? Mi változott ezzel a ténnyel? Ahhoz, hogy átkaroljon, hogy meg ne fagyjak az erdő közepén az kell, hogy már ne legyek szűz? He?! Ahelyett, hogy békésen aludhatnék, most ezen töprengek, szóval ő sem fog olyan könnyen!

- Miért, hirtelen mi gátol meg benne? – kérdeztem éles hangon és átfordultam. Ő csak a vállát vonta meg. – Kérdeztem valamit! – emeltem fel a hangom enyhén. Ne már, hogy ennyivel leráz!

- Hidd el, nem akarod tudni – fordult felém egy pillanatra, aztán újra befordult.

- De igen! – támaszkodtam az alkaromra társalgó pozitúrába, hogy most már csak azért is kihúzom belőle, habár valahol azt éreztem, hogy igaza lesz, és nem akarom tudni, de akkor már kellőképpen felhúzott, szóval elő a kártyákkal! És eléggé fáradt voltam a gondolkodás mellőzéséhez is, szóval totál combo. – Nem úgy tűnt, mintha bármi terveid lettek volna az előbb, más okból pedig teljesen jelentéktelen a dolog.

Sóhajtott egy baromi nagyot ahogy felém fordult, és enyhe lenézéssel figyelte az arcom. Nem érintett meg túlságosan, kb azóta néz rám így, mióta ismer.

- És ha lettek volna terveim? – jelentette ki búgó hangon. Így maradjon józan az ember lánya, te jó ég! Az, hogy minden idegszálam csak rá figyelt, nem kifejezés, a szavaira hirtelen minden csontom beremegett!

- De nem voltak! – vágtam rá azonnal, gátat vetve minden további érzéki terrornak. Aha, ahogy azt majd én elképzelem, mi?

- És ha lettek volna? – kérdezte ismét, miközben ő is az alkarjára támaszkodott, amivel már kissé túl közel került a komfortzónámhoz, így én inkább visszavonulót fújtam, de még így is szinte felettem volt.

- Miért lettek volna? – nyögtem ki. Üres agy… üres agy… üres agy…

- Nem is tudom – nevetett fel zavartan. Vagy leereszkedően? Vagy szórakozottan? Ó, ki tudja már azt…

Lesütötte a szemét egy pillanatra, de csak azért, hogy utána bevesse azt a… azt a… bugyi-szaggató, vagy hogyismondják tekintetét. Te jó ég, ezt tényleg én gondoltam? Ó, Erik, hogy lehetsz rám ilyen hatással? Miért vagy rám ilyen hatással? És miért nézel ilyen mélyen a szemembe, ezzel nem tudok mit kezdeni, fordulj el, fordulj el!...

- Miért? – hallottam a saját cincogásomat. Ó, hogy lehetek még ennél is bénább? Erre a kérdésre hál istennek nem érkezett válasz, ami csak annyit jelenthet, hogy nem mondtam ki hangosan. Van isten!

Az arcomat egy milliméterre sem tudtam elfordítani, olyan szinten fogva tartott a tekintete, és mégis azt éreztem, hogy ha még egy pillanatig a szemébe nézek, ott gyulladok meg egy helyben! Ami meg is történt… Legalábbis én úgy éreztem, a testem különböző pontjain, amit most itt nem részleteznék… Illetve egyre kitérnék: a kézfejével óvatosan végig simította az arcomat, amitől nem csupán felgyulladt a bőröm, de mint hogyha meg is duzzadt volna, a leheletét pedig megéreztem az ajkaimon… ?!?!?!?!?!?

- Ennek több oka lehet – susogta lágyan, és még mindig fogva tartott a szemeivel, amelyek ilyen sötétben éjszínűeknek látszottak, egyfajta vad csillogással bolondítva, és… te jó ég, komolyan, ez a srác költőt csinál belőlem pusztán egy pillantásával? Mire lehet még képes? Uhh, biztos, hogy tudni akarom? Merem tudni? Lehet, hogy nem…

A következő pillanatokat lassítva érzékeltem, azt hiszem, amennyiben tényleg az történt, amit láttam (vagy gondoltam), hogy történt, tehát hogy milliméterről milliméterre közelebb volt az arca az arcomhoz. Nem vagyok biztos benne, mivel egyszer csak arra vetemedett a szemhéjam, hogy önálló életet élve lecsukódjon, és ezután már csak azt éreztem, hogy a lehelete az arcomat, pontosabban az ajkaimat simogatja, és egyszer csak, azt hiszem, az ajkait éreztem közvetlenül a szám jobb sarkánál, de mire tovább mehetett volna, valami bekattant:

Mi a jó francot csinálunk mi itt?! Ez totál szürreális! Eljövünk Ákosékkal kempingezni, ők tök jól elvannak, minden klappol, én meg Erikkel vagyok összezárva egy sátorban, és épp próbál megcsókolni? Na, álljon csak meg a fáklyás menet!

- Ne! – nyögtem végül szerencsétlenül, és felpattant a szemem. Erik egy kicsit hátrébb hajolt, és érdeklődve nézte az arcom. – Hagyj! – ragadtam meg a pólóját, és saját fizikai korlátaimat meghazudtolva eltaszítottam magamtól, és éreztem, hogy kipukkad a kettőnk közötti fülledt kis idióta buborék. Egyre idegesebb lettem, és úgy éreztem, hogy levegőre van szükségem.

- Minden oké? – kérdezte, azt hiszem kicsit ijedten.

- Nem – vetettem oda zaklatottan, és szerencsétlenül kibújtam a sátorbejáraton. – Ne gyere utánam! – kiáltottam rá, és amilyen gyorsan csak tudtam, eltávolodtam a sátoroktól.

Nyugalomra és békére van most szükségem. De legfőképp friss levegőre, hogy ne érezzem Őt magamon. Csak megzavar. Időre van szükségem. Biztos akarom én ezt? Mi ez egyáltalán, te jó ég! Pihennem kell, totál összezavarodtam… Összezavart, de minek? Kellett nekem erőltetnem a beszélgetést! Nesze neked, hülye liba!

#fekszik #sátor #szösszenet #barát #szerelem #vágy #hideg #erdő #éjjel #csók

Életemben nem beszéltem még vele. Komolyan, majdnem három éve ismerem, de egyszer sem elegyedtünk szóba. Sőt, sose gondoltam volna, hogy tudja a nevem. Habár osztálytársak voltunk, de ő nem úgy nézett ki, mintha magán és a bandáján kívül más érdekelte volna. Na, nem mintha nem nézne ki jól… oké, bitang jól néz ki, ez mindenki tudja, gyakorlatilag a fél suli totál rá van kattanva. A lányok. Meg egy-két fiú. De őket senki nem veszi számításba.

És most ő próbál vigasztalni. A helyzet olyan szinten lesokkolt, hogy sírni is elfelejtettem. Pedig bőven van rá okom. De akkor egy sem jutott eszembe.

- Hidd el, semmi nem lehet olyan vészes, hogy egy ilyen csaj sírjon miatta – veregette meg a vállam. – Pláne nem a kukák mellett – hívta fel a figyelmem a körülményekre. Igen, a kukákhoz szoktam rohanni, ha nem érzem jól magam. Ott általában senki nem jár. Kérdés, hogy ő mit keresett ott akkor?

- Az életemnek vége! – zokogtam a karomba, és eszemben nem volt elhagyni azt a helyet. Csak sóhajtott egy hatalmasat.

- Sokszor érezzük ezt – válaszolta. – Aztán később rájövünk, hogy csak egy apró bukkanó életünk…

- Ne haragudj, de a legkevésbé sem pszicho-blablára van most szükségem – emeltem fel dacosan az arcomat, mire elhallgatott. Azt hiszem, belátta, hogy igazam van. Más kérdés, hogy ezek után sem fog hozzám szólni.

- Akkor csak mondd el, hogy mi bánt! – ült le végül mellém, és átkarolta a vállamat. Percekig noszogatott, mire eljutottam odáig, hogy ennél már nem igazán lehetne megalázóbb a dolog. Így hát nagy nehezen rávettem magam, hogy másra hárítsam a depressziómat, hátha még jobban lejáratom magam.

- Dobtak – dünnyögtem hatalmasra duzzadt szemekkel, és csak meredtem kifelé a fejemből.

- Dobtak? Úgy érted szakítottak? – hallatszott a hangján, hogy felfogta, és mintha kissé megkönnyebbült volna. – Figyelj, ez sok mindenkivel megesett már, ettől nem lesz vége az életednek! – kezdett el magyarázni. Eljött a pillanat, hogy leállítsam.

- Ma – szakítottam félbe. Igen, abbahagyta a motivációs előadást, amint rájött, hogy Valentin-nap van.

- Az tényleg kellemetlen – nyögte ki végül, és nem mondott többet. Úgy éreztem, újra eljött az én időm a sírásra, miközben úgy érzem, mintha a lelkemet cibálnák ki.

- De ami valakinek rossz, az másnak jó – suttogta csendesen, majd felemelte a szétsírt fejemet, és megcsókolt. Mármint olyan rendes csókkal… Azóta sem térek magamhoz.

#csók #valentin-nap #suli #iskola #népszerű #bánat #ölelés #őszinteség #őszinte #szerelem #csalódás #elrejtőzés #sír #sírás #bizalom #szakítás

Baroque stairs

Under sea

Carnival

Antique Piano

Wizards Mansion

Zodiac

Cornerchair

Újra otthon

Gloria egyre türelmetlenebbül suhant végig a palota folyosóin, amint megkapta komornája üzenetét, amely arról szólt, hogy az úr végre-valahára hazatért a házba. Halaszthatatlan problémát kellett megoldaniuk, amelyben úgy tűnt, ellenkező véleményen állnak, és minden érvét fel kell hoznia ellene, hiszen nem egy, hanem immár két ember élete múlik ezen a döntésen.

- Rafael!- kiáltotta a háttal álló férfinak. Az úr felé fordult, majd enyhén meghajolt az asszony előtt.

- Anyám – mondta illedelmesen, de nem várta meg, hogy Gloria bármit is mondjon, átvágva a hatalmas hallon az étkezőbe távozott.

- Rafael! – mondta az asszony határozottabban, és csöppet sem lassítva követte a fiát. – Állj meg, ha szólok neked! – dorgálta meg.

- Ha jó hallottam, csak a nevemet mondtad – jelentette ki a férfi, és ment tovább.

- Állj meg! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Ezzel elérte, hogy Rafael kénytelen-kelletlen megtorpanjon a folyosó közepén. Nem titkolt nehezteléssel fordult ismét édesanyja felé, aki immár lassabb tempóban közelítette meg őt.

- Mit óhajtasz? – kérdezte a férfi kimérten, habár tudta jól, mi nyugtalanítja Gloriát már napok óta, azóta a bizonyos levél érkezése óta.

- Hogy hozd haza! –nézett a szemébe kérlelően. – Nem ezt érdemli a családjától. Nem ezt érdemli Tőled!

- Azok után, hogy megszökött? – szakította félbe határozottan a férfi. – Örüljön, hogy nem esett nagyobb baja! És ha ennyire nem akart itt lenni velünk, és tisztességes életet élni, hogy olyan messze szökött, akkor én nem fogom marasztalni – jelentette ki feszülten, aztán sarkon fordult, és elindult, de Gloria már előtte is termett.

- Szüksége van ránk! – torpant meg előtte. – Most van a legnagyobb szüksége a családjára! Hogy otthona legyen!

- Akkor gondolt volna erre, mikor megszökött azzal a semmire kellővel! – mondta kegyetlenül az asszony arcába, de Gloria nem tehette meg pont most, hogy visszavonul.

- Mit tervezel vele? – jelentette ki jeges hangon. – Szerinted, most hova menjen? Most, mikor a legnagyobb szüksége van a segítségre? Az ő állapotában senki sem lesz hajlandó befogadni, vagy egyáltalán foglalkozni vele! Mit tanácsolsz, hova küldjem a lányomat?

- A gyereke apjához! – emelte fel a hangját Rafael, de az asszony meg sem rendült. – Tudod, ahhoz a léhűtőhöz, aki megszöktette innen. Most már ő tartozik érte felelősséggel. Ránk csak szégyent hoz… és Charlize és Benedict nem ezt érdemlik tőle!

- Az a szemtelen kölyök cserben hagyta! – közölte az asszony már a sírással küszködve. – Relicta most ott van valami isten háta mögötti fogadóban, és nem tud hova menni! És én nem fogom hagyni a lányomat elveszni ebben a világban a gyermekével a szíve alatt – mire ezt elmondta, már patakokban folytak a könnyei, de még mindig keményen nézett fia szemébe. – Akarod tudni, mit gondolok, Rafael?

- Mit, anyám? – sóhajtott fájdalmasan a férfi.

- Hogy miattad szégyellem magam – nézett lesújtóan rá. – Apáddal nem arra neveltünk, hogy megtagadd a testvéreidet, bármi neked nem tetsző dolgot tesznek. Te vagy a legidősebb! A Te felelősséged vezetni és védeni őket…

- Nem én választottam őket…

- És szerintem Charlize sem úgy ismert meg téged, hogy hagyod elveszni a bajban levőket! Ő a nagylelkű, felelősségteljes Rafaelbe szeretett bele!

- Anyám! – emelte fel a hangját a férfi ismét, de elakadt a szava, és percekig csak nézte édesanyja könnyes arcát. – Charlize-t ne keverd bele!

- Ő is szerette Relictát, és biztos vagyok benne, hogy minden erejével azon lenne, hogy segítsen neki, és ne szenvedjen hiányt semmiben!

Ekkor néhány percig egyikük sem szólt semmit, csupán meredtek egymásra; a könnyáztatta arcú Gloria, három gyermek édesanyja, és a közel egy fejjel magasabb, komor Rafael.

- Apánk nem kérte volna, hogy válasszunk a család becsülete és az összetartozás között – rázta meg a fejét Rafael fáradtan.

- Igaz – bólintott az asszony. – Édesapád követelte volna, hogy gondolkodás nélkül pattanj lóra, és hozd haza a testvéredet! Ezen gondolkozz, Rafael!

És ismét csend telepedett rájuk; a legközelebbi hang az istállóból jött, ahogy megetetik a lovakat. Gloria nem volt hajlandó egy cseppet sem engedni követeléséből, és nem hagyta, hogy legidősebb fia hátat fordítson szükségben lévő húgának.

Rafael némán mérlegelte édesanyja, eme mindig talpon levő, dolgos, víg asszony szavait. Valóban, édesapjuk sosem hagyta volna, hogy egyetlen leánya kárt szenvedjen távol a családi fészektől, és valószínűleg fia döntése miatt szégyenkezett volna jobban. De a férfi úgy gondolta, édesapja talán nem mérlegelt volna mindent érdemük szerint – őt elvakította volna a lánya iránti szeretet. Mindazonáltal édesanyja szavai, amelyek hitveséről szóltak, igazak voltak. És Rafael számára szülők ide, testvérek oda, hitvese állt hozzá legközelebb, és valamilyen belső késztetés nyomán képtelen volt bánatot okozni annak a kedves, szende leánynak.

Charlize valóban szerette Relictát, és mikor a lány elszökött, mély bánatba süllyedt, s hosszú hetekben tellett, mire újra mosolyogni láthatták őt. Talán ezért neheztel annyira a húgára: ha egyszer elment, és szerető emberek szívét törte össze, haza se jöjjön! De ha ezzel örömet tud szerezni kedvesének – és minden bizonnyal Charlize boldog lesz tőle, hiszen képtelen haragot tartani -, akkor mindent megtesz annak érdekében, hogy húgát biztonságban hazahozassa.

Rafael mély levegőt vett, majd édesanyjától elfordulva az őrparancsnokért kiáltott.

- Kutassák fel ezt a várost – lobogtatta meg előtte a Relictától kapott levelet -, és hozzátok vissza azt a lányt!

- Igenis, uram! – bólintott a férfi, és már indult is felnyergelni a lovakat.

- Tessék! Most boldog vagy? – fordult még egyszer az asszonyhoz Rafael, majd kikerülte, és vissza sem nézve belépett az átriumba.

- Igen. Az vagyok – bólintott Gloria fáradtan, s meggyötört szíve valamiféle boldogságot és nyugalmat kezdett érezni. Lassan és türelmesen kilépkedett a teraszra, hogy az alattuk végtelen távolságba elnyúló nyugodt tengert kémlelje, mintha a lánya azon túlról érkezne vissza.

Nem egészen egy hét múlva, egy nyugodt, madárdalos délutánon mind a négyen a kapu előtt állva figyelték a távolból a lassan, de biztosan közeledő hintót, amely az elveszett, majd megtalált leányt rejtette, s Gloria már a karjaiban érezte hiányolt gyermekét.

Ahogy a hintó bekanyarodott a kapun, a két asszony képtelen volt tovább várni, s szinte versenyt futottak a kocsiig. Mire a kocsis leintette a lovakat, a két asszony már bent ült a hintóban, és ölelték és csókoltál a hazatérő, megviselt leányt, aki immár várandós volt. Hogy ezzel szégyent hozott a nagy múltú Della Rosa klánra, egyiküket sem érdekelte többé. A lány már biztonságban volt.

Astoria

- Nézd, apa, egy borzas kutya van ott! – mutatott a kislány egy kapualj felé.

- Gyere be az ablakból – húzta el az édesapja, majd behúzta a függönyt a hintó ablakán.

- Nem szeretek ilyen helyeken utazni – dünnyögte az édesanya a másik oldalon, miközben egy résen figyelte a város legrégebbi, legszegényebb negyedét. Amennyire lehetséges volt számukra, utazásaik során elkerülik a szegényebb környékeket.

- Tudom, kedvesem. De azt mondták, csak itt lehet még szabad szobát találni.

- Vajon miért? – sóhajtotta az asszony bosszúsan, és elfordította a fejét; inkább gyermekeit figyelte, ahogy tizenkét éves fia olvasni tanította néhány évvel fiatalabb húgát egy mesés könyvből.

- Nyugodj meg, Norma! – szorította meg férje az asszony kezét. – Csupán egy éjszakát kell itt kibírnunk. Holnap délután már ott leszünk.

- Tudom – fordult felé a nő. – De akkor sem könnyebb elviselni ezt a helyet.

- Megérkeztünk a fogadóhoz! – szólt a kocsis, ahogy még egy utolsót zökkent a hintó, végül megállt egy kidőlt ajtajú, füstös ház mellett.

- Pont, amire számítottam – sóhajtott az asszony bosszúsan. – Figyeljetek oda a kiszállásnál! Ki tudja, mibe léphetünk itt bele…

- Azért ne nézd ilyen rossz szemmel a környéket! – próbálta lenyugtatni a férje, kevés sikerrel.

- Anya, anya, elmegyünk sétálni vacsora után? – mosolygott lelkesen a kislány, és reménykedve nézett az anyjára. Számtalan utazásaik során nem egyszer tettek esti sétát a környéken, ahol megszálltak, s meglehetősen ritkán kaptak nemleges választ utazni vágyó szüleiktől. Sajnálatos módon az az alkalom a ritka esetek közül volt való.

- Holnap talán - vigasztalta őket az anya. – Ezen a fura – és különös szagú - környéken nem szeretnék elveszni – legyezgette a levegőt az orra előtt, majd kézen fogta a kislányt, és elindultak az ingatag fogadóhoz.

- De azért megvigasztalhatom azt a kislányt? – mutatott egy távolabb, a fal tövében gubbasztó rongycsomó felé, s az asszonynak fogalma sem volt, miből gondolta a lánya, hogy egy kislányt rejtenek a rongyok.

- Természetesen nem, kislányom! Indíts befelé! – noszogatta a lányt, hogy minél hamarabb fedél alatt lehessenek, amely viszonylagos biztonságot nyújthatott nekik; azonban egy váratlan erő úgy akarta, hogy Norma ismét a rongycsomó felé tekintsen, ahol ezúttal felfedezett két félénk, szomorú, de csillogó szemet kibukkanni néhány mocskos vászon alól. Ahogy találkozott a tekintetük, a gyermek ijedten elkapta a szemét, s még jobban belefúrta magát rongyos ruhái közé.

Norma is elfordította a fejét; utólag nem tudott magyarázatot adni érzéseinek, de úgy érezte képtelen lenne úgy elhagyni ezt a helyet, hogy nem tett semmit a gyermek érdekében. Mindazonáltal erősen a fogadóra összpontosítva sikerült nem odafordulnia ismét.

Nem sokkal később, egy kritikán aluli minőségű szobában próbálták magukat kényelembe helyezni, és egy vidám hercegnőről szóló mesével sikerült elaltatni a kis Nymeriát is. Norma tűnődve lépett a huzatos ablakhoz, hogy szemügyre vehesse az utcán uralkodó körülményeket.

- Mire gondolsz, kedvesem? – lépett hozzá férje, és a vállára tette a kezét. Az asszony egy percig nem válaszolt, majd Miko felé fordult.

- Láttad azt a kislányt? – nézett rá szorongva, és látszott rajta, hogy még mondana valamit, de egyszerűen nem tudott szólni. Miko, aki ismerte kedvese szinte minden gondolatát, szó nélkül átkarolta őt. – A szemembe nézett – jutott újra lélegzethez Norma. – Nem tudom, elmondani, milyen volt, de azt éreztem, hogy… hogy…

- Hogy hozzánk tartozik – fejezte be helyette a férfi. – Igaz? – Norma ismét szótlan volt, csupán bólogatni tudott. Egy szempillantás alatt felfordult az élete, mikor meglátta a rongyok között kuporgó gyermeket; egészen addig csak azért aggódott, hogy minél hamarabb elhagyják ezt a szóra sem érdemes kis porfészket, de mikor rátalált a kislányra, olyan erős érzések vetették fel a fejüket, amelyekre nem talált szavakat… olyan volt ott látni azt a gyermeket, mintha… mintha a saját gyermekeit látta volna az utcán heverni!

- Magunkkal akarom vinni – lépett hátra egy lépést az asszony, és határozottan férje szemébe nézett.

- Biztos vagy benne? – meredt rá Mikor, habár tudta, hogy ha Norma valamit mond, főként egy ilyen helyzetben, azt mindenkor komolyan gondolja. Az asszony egy határozott bólintással adott nyomatékot szavainak, majd ismét az ablakhoz fordult, hogy a sötétben arra az árnyékra meredjen, ahol a gyermeket sejtette.

- Behozom – lépett az asszony a székhez, ahová az utazóköpenyét tette, és már lépett is az ajtó felé, de Miko utánakapott.

- Ilyenkor nem biztonságos az utca – emlékeztette.

- Eggyel több ok, hogy felhozzam őt – nézett komoran a szeme közé, és ismét az ajtóhoz lépett.

- Rendben – sóhajtott egy nagyot a férfi, de nem engedte el felesége karját -, de veled megyek – nézett határozottan Normára. Az asszony beleegyezően bólintott, és megvárta, hogy a férfi felkapja a csizmáját, aztán már osontak is le a lépcsőn – nem kell mindenkinek az orrára kötni, hogy kik ők, és mi a szándékuk.

Ahogy kiléptek a latyakos, gyéren megvilágított utcára, Norma szíve a torkában dobogott, és úgy érezte, mintha egy különösen értékes ajándékot veszített volna el. Miko levett egy fáklyát a fogadó ajtaja mellől, és bizonytalanul abba az irányba lépkedtek, ahol legutóbb a gyermeket látták. Néhány lépés után rá is leltek: egy apró, szuszogó rongycsomó. Ahogy Norma meglátta, percekig csak nézte azt az apró lényt, aki az utcán kényszerült aludni éjnek évadján egy cseppet sem biztonságos helyen, mégis az egész olyan… idilli volt.

Az asszony félrehúzta az egyik rongyot, hogy a fény a kedves kis arcocskára vetüljön. Akkor és ott érezte, hogy jól döntöttek.

Óvatosan megsimogatta a vékony, fakó fejet, mire egy aprót rebbent a kislány szemhéja, majd kinyitotta csodaszép, mandulavágású szemét. Néhány másodpercig csak pislogott, végül ahogy ráébredt, mi történik, ijedten húzta összébb magát a faj tövében.

- Ne félj! – lépett eggyel hátrébb Norma, hogy a kislány ne ijedjen meg. – Nem akarunk bántani! Jót akarunk – beszélt hozzá kedves hangon az asszony, de szinte semmit nem ért el vele, a gyermek – alig lehetett több négy esztendősnél – ugyanolyan ijedten figyelte a két embert, a szép, gazdag asszonyt, aki beszél hozzá, és azt a férfit, aki az asszonynak tartja a fényt.

- Mi a neved? – kérdezte végül Norma, hogy csak egy kis hangocskát kicsikarjon a gyermekből.

- Astoria – suttogta félénken a kislány. Norma halványan elmosolyodott, majd lehúzva a válláról a köpenyét, Astoriára adta. A kislány egy pillanat alatt elpirult: soha senki nem adott neki semmit, pláne nem ilyen puha és meleg dolgot. Érezte, hogy a hölgy jó ember, hiszen olyan szép és kedves… Már nem félt tőle, sem a férfitől, aki tűnődve nézett rá fentről.

- Szeretnél bejönni velünk oda? – mutatott Norma a fogadóra, ahonnan kijöttek. Astoria zavartan nézte az épületet, majd ismét az asszonyra nézett.

- Engem onnan elküldenek – rázta a fejét szomorúan.

- Most már nem fognak – mondta neki a férfi. - Velünk vagy – simogatta meg kedvesen a kislány hűvös arcát. – Beviszünk a melegbe, hogy ne kelljen fáznod többé, rendben?

- Rendben – bólintott a kislány egyszerűen, de mikor az asszony felemelte és meleg karjaiban tartotta, a kislány szinte el sem hitte, hogy ez valóság. Olyan álomszerű. És ahogy beléptek vele a fogadóba, és megérezte a meleget és az ételillatot, attól félt, hogy rövid időn belül kiküldik őt innen.

Az asszony és a férje felvitték őt egy szobába, ahol egy ágyon két másik gyermek aludt. Látta őket, amikor megérkeztek a hölggyel és az urával, és emlékezett, mennyire irigyelte őket, de most ő is itt van, és a nő egy teknőszerű vödörhöz vitte, majd szépen lassan levetkőztette, és beletette a langyos vízbe, és elkezdte mosdatni őt. Olyan kellemes érintése volt a hölgynek, hogy Astoria azt hitte, egy angyal szánta meg.

Miután lemosdatták, egy halványsárga ruhácskát adtak rá, amely kissé nagy volt rá, végül szereztek neki egy kis élelmet. Olyan szenvedéllyel tömte az arcába a puha kenyérdarabokat, mintha attól félne, hogy soha többé nem kaphat enni, és valóban félt is ettől, de a félelmet perceken belül elnyomta egy még sürgetőbb érzés: Astoria mérhetetlenül elfáradt. Az asszony megint felvette az ölébe, és egy másik ágy felé vitte, de Astoria arra már nem emlékezett: ahogy belesimult a kedves hölgy illatos, puha karjaiba, azonnal elnyomta az álom…

Másnap a kocsit gyermekzsivaj töltötte meg. Már az ébredés percétől öröm töltötte el mindannyiukat: Norma és Miko nyugodtak és boldogak voltak, hogy a rejtélyes gyermek hozzájuk került, és már biztonságban tudhatták, Astoria ugyan még nem igazán értette meg, hogy valóban megtörténnek vele ezek a nagyszerű dolgok, de nagyon tetszett neki ez az álom. Nymeria és Demetry pedig örültek újdonsült testvérüknek, s nem győzték egész úton szórakoztatni a szótlan kis húgocskát és minden egyes mosoly, amelyet sikerült előcsalogatniuk belőle, örömmel töltötte el az egész Benvolo családot…

Paris postcard

Mansion

Trending Blogs

Recently Viewed Blogs

Szösszeneteim...