Senki nem tudja pontosan mióta, de a faluban úgy hívta mindenki: a Tuskós Hegy. Apám egyszer elmesélte, hogy valaha ezt a területet erdő borította, és a nevét akkor kapta, amikor egyszer kivágták az összes fát rajta, és mindenfelé csak a megcsonkított tuskóik borították a hegyet…
Öregapám jó ember volt, nagyon sokan mondták ezt nekem az évek alatt, és olyankor mindig kicsit sajnáltam, hogy nem ismerhettem meg igazán, mivel nagyon kis lurkó voltam még, amikor végleg távozott e világból.
Minden nyáron a nagyszülőknél töltöttünk el egy hetet a nővéremmel, és így visszagondolva, nem tudok nem jó érzéssel gondolni ezekre a vendégeskedésekre. Bár csak apró történetek, pár mondat, pár kósza emlék maradt meg bennem ezekről az időkről, de a mai napig úgy ragaszkodom hozzájuk, mint bennem szunnyadó, örök kincsekre.
Mindig korán ébredtünk a vastag dunyha alatt, Mama reggelijének farkas éhséget okozó illatára. Papa általában addigra már megetette az állatokat, így a reggeli gyors elmajszolása után már öltözködtünk is, és indultunk az erdőbe kalandozni.
Nagyszüleim háza előtt – az út túloldalán – vezetett le egy szederbokrokkal és akácossal övezett ösvény egészen a patakig. Amíg lejutottunk a száguldó, habzó, széles vízfolyásig, mindig megálltunk fekete meg fehér szedret csipegetni az ösvény szélén (természetesen minden alkalommal tiszta piros meg sárga foltosak lettünk az édes gyümölcsöktől). Papám megtanított rá, hogy szép óvatosan lépkedjek át a patak felett hídként szolgáló, vastag faágon. Mindig remegő lábakkal tettem meg az utat a morajló víz felett, attól félve, hogy ha belezuhanok, az elsodor egészen a nagy tavakig a falu szélére.
A túloldalon egy hatalmas tisztás terült el, melynek legtávolabbi pontjában nyílt az út felfelé, az égig érő Tuskós Hegyre. Abban az időben mindig itt legeltették a teheneket a falubeliek, és én úgy féltem ezektől a mázsás állatoktól, mintha szörnyek lettek volna. Nagyapám mindig megnyugtatott, hogy ezek jámbor jószágok, és nem fognak soha bántani, ne aggódjak.
Tisztán él egy kép bennem erről a tisztásról: követem Őt a széles csapáson, kétoldalt csalánbokrok meredeznek rám – minden percben arra várva, mikor csíphetnek fedetlen lábszáramba – és én csak a cipőjét meg a járását figyelem szinte megigézve. Próbáltam mindig oda lépni, ahová ő lépett (olyan természetes könnyedséggel kerülték öreg lábai az akadályokat, tócsákat, faágakat, mintha csak egy őz volna). Fel se néztem, hogy mi van körülöttem, csak a lábnyomait próbáltam eltalálni apró lépéseimmel, de mivel lényegesen kisebb termetű voltam akkoriban, az esetek többségében csak minden második, harmadik cipőnyomát sikerült eltalálnom a talpaimmal.
Mikor már fáradni kezdtem picit, megérkeztünk hatalmas túránk következő állomására: a hegy lábához, oda ahol az a bizonyos ösvény vezetett a csúcsra… Elmagyarázta, hogy hegynek felfelé menet mindig merőlegesen tegyem le a lábfejeimet, és így - oldalazva haladva - sokkal könnyebb feljutni a magasba. Meg is mutatta, és én minden ügyességemet latba vetve próbáltam utánozni járását.
Ekkor már úgy éreztem, napok, sőt, hetek óta tart közös erdei túránk. Többször azon kaptam magam, hogy szegény Papa próbál valamit magyarázni, vagy mutatni nekem, de nem figyelek rá, csak ábrándozok össze vissza a nagy-nagy, képzeletbeli csodás kalandjaimról. Még a hegycsúcs előtt mindig megálltunk egy fánál, melynek egyik hosszú ága oldalra hajolva természetes hintát képezett: ráültünk nővéremmel, és libikókáztunk önfeledten, amíg csak rá nem untunk a dologra.
Aztán, amikor végre felértünk a csúcsra, elénk tárult a mesebeli táj körbe-körbe: szemben nagyszüleim faluja húzódott összement házikóival, jobbra a nagy horgásztavak vizén csillant meg a napfényt, balra pedig a roppant erdőség terült el. Hátrafeküdtünk a fűben, és itt éltem át először azt a csodás élményt, amikor az ember a teljes horizontot belátja. Van ez a magasztos érzés, amikor először döbbensz rá, hogy egy nagy, világoskék kupola alatt vagyunk mindannyian. Kicsi voltam akkoriban, de ott heverve az ég alatt még kisebbnek és tudatlannak éreztem magam…
Húsz év elteltével aztán egyszer újra „megmásztam” a Tuskós Hegyet. Ki tudja már, miért tettem, talán szegény megözvegyült nagymamámat látogattam meg, és egy könnyű sétára vágytam az erdőben.
A kis házikótól levezető ösvényen kiirtották a fákat és a szederbokrokat, valahol ráadásul egy kerítés is keresztezi ma már, így kerülő úton közelítettem meg gyerekkorom egykori helyszíneit. A patak valójában egy méter széles körül van, vize csapadékosabb időben az ember bokájáig ér. A tisztáson körülbelül negyven lépést kell megtenni, hogy elérjük a „hegy” lábát. A Hintafát már réges-régen kivágták, és a kis magaslat tetejére feljutni nagyjából négy-öt perc lehet. Igazság szerint egy párszáz méter magas dombról beszélünk, melyet egy öregedő, alacsony erdő ölel körbe. A „csúcson” a kilátás persze még mindig szemet gyönyörködtető, de könnyen lehet, hogy csak az emlékeim teszik azzá.
Nagyapám hetvenkét évesen hunyt el. Sajnos csak más emberek elbeszéléseiből tudtam megismerni utólag, hogy milyen jó ember volt. Van ez az említett, belém égett gyerekkori élmény, ahogy a lábnyomaiban próbálok lépkedni, ott a szűk ösvényen bandukolva. Valahogy ezt érzem a mai napig Vele kapcsolatban: próbálok mindig jó emberként élni, ahogy Ő tette.
areudirty
kaledo-art
vaporwave
yousharknotpass