figyelni, ahogy az idő kikezdhetetlenül folyik egy lineáris, észlelhetetlen patakban, miközben veled semmi nem történik, amit később említésre méltónak regisztrálnál az emlékeid közt, csak bámulsz vagy nézel ki a fejedből, végignézel például a faladra celluxozott képeken, a rendezetlenül fekvő, egymásra szortírozott könyvhalmokon, a polcok sorain, amelyekből rozsdásan fénylenek kifelé a félig kicsüngő szögek, a felborult asztali lámpádon, ami most az ágyadon fekszik, és azóta ég, amióta tegnap éjszaka, mikor lefeküdtél, még egy pillanatra felkapcsoltad, hogy olvass öt vagy tíz oldalt egy könyvből, amit nem tudod mikor fogsz befejezni, olyan melléktevékenységek központozás nélküli sorozata, amelyekből nem lehet kiszakadni, csak haladni velük tovább valami még az eddigieknél is értelmetlenebb felé, az emberi kapcsolatok eközben nem létező vagy jó esetben is esetleges viszonyrendszerként léteznek a fejedben és valószínűleg a valóságban is, ahol se te nem érzel kielégülést, se a másik fél nem tudja értelmezni gondolataid halmazát. lehet, hogy tényleg csak ennyi az élet, és jogos a kérdés, hogy ilyen keretek közt létezik-e bármilyen pont, ami felé megérné haladni még, de a szahara közepén eltévedt ember is addig vonul előre, amíg oldalra nem borul, és nem érzi a nap sugarait, ahogy beleolvadnak az arcára folyt homokszemcsékbe
2087
blakekathryn
turnnoffyourmind
janainaart
jbbartram-illu
dededos
origamiaround