Minden pillanattal nehezebb nélküled. Te jársz a fejemben, és a hiányod végigmegy az egész testemen. Fáradt vagyok, mert nem adsz erőt, az alvás pedig nem segít. Korán kelek, későn fekszek, és ez mind miattad van. Nem bírom tovább. Kész káosz uralkodik bennem. Nem tudom mit miért csinàlsz, de ha megint egy újabb játék, akkor kérlek engedj elmennem. Én nem tudlak elengedni. Van egy rész a szívemben, ami csak a tiéd. Amióta megismertelek helyet foglaltál, és többé nem tudtam kiadni másnak. Mindegy mit tettek értem...lehozhatták a csillagokat, boldoggá tehettek. De egyikükben sem te voltál. Már belül érzem, hogy ki fogok törni. Megvallom még a levegővételem is nehezebb..minden nappal rosszabbodik az állapotom. Hazudok magamnak, másoknak és neked, de nem mondhatok igazat. Belehalnák a fájdalomba... Akármelyik pillanatban az életem adnám érted, mivel nem tudok elképzelni egy olyan világot, amelyben te nem vagy jelen. Pusztán a hangod hallatán megnyukszom és olyan erőt kapok, amitől legyőzök bármit és bárkit... Tudom, hogy ez nem egy átlagos “barátság”. De magunk sem tudjuk, hogy mi a lószart csinálunk. Én tudom, hogy szeretlek...de kevés vagyok hozzá, hogy egyedül küzdjek, szükségem van rá, hogy segíts...ments meg a szakadéktól, ami felé haladok... Nem tudom meddig bírom még, hogy te mással vagy...de te most őt szereted, és el kell fogadnom. De basszus fogalmam sincs hogyan kell túljutni rajtad. Talán az lenne a legjobb, ha olyan messzire löknél, hogy ne merjek visszanézni feléd. Talán bele kéne löknöd a szakadékba, ha már úgyis arra tartok.