Mikor már azt gondoltam, nem tudom többször elsírni a szerelmünk, telefonom galériáját görgetve találtam egy képet. Rólunk. Meg pár screenshotot a régi beszélgetéseinkről. Csak néztem és olvastam, egészen addig míg össze nem mosódott előttem a kijelző. Akkor minden annyira valódinak tűnt, igazinak. Igaziak is voltunk. Te meg én, meg minden amit egy üveg bor mellett a konyhában elképzeltünk. Mindenre emlékszem. Az útra, ami hozzád vezetett, és minden egyes megállóra. Arra amikor először éreztem azt, hogy nem akarom, hogy elmenj. Aznap éjjel nem is aludtam, csak próbáltam megfejteni, mikor lettél ennyire fontos, mi volt az első olyan pillanat, ami nyomot hagyott. Azóta sem tudom. Talán az első közös nevetés, ahogy az üres kocsma falai között nevetésünk visszhangzott. Talán amikor átgyalogoltad a várost csak, hogy láss, vagy mikor minúsz negyven fokban hazáig kísértél. Persze megfagytunk még a lépcsőház előtt vagy tízszer, és te olyan voltál mint egy pingvin, de maradni akartál. Én is maradni akartam. Otthon még vagy hajnali kettőig, lefagyott ujjakkal próbáltunk valami értelmes pötyögni egymásnak. Még most is úgy gondolom, hogy megérte. Ezt már senki nem veheti el. Velem marad. Ahogy az az ember is, aki akkor voltál. Őrülten hiányzol. Az ölelésed, amiben benne volt egy egész élet, és minden búcsúzás, amiben minden este, az el nem engedés csókolt homlokon. Mikor változtunk meg ennyire? Lehet igazad van, hogy nem változott semmi, minden csak másképpen ugyanaz. Megmutattad milyen, mikor lehozzák érted a csillagokat, és fényükkel ragyogtattál, majd azt mondtad tilos felnéznem az égre. Mintha megtiltanád egy kisgyereknek, hogy játszon a karácsonyra kapott játékával. Így tetted fel szerelmünket is poros polcod legfelső fokára, tudod, hogy azt nem érem el. S tudod, hogy úgyis megpróbálom majd leszedni onnan, még ha le is esek, még akkor is ha félni fogok utána nyújtózkodni. Már félek. Annyiszor próbáltam már székre állva, létrára mászva, elérni, de az a polc minden próbálkozásnál egyre magasabb volt. Most már csak a földről, kudarcba fulladt próbálkozásaim nyomaival a padlón, könnyes szemekkel, már nem mondok semmit. Nem üvöltök, nem könyörgök, nem akarom hallani a miérteket, csak csendben létezem. Elképzelem, ahogy újra igaziak vagyunk. Elképzelem, hogy nem itt, hanem valahol máshol vagyunk, ahol jobb, ahol voltunk már. Ott ahol még nem települtek ránk hétköznapjaink démonai, ott ahol nem ismertünk lehetetlent ha egymásról volt szó. Egymásról? Már csak minden rólad szól. Úgy pusztítottál el mindent, amit atom biztosnak hittem, hogy nem kellett háborút vívnod. Csak szép lassan lettem minden eltelt percbe kevesebb. Egyszer majd nem leszek. De maradok szívecske a párás ablaküvegen, maradok poros, ott felejtett boros pohár az ablakpárkányon, pár fiókodba rejtett levél, a néma telefon csörgés... Köszönöm a csillagokat, mindet itt hagyom.
