Sweet lies and twists

[sweetliesandtwists]

6. Fejezet

– Harry – elfojtott nyögésként szakad fel a torkomból a neve. Lesütöm a szemem, hogy palástoljam a zavarom, és futólag elköszönök Tiától.

– Gyere – mondja, és felém nyújtja a kezét. Merészen belekarolok, és továbbra is a cipőm orrát bámulom. Nem akarom, hogy feltűnjön neki a bizonytalanságom. A félénkségem. Ekkor veszem észre, hogy laza fekete rövidnadrágban van, és a lábszára tele van különféle tetkókkal. Az egyik egy sárkányt ábrázol, ahogy kiterjesztett szárnyai körbeölelik a vádliját, a másik egy rózsát, valamivel lejjebb a térde alatt. A harmadik egy kettétört szívet, és szeretném megismerni a jelentését, de inkább csendben maradok, és hagyom, hogy az autójához vezessen. Az ujjai az enyémbe fonódnak, a bőre meleg és duzzadt, engem is átjár a bizsergés. A szívem hevesen megdobban, amikor a kocsi helyett egy fekete motort látok az épület falánál, és elfog a rémület. Amikor Harry elengedi a kezem, hogy a odaadja a bukósisakot, leküzdöm a kényszert, hogy elhátráljak, de a félelem megmarad a testemben.

- Még sosem motoroztál? – kérdezi a zavarom láttán, és kisöpör pár göndör tincset a tekintetéből. A halántéka szélén egy csillag alakú, apró tetoválás van, amit egy újabb, pókhálószerű tetkó keresztez. Félve néztem Harry borostyánszínű szemeibe.

- Nem – vallom be szégyenkezve.

- Az elején még furcsa, de aztán rájössz, hogy milyen hihetetlen érzés – feleli, és a kezembe nyomja a sisakot. Esetlenül felteszem, és összekapcsolom az állam alatt. Harry felpattan a motorra, a nadrág megfeszül a hátsóján, és egy pillanatig elidőzök rajta, majd felülök a fekete bőrülésre, de már most elfog a hányinger a félelemtől.

- Kapaszkodj meg – suttogja, és az utasítástól rémület kígyózik az ereimbe. A félelem összeszorítja a gyomrom, és a rettegés begyűrűzik minden sejtembe. Le akarok szállni, de nem akarok gyávának tűnni, habár a szememből könnyen kiolvasható az ijedtség. Az ujjaimat ráfonom az ülés szélére, és megfeszítem az izmaim.

- Rendben, indulhatunk.

- Kapaszkodj meg! – utasítja ismét, de ezúttal hátrafordul.

- Nem, butuska, nem így – feleli, és megcsóválom a fejem a vádló hangsúly miatt. Megfogja a kezem, hosszú ujjai gyöngéden ölelik körbe az én hófehér, sápadt kezem, és a derekára húzza mindkét kezem, úgy, hogy érzem a hasizmai szélét. A mutatóujján levő ezüstgyűrű hideg érintése éles ellentétben áll bőrének forróságával. – Itt kapaszkodj, hercegnő. És jó erősen. Kiszakítom magam a vonzereje rezignáltságából, és erősen belemélyesztem az ujjaim a kabátjába, átölelve a derekát. Harry gázt ad, és a testem megfeszül. Olyan érzés, mintha ágyúból lőnének ki, a sebesség egy eddig nem ismert formája kerít a hatalmába. Amennyire csak tudok, olyan erősen hozzábújok Harryhez, a fejem a hátán pihen, még a süvítő szélben és a motor erőteljes búgása mellett is hallom sebesen lüktető szívverését. A gondolataim céltalan irányt vesznek, és azon kapom magam, hogy az elsuhanó házakban és épületegyüttesekben gyönyörködöm, ahogy a lenyugvó napfény vérvörös fénybe borítja a várost. Harry közelsége felbolygatja az érzéseim, már semmiben sem vagyok biztos, csak annyit szeretnék megtudni, hogy milyen érzés fűz ehhez a fiúhoz, akit úgy karolok át, mintha az életem múlna rajta. Mert így is van.

- Mi a terved nyárra? – A kérdés meggondolatlanul bukik ki a számon egy hosszúra nyúlt csendet követően. Feszülten várok a válaszára, miközben a jelzőlámpa pirosra vált, és leállunk.

- Egyetem, barátok, lányok.

- Lányok? – kérdezek vissza, és egy rossz érzés gyűrűzik a mellkasomba. Beharapom a felső ajkam.

- Igen. Az utóbbi időben elég szétszórt vagyok.

- Úgy érted, hogy sok barátnőd volt mostanában, de egyik sem volt az igazi számodra?

- Úgy értem, hogy sokat megdugtam, de mindegyik csak a szexért volt velem.

- Mert nem hagyod, hogy megismerjenek – vádaskodom, de hirtelen rádöbbenek, hogy helyesebb lenne csöndben maradni. Hiszen nem is ismerem. Képtelen vagyok feszélyezni magam, szeretném kioktatni, bár nem tudom, hogy miből fakad ez a kellemetlen érzés. Mély lélegzetet vesz, miközben a jelzőlámpa zöldre vált, és újra suhanunk, a szél a fülemben süvít, és összefonódik a berregő motor zajával.

- Miből gondolod?

- Mert nem olyannak tűnsz.

- Te nem is ismersz.

- Talán a vacsora után már meglesz a véleményem rólad – felelem. A kezem kicsit felenged a dereka körül, ahogy ismét lassítani kezd egy forgalmi dugó láttán. Duzzogva megcsóválja a fejét, és szinte magam előtt látom az ajkára biggyedő haragos fintort.

- Nem akarlak megdugni, Sarah. Csak egy estét szeretnék eltölteni veled, ez minden.

- Ismerem a te fajtádat, Harry. Kihasználtok, aztán meg eldobtok. Örök körforgás.

Ismét megcsóválja a fejét.

- Szeretném megmutatni, hogy ez nem igaz. Szeretném bebizonyítani.

- Az ilyen ígéretek általában rosszul sülnek el, Harry.

- Egy esélyt megérdemel, Sarah. Minden megér egy próbát.

Nem akarok ellenkezni, de muszáj az értésére adnom a gondolataim.

- Még úgy is, hogy biztos vagyok benne, sérülten kerülnék ki egy ilyen kapcsolatból?

- Nem hiszem.

- Ismerem az ilyen fiúkat, Harry. Akik a külsejükkel kovácsolnak maguknak sikert.

- És én ilyen lennék? Sikeres? – A hangjába vegyülő keserű bizonytalanság gondolkodásra késztet, és megfontolom a mondandómat.

- A lányok körében biztosan. És éppen ez a lényeg. – Felnézek. Az ég még elég világos, de az éjszaka sötétsége lassan beborítja a várost. Az égen megsokszorozódott ragyogással fénylenek a csillagok, és ez meseszép, viharmentes éjjelről árulkodik. Ösztönösen előrehajolok, és szorosan a csípője köré fonom a karomat, amikor egy éles balkanyarral megfordul. Az úti célunkkal ellentétes irányba haladunk, és egy pillanatig bambán meredek magam elé, aztán szóra nyitom a szám. A némaság szinte fojtogató, kétségbeesetten várom, hogy mondjon valamit – bármit.

- Hová megyünk? – Végre sikerül kierőltetnem magamból a kérdést, és a válaszra várva lehunyom a szemem. Már nem érzem a belőle áradó forróságot, sokkal inkább rideg közöny sugárzik belém. Valamit elrontottam, és nem értem, hogy mivel értem el, hogy ennyire feldühödjön, de nehéz, reszkető sóhajjal tudatja felindultságát. – Hová megyünk? – Kérdezem Harryt ismét, amikor nem kapok választ, és megfeszítem az izmaim.

- Haza. Nem lesz vacsora – feleli. – Nem akarlak megbántani – teszi hozzá, és még nem is sejti, de éppen ezzel bánt meg a legjobban.  Lehunyom a szemem, és átkozom magam az őszinteségemért. Mentségemre szóljon, hogy nem zokogok fel, bármennyire is összeszorítja a tüdőmet az érzés. Majd este, az ágyamban, amikor senki sem figyel. Akkor majd engedek a torkomat mardosó érzésnek, és hagyom, hogy a könnyeim végigcsorogjanak az arcomon. Máris megsebzett, pedig még semmi olyasmit sem tett.

[sweetliesandtwists]

5. Fejezet

A levegőt a frissen főzött kávé és a finom parfümöm édeskék illata tölti be. Edzés után pihentem egy félórát, majd nekifogtam az éves prezentációm összeállításához. Lapokat tűztem egymáshoz, szövegkiemelővel kijelöltem a fontosabb részeket, és ceruzával vadul jegyzetelgettem a lapok szélére, hogy minden fontos adatot megemlíthessek a kiselőadásom során, melyet az egyetemen fogunk előadni – éppen ott, ahol az öcsém is, Liam Payne tanul. Nem kellett emlékeztetnem magam, mert minden másodpercben a fejemben járt Harry elhívása. Ma este hétre értem jön, és arra el kell készülnöm.

– Sarah – kiáltja Tia. Megfordulok, és szinte lehuppanok az ágyról ijedtemben, a lapok lecsúsznak és fehér záporként szóródnak szanaszét a padlóra. A barátnőm tűzvörös tincsei bukkannak fel az ajtórésben, és játékosan intek a mutatóujjammal, hogy fáradjon be. Az ujjait egy bögre köré fonja, melyben frissen gőzölgő kávé van. Ellenséges pillantást vetek rá, ahogy meglátom a karján pihenni a fekete ruhát félbehajtva, és mesterkélt mosollyal átveszem a kávéscsészét, majd megpaskolom a mellettem lévő szabad részt a matracon, hogy helyezze magát kényelembe. Összehúzott szemöldökkel belekortyolok a kávéba, és meglepően nyugtázom, hogy mennyire szükségem volt már rá. Az idegeim elrongyosodtak a sürgés-forgástól, az edzés fáradtsága bénító izomlázként kerekedett felül a tagjaimon, és már nem éreztem a lábujjaim sem a bizsergő, lüktető fájdalomtól. Tia rezzenéstelen arcában van valami kihívó, és csillogó, fennhéjazó tekintete elárulja, hogy valamiben mesterkedik. Közelebb húzódom hozzá, és megpaskolom a vállát.

– Ki vele – mondom, és felkuncogok. – Tudom, hogy készülsz valamire.

Egy vásott vigyor jelenik meg az arcán, ami engem is arra késztet, hogy halvány félmosolyra húzzam az ajkaim.

– Képes lennél túltenni a makacsságodon, és megengedni nekem, hogy csodaszéppé varázsoljalak? Ígérem, hogy nem leszek elfogult! – A hangjából áradó sürgető izgatottság ismét mosolygásra késztet, és úgy érzem magam, akár egy tejbetök. Pislogok néhányat, hogy megemésszem a kérését.

– Egy feltétellel – vágom rá. – Nem akarok feketében lenni. – Csettint a nyelvével, és aprót bólint. Úgy érzem magam, akár egy fogadáson. Talán nem tévedek. Felém nyújtja a kezét, és gyöngéden megrázom.

– Áll az alku – mondom játékosan, és ezután átöleljük egymást.

 Nem egészen fél hét is megvan, mire Tia végez velem. Megparancsolja, hogy csukjam be a szemem, míg elkészíti a sminkemet. Gyöngéd, körkörös mozdulatokkal alapozót visz fel az arcomra, majd a kérésemhez hívem felteszi a műszempillákat és kihúzza a szememet feketére, hogy vadítóbb hatást keltsek. Magam sem gondoltam volna, hogy ennyire merész leszek, de utálom a szempilláim rövidségét. A testem minden izma megdermed, ahogy kinyitom a szemem, és végignézek magamon a falitükörben. Egy vékonypántos kávébarna ruhát viselek, szív alakú kivágással, feszesen a csípőmhöz simulva, és a gyöngyberakásos nyaklánc kihangsúlyozza a hajam sötétjét, és ennek következtében előtérbe kerül a szemem kéksége. Tia begöndörítette pár tincsemet, amelyek most lágy hullámokban omlanak a vállamra, és a biztonság kedvéért hajlakkal fixálta őket. Évek óta nem néztem ki ilyen jól. Úgy érzem, mintha újjászülettem volna. Az agyam megválaszolatlan kérdések körül kattog: Vajon Harry mit fog szólni? Ez egy randi vagy csak egy ártatlan találkozó? Sikerül kipréselnem magamból egy mosolyt, ahogy szorongva megpördülök a tükör előtt, és lázas izgalommal figyelem a csípőm mozgását. Az izgalom melegen befészkeli magát a gyomromba, ha arra gondolok, hogy Harry is így fog látni. Az arcom kipirul, zihálva szedem a levegőt, és a forróság elkerülhetetlenül végigszalad a tarkómon. Másodpercek vannak vissza. Lesimítom a ruhámat, és lenyelem a keserű epét a torkomban, ami annak szól, hogy a gyávaság fortyogó sava elárasztja a zsigereim, hogy kelletlen bizonytalansággal halmozzon el, amire nincs szükségem. Megacélozom az önbizalmam, és határozottságot erőltetek magamra.

Tia izgatott hangja furakodik az elmémben, és meghallom, ahogy tapsikol.

Megérkezett.

Kilépek a szobámból, és behúzom magam mögött az ajtót, levetkőzve és a sötétségbe rekesztve félénkebb énem. Egy verejtékcsepp csurran le a nyakamon, ahogy odalépek Tia mellé, majd ráfonom a kezem a kilincsre. Harcolnak bennem az érzések: az önbizalom és a félelem bosszús csatát vív, de végül a határozottságomból eredő kíváncsiság felülemelkedik minden érzésemen. Lenyomom a kilincset, és az ajtó kitárul.

Harry a küszöbön áll, és átkozottul vigyorog.

[sweetliesandtwists]

4. Fejezet

A levegő hatalmas sóhajjal szakad ki a tüdőmből, az izzadtság végigpereg a homlokomon, ahogy lehuppanok a matracra.

- Az a terved, hogy kinyírj? – kérdezem Tiát, és megcsóválom a fejem. A fáradtság eluralkodik rajtam, a végtagjaimban érzem a kemény edzés okozta izomlázat, és minden vágyam egy forró, habos kávé, ami lenyugtatja az idegeim. Érzem, hogy izzik a vérem az adrenalintól, és mindezt tetézi a teremben uralkodó hőség és az izzadt testek orrfacsaró szaga. Elhúzom a szám, és a tekintetem összefonódik Tiáéval. Az edző bólint, és kezet ráz Tiával, ahogy pár szóban gratulál a mai teljesítményéhez, de engem meg sem említ. Ennyire szörnyű lennék? Önkéntelen borzongás szalad végig a gerincemen, és a hőhullám olyannyira elborít, hogy muszáj megkapaszkodnom a plafonról lelógó kötélcsomóban. A látásom elhomályosodik, aztán visszatér, és a tarkómon a forró libabőr jeges borzongássá alakul.

- Elhívott – dadogom, és a homlokomra szorítom a tenyerem. Elejét akarok venni a rosszullétemnek. – Elhívott egy bárba.

- Ki és hová? – Lia szeme felcsillan a bejelentésemre, odaadó bájjal pillant rám, szőke tincsei meglobbannak, ahogy közelebb tipeg, és búcsúzásképp sietve csókot dob az edzőnek. – Csupa fül vagyok, angyalka.

- Utálom, ha így hívsz. – A barátnőm csípőre teszi a kezét, és csöndesen figyelem, ahogy megemészti magában a mondandómat, és a magyarázatomra vár. Nem látom akadályát, hogy beszámoljak neki a történtekről, ezért a belépőpultokat követő öltözőszoba felé intek. Mindent gondosan elmagyarázok neki, kiecsetelem a történteket, aztán megölelem, és megköszönöm a gondoskodását. Arra buzdít, hogy egy próbát megér, és biztosan felejthetetlen jellem rejtőzik a bohókás, játékos Harryben, csak még nem igazán ismertem meg.

- Hogy Stefan szavaival éljek: „Légy bátor, és ragyogj, angyalom!” – Nevetgél Tia, és őszintén boldoggá tesz, hogy ilyen önfeledtnek láthatom. Legalább vannak emberek körülöttem, akik boldogak. Halványan felvonom a szemöldököm, és hirtelen elfog a honvágy, a hazaszeretet szorító érzése, és az emlékek újult erővel törnek fel bennem, és összeszorítják a mellkasom. Stefan. Soha többé nem láthatom. Évfolyamtársak voltunk, éppen úgy, mint Liával, és időközben mindhármunk között kialakult egy szoros, bensőséges barátság, amit egy idő után igazi szövetségnek tekinthettünk. Az ajkamon egy, az emlékek által felpezsdített mosoly terül szét, és újra átölelem Lia vállát. Küszködöm a könnyeimmel, de nem engedem kibuggyanni őket, hiszen hosszú hetekbe telt, míg sikerült felépítenem a falat, ami elzár a múltamtól, hogy könnyebben menjen az újrakezdés. Kipréselek magamból egy újabb erőtlen mosolyt, és újból a barátnőm felé fordulok. Átkozom az előbbi pillanatot, hisz átmeneti gyengeségem újra felülkerekedett az ellenállásomon, és sikerült a múltam hegeiből feltépnie párat. Stefan meghalt. Autóbaleset volt. Én túléltem. Ő nem. Ilyen az élet. Egyszerű tőmondatokban elmesélem az összes szörnyűséget, mégis… mégis olyan nyomot hagyott bennem az este, amikor megtörtént a baleset, ami örökké a lelkemen fog parázslani, lassú tűzként zubogva bennem. A mosolyom hervataggá olvad, és az elmémben ide-oda villannak az emlékképek. Stefan tizenévesen, játékosan, ahogy felkap egy marék homokot a játszótéren, és a hajamba szórja. Én, amint felemelem a vízzel teli vödröm, és bosszúból az egészet a nyakába borítom. A következő emléknyomat pár évvel későbbi, együtt roskadoztunk a temetőkertben, egy tölgyfa tövében. Az arca a tenyerében pihent, a kezem a vállán volt, és nem tudtam megállni, az ő zokogása engem is sírásba fullasztott. Az édesanyját gyászolta. Aztán az utolsó kép, ahogy a diplomaosztó előtt a vállamba markol, és széles mosollyal, hangosan a fülembe kiabál, hogy túlbeszélje a zsibongó tömeget, akik a búcsúztatásunkat jöttek végignézni: „Légy bátor, és ragyogj, angyalom!”

- Légy bátor, és ragyogj, angyalom – suttogom, és egy újabb könnycsepp gördül végig az arcomon.

Ezúttal nem félek sírni, büszkén engedem, hogy a könnyeim elmossák a boldogságom, és a baleset óta talán ez a legbátrabb dolog, amit csak tettem.

[sweetliesandtwists]

3. Fejezet

- Rendben van, Cara, megmondom neki. Nem, fél tízre. Oké. Tudom. Szeretném, ha valami különleges lenne, talán egy egyszerű kompozíció, ami felejthetetlenné teszi az egészet. Bízom a tehetségedben. - Finch haragosan felmordul, és az iroda ajtajánál megtorpanok. Nem szép dolog, hogy hallgatózom, de a kíváncsiság túllépi minden józan gondolatom. Az ő érintése és hangja kavarog az elmémben, újra az uszodában vagyok, és magamon érzem a leheletét, ahogy a testéből áradó forró hő átsugárzik belém. Finch előre felkészített egy e-mailben, hogy az unokájából áradó hideg kimértség és megfontoltság ne rettentsen meg, de a tegnapi találkozásunk egyik pillanata sem volt feszélyezett. Sokkal inkább tüzes és forró.

- Akkor áttérhetünk a lényegre – A hangja megacélosodik, és a kijelentése vad kíváncsiságot ébreszt bennem, mintha a bennem szunnyadó sárkány a szavaira feléledne.

Az órámra pillantok.

9:46.

Azzal nyugtatom magam, hogy még van időm, így hátam szorosan a falnak vetve fülelek. A hangok egy pillanatra elhalnak, mintha valaki elvágta volna a beszélgetés fonalát. Behúzódóm a két ajtó közti beugróba, amikor cipőtalpak kopogása hullámzik az elmémbe, és visszafojtott lélegzettel várakozom. Egy meglepően karcsú, telt idomú nő sétál végig a folyosón, és betérül Finch irodájába. Világosszőke haja és vakítóan kék szeme van, amit markáns megjelenésével és kifinomult öltözködésével tesz kihívóvá. Besétál az irodába, és az ajtó becsukódik mögötte. Egy pillanatra magam maradok a csenddel, aztán bátorságot erőltetek magamra, és kilépek a rejtekhelyemről. A folyosón csak a ventilátornak a suhogó hangja hallható. Egy másodpercig magam elé meredek, aztán újra meghallom a hangokat. Jól sejtettem, hogy még csak most kezdődik a beszélgetés java. Óvatos, nesztelen léptekkel odasétálok az ajtóhoz. Először leguggolok, és bekukucskálok a kulcslyukon, hogy bepillantást nyerjek a szobába, aztán szorosan az ajtónak tapasztom a fülem.

Döntöttem. Kihallgatom az egész beszélgetést, azonban fennáll a rizikó, hogy valaki észreveszi bűnös kis akciómat, de továbbra is túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy ebben az állapotban visszainduljak a pékségbe.  

- Ó, sajnálom, pedig én mindent megtettem – A nő csicsergő hangja fintorgásra késztet, de visszafogom magam. A beszélgetés elejét elszalasztottam, miközben előbújtam a rejtekhelyemről, így nem teljesen értem, miről is van szó. A kis magánintézkedésem felborítja a kedélyeket, ha fény derül rá, de eddig profi nyomozóként végzem a dolgomat, habár sejtésem sincs, hogy mit akarok megtudni. Valami mégis ide láncol, és földbe gyökerezett lábakkal állok az ajtó előtt. A hangokat fülelem, és minden sejtemmel arra koncentrálok, hogy valami érthetőt is kisilabizáljak a beszélgetésmenetből. Rám tör az érzés, hogy ez már túl sok, ideje lenne mennem és a munkámat végeznem, de képtelen vagyok rá, ha egyszer úgy érzem, itt kell lennem. Egy belső erő magához vonz, a kíváncsiságom összefonódik bennem az akarattal, ami abból áll, hogy meg kell tudnom, miért jött ide ez a nő.

- Vonattal szállítják. Nem, holnap reggel kilenckor. A terv a következő, hogy minden a megfelelő kerékvágásban történjen: Ma este felajánlod a lánynak, hogy holnap reggel te fuvarozod a munkába. Együtt kiszálltok, bekíséred az épületbe. Ő lesz a tanú, aki sziklaszilárdan állíthatja, hogy te ott voltál akkor, azon a napon, abban az időpontban. Ahogy leteszed a lányt, az épület mögött vár rád egy fekete furgon. A jelszó: Simon. Ha ennyit mondasz, tudni fogják, hogy miről van szó, és odavisznek. Csak ennyit kell tudnod, Finch. A szervezet már kora reggeltől ott lesz, ők majd ismertetik veled a tervet. Ne szúrd el. Semmit sem tudnak rólad. Fogalmuk sincs, hogy az ügyfél férfi vagy nő lesz. Ezért szükséges a jelszó. Légy határozott és eltökélt, a Játékmesterek díjazzák a bátorságot. Vigyázz magadra, Finch! – Hallom, ahogy a nő egy cuppanós csókot ad Finchnek, és ezzel megszakítja a társalgást. Cipőtalpak kopogása figyelmeztet arra, hogy ideje visszahúzódnom a rejtekhelyemre. Éppen megfordulok, és ismét valami keménybe ütközöm. Az egyensúlyom meginog, a szédülés magával ránt, de mielőtt összeroskadhatnék a padlón, erős ujjak markolnak a csuklómba, és pont abban a pillanatban ránt az illető a két ajtó közti beugróba, amikor Finch irodájának ajtaja kivágódik, és a szőkeség lendületes léptekkel távozik. Az izmos felsőtest ismerős, és ahogy Harry a mellkasára húz, hogy szorosan átkarolhasson, a számra tapasztva szabad kezét, hogy elfojtsa feltörő sikolyom, úgy ismét megérzem borsmenta leheletét, és újra elfog a borzongás.

Dühös pillantást vet rám, és ez a tekintet alapos számonkérést követel.

Felkészülök a mondandómra, és megacélozom a nyugalmam. Nem szabad megtörnöm.

- Mi a francot keresel itt, Sarah? – A hangja kemény és magyarázatot követel, minden lágyság eltűnik belőle, és valami kemény él hallatszik ki belőle. – Hallgatóztál? Rossz kislányok végzete. – Gyilkos vigyor ömlik szét az arcán, és ijedtemben hátrálok pár lépést, de nekiütközöm a falnak és ezúttal szorosan nekem feszül, a mellkasa egy ütemben emelkedik és süllyed az enyémmel. Egy pillanatig csak farkasszemet nézünk, aztán felemelem a kezem és a tenyerem Harry mellkasára tapasztom, és egy kimért mozdulattal ellököm magamtól. – Csak kérdezni szerettem volna valamit, de társasága akadt Finchnek. Nem akartam megzavarni. – Próbálok félénk hangnemet megütni, hogy kiérezze a hangomban rejlő ártatlanságot. Minden manipulációs képességemet be kell vetnem ahhoz, hogy meggyőzőnek tűnjek.

- És erre az a megoldás, hogy szépen kihallgatod a beszélgetést? Vannak dolog, amikről nem kell tudnod. Egyszerűen csak… nem rád tartozik.

- Jól van, Harry. Nem tehetek róla. Túlságosan kíváncsi természet vagyok, de mentségemre szóljon, hogy nem igen hallottam sok mindent. A falak mindent elnyomnak. És a suttogás egész kivehetetlen.

- Mindegy – morogja, és megfogja a kezem. Hosszú ujjai az enyémek köré fonódnak, és az ijedtség izgalmát, valamint a fagyos érzést kiűzi a bőréből áradó forróság, ami hullámokban szalad végig a testemen. Próbálok nem erotikus dologra gondolni.  – Tartozol nekem egy muffinnal! – Emlékeztet, és egy halvány mosoly olvad szét az ajkán, ahogy belépünk a liftbe, és megnyomja az 1-es szintet jelző gombot, majd a lift hangtalanul suhan a célállomás felé. Az izmaim görcsben állnak, és a tenyerem izzad a közelségétől, az érintkezéstől. Harry felém fordul, a mosoly még mindig levakarhatatlanul ott csücsül az arcán.

- Jobban tennéd, ha a jövőben féken tartanád a kíváncsi éned, Sandy. Ezért jössz nekem eggyel.

- Sarah – vágok vissza, és morcosan lehajtom a fejem, mert nincs kedvem ismét eljátszani ezzel a bájgúnárral a múltkori kedélyes csevejt. Legszívesebben egy csattanós pofonnal letörölném a pofájáról fennhéjázó vigyorát, de a tenyerem viszketése ellenére is türtőztetem magam. – A nevem Sarah. Jobb, ha megtanulod, Harold.

- Oké – a karjait összefonja a mellkasa előtt, és fekete ingje megfeszül kidolgozott bicepszén, ahogy közeledik pár lépést. – Most már kettővel jössz nekem, hercegnő. Ma este gyere el velem a Julia Pubba. Rád férne egy koktél.

- Nem! – vágom rá. Megmosolyogtatja az ellenszegülésem, mert a vigyora kiszélesedik, engedi láttatni hófehér fogsorát. Kilépek a liftből, és visszanézek rá. Egy darabig a szemébe bámulok, elveszek a zöld megannyi árnyalatának mélységében, és szeretnék valami értelmeset mondani, de a szavak a torkomra fagynak, és csak erőtlen nyöszörgés buggyan ki az ajkaimon.

- Csak pár óra – mondja Harry, és kérdőn felvonja a szemöldökét. Kiskutyaszemei megsokszorozódott csillogással irányulnak rám, és kérlelő pillantása elűzi a kételyeim. – Ott lesz Jamie is. A szobatársam. Nagyon aranyos lány, és biztosan hihetetlenül imádnád. – Ezúttal már megfontolom a dolgot, de szöget üt a fejemben, hogy Harrynek lány szobatársa van. Elég bizarr. Megrázom a fejem, és erős késztetést érzek arra, hogy megforgassam a szemeim, de helyette csak egy aprót bólintok.

- Rendben van, de tizenegy előtt haza szeretnék érni, Harry.

- Úgy lesz, ígérem – feleli, és még utoljára rám mosolyog, aztán az ajtók bezárulnak, és rohanva teszem meg a hátralévő utat a pékségig.

Már így is késésben vagyok.

[sweetliesandtwists]

2. Fejezet

Reggel tompa fájdalommal ébredek a halántékomban, és erősen megmasszírozom az arcom, hogy elűzzem a sajgó lüktetést, azonban az csak egyre erősödik. Anyu már hajnalban elment dolgozni, és a szobám csendjében egyedül maradok a gondolataimmal. Ledobom magamról a takarót, és kikászálódom az ágyamból, majd egy nemtörődöm sóhajjal bevetetlenül hagyom, miközben elvonszolom magam a fürdőszobáig. Az arcomon hamiskás mosoly dereng, és farkasszemet nézek a tükörképemmel, ahogy felmasszírozom a bőrömre az alapozót, mégis olyan nyúzottnak érzem magam. Egy kis cseresznyepiros rúzst is felkenek az ajkamra. Az egynapnyi utazás totál lezsibbasztotta az idegeim, a testem minden porcikája fantomfájdalomban ég. Habár a forró zuhany némileg ellazít, az utazás fáradtsága körbeölel. A Dodge Neonnal megyek, és a belvárosi forgalom még csendes, az autók tülkölését és az ideges sofőrök fáradt káromkodását még sehol sem hallani, csak halkan suhanó autók előznek meg, és kívülállónak érzem magam a hangosan berregő kocsimmal, ami olyan hatást kelt, mintha minden pillanatban fel akarna robbanni. A mobilom berregő hangja visszaránt a valóságba a gondolataim zavaros hullámából, és miközben egy jelzőlámpánál lefékezem, előhalászom a táskám mélyéről a készüléket. Három üzenet vár rám. Egy anyámtól, aki sok szerencsét kíván az első napomhoz, egy Ninától, a barátnőmtől, aki tájékoztat, hogy egyhetes szabadságon van, és a hétvégére felutazik hozzám, azonban a harmadik üzenettől önkéntelenül is a fékbe taposok, habár a kocsi mozdulatlan, akár egy sziklatömb.

 „Harry az uszodában vár rád. Tedd meg nekem, hogy felveszed és együtt mentek a pékségbe. Közbejött valami, és nem tudok érte menni. Kösz, Sarah. Rendes vagy! Finch. xx.”

 Kösz, Sarah. Rendes vagy! Az autó csendjében gúnyosan utánozom a hangját, és ahogy a piros zöldre vált, idegesen rátaposok a fékre, és egyszerre három kocsit is megelőzök, sávot váltok, és éles balkanyarral betérülök egy mellékutcába. Lassítok egy kicsit, miközben bepötyögöm a GPS-be a címet, ami Finch megküldött, és olyan irritálónak találom a robothangot, hogy inkább lenémítom a készüléket, és egyszerre figyelem az utat és a kijelzőt. Egy sárga vállpántos blúz és egy rövid szárú fehér szövetnadrág mellett döntöttem, valamint egy farmerdzseki mellett, mégis olyan szertelenül öltözöttnek érzem magam, habár nem értem, hogy miért aggódom emiatt. Finch egy ötvenéves, tagbaszakadt férfi, szőke hajába ősz hajszálak keverednek, és olyan tokás, hogy a bőr eltakarja az ádámcsutkáját – és Harry nagypapája. Feltekerem az ablakot, mert éppen egy nyomornegyeden hajtok át, a bűz és mocsok orrfacsaró szaga beszivárog a kocsiba, és muszáj visszafojtanom a lélegzetem, hogy legyűrjem a fellobbanó hányingert. Egy széles bekötőút vezet a márványlépcsős, hatalmas, parkolóval ellátott épület elé, melynek üvegfalai vannak, és fürdőruhás hölgyek és férfiak ácsorognak az ablakok előtt. Leparkolok, és behúzom a kéziféket, majd várok. Útközben lefékeztem egy KFC előtt, és most felpattintom a műanyagpohár tetejét, és beszürcsölöm a meleg, gőzölgő kávét. Az órára pillantok. Már 15 perce itt roskadozom, és még sehol sincs Harry. Finch biztosan tájékoztatta az autómról, és abban is szentül meg vagyok győződve, hogy még a fényképes életrajzomat is elküldte neki. Felnevetek a gondolatra, és az utolsó korty kávét is leküldöm a torkomon, majd egy szalvétával megtörlöm a szám, és a tükörben ellenőrzöm magam, s biztonságból felkenek még egy halvány réteg rúzst az ajkamra. A mozdulatlan tétlenség nem az én közkedvelt elfoglaltságom, úgyhogy kis idő múlva a kíváncsiságom és a várakozás unalma eluralkodik rajtam, győzedelmeskedik a gondolataim felett, úgyhogy kiszállok, és a vállamra lendítve a táskám, felsétálok a márványerezett lépcsőn. Az aula hatalmas, és bár észreveszem az információs pultot, senki sem tartózkodik ott. Talán kajaszünet van. Elmúlt már tíz. Te jó ég! Sikeresen elkéstem az első munkanapomról. Ez a legrosszabb, ami történhetett velem, Istenem! Habár az épület falai fehér mészkőből készültek, a belső elrendezés párhuzamot próbál teremteni a fekete és fehér színkombinációk között. A sötét falak előtt fehér bőrkanapék vannak, előttük kis dohányzóasztal, fotellel és lábtartóval. Végigsétálok a csempepadlós előcsarnokon, és észreveszek egy üvegajtót. A feliratok és a jelek lekoptak róla, már csak maradványok emlékeztetnek az egykori útbaigazításnak szánt szöveg helyére, én mégis merészen benyitok. Egy sporttáskás férfi nem éppen kedves mozdulattal elsüvít mellettem, a válla az enyémhez ér, és egy pillanatra láthattam csúnya arckifejezését, ítélkező tekintetét. Megvonom a vállam, és tovább megyek. A tekintetem előtt öltözőszekrények sora rajzolódik ki. Végigsétálok az ablakok mellett, a szűk folyosón, és a második szekrénysornál jobbra kanyarodom, azonban hirtelen nekiütközöm egy kemény, forró valaminek, és arra sincs időm, hogy felnézzek, ugyanis a parancsoló hang rám kiált.

- Azonnal csukd be a szemed – morogja a brit akcentusos hang, és beleborzongok a mélyen csengő oktávokba. A bizsergés végigkígyózik a vállamon, és a gyomromba gyülekezik egy lüktető csomóba. Biztos vagyok benne, hogy olyan vörös vagyok, akár egy rák, de ez foglalkoztat a legkevésbé. Azt hiszem, eltévedtem. A szememre szorítom a tenyerem, és meghúzom magam. Várakozom. Időközben rádöbbenek, hogy minek köszönhettem a távozó férfi haragos pillantását: a jelzések híján egy fiúöltözőbe volt szerencsém betévedni, és biztosan azt hihette, hogy egy kis fruska vagyok, aki mindenkinek odaadja magát. A düh és a szégyen eddig nem ismert mardosó érzése költözik a torkomba, és könnyek kezdik csípni a szememet, de ekkor újból meghallom a lágyan csengő baritont. Az ajkamba harapok, és szédülten nekidőlök egy ruhásszekrénynek.

- Most már kinyithatod a szemed, Hercegnő! Semmitől sem kell tartanod. – Az illető olyan közel van hozzám, hogy érzem a leheletét a nyakamon. A szekrény megnyikkan mellettem, és arra következtetek, hogy a férfi nekitámaszkodik a ruhatárnak, ugyanis szinte érzem, hogy valaki elzárja a menekülési útvonalam. Kinyitom a szemem, és az első, amit meglátok, az a napbarnított, feszes, szépen kidolgozott mellkas, és a levegő félúton megakad a torkomban, hogy egy nyöszörgés formájában kiszaladjon belőlem.

- Te vagy az új lány, igaz? Sandy.

- Sarah – vágom rá, és lesütöm a szemem. – A nevem Sarah.

- Sandy – mondja játékosan, és megpaskolja a vállam. – Tetszik.

- Sarah – hangsúlyozom, és kezdek dühbe gurulni, habár nem jellemző rám a hirtelen indulat. – Rendben, pöcsfej?

- Pöcsfej? – Az álla szinte hallható koppanással a padlón landol, és a törülköző egy kicsit meglazul a dereka körül, ahogy újra a két vállam fölé támasztja a tenyerét, majd lepillant rám. Duzzadt ajka lebiggyed, egy vízcsepp csorog végig az állán, majd lecseppen a nyakamra. Összerándulok, forró hullám száguld végig a zsigereimben, az adrenalin perzselő tűzként nyaldossa a bőröm. A szekrénynek támaszkodom, a hátam szorosan nekifeszül a hideg fémnek, és magamban imádkozom, hogy lépjen hátrébb, hogy távozhassunk. Olyan védtelennek és kiszolgáltatottnak érzem magam, az arcom meg lángol, mintha egy sütőben lennék.

- Emlékeztetsz valakire.

- Biztosan tévedsz.

- Nem hinném. Tökéletes a memóriám – Megvonja a vállát, és az ajkán pajkos mosoly virágzik. Bosszant! Határozottan bosszant.

- Arrogáns seggfej – motyogom. Arra döbbenek rá, hogy mindezt csak gondolni akarom, de akaratlanul is kimondom. A tekintetét az enyémbe fúrja, és olyan közel hajol hozzám, hogy a szája egyarasznyira van az enyémtől. Elborít meleg, mentaillatú lehelete, és a bőröm bizseregni kezd ott, ahol a száján kiáradó levegő a bőrömet simogatja. Ugyanazt a levegőt szívjuk be és fújjuk ki, a helyzet roppant bizalmas, és úgy érzem, menten felrobbanok.

- Hercegnő – mondja, és még közelebb hajol. Az ajka megrándul, mintha szeretne még mondani valamit, aztán ellöki magát a szekrénytől, az ajka súrolja a fülemet, ahogy felegyenesedik, én meg beleremegek első érintésébe, de azért felnézek.

- Induljunk. Én leszek az első vevőd – nevetgél.

- És mi a kívánságod? – kérdem tőle, ahogy kisétálunk a forgóajtón a szikrázó napfénybe. Csak most veszem észre, hogy milyen gyönyörű, smaragdzöld a szeme. A pillantásunk összetalálkozik, összeolvad akár két tűzcsóva.

- Csokis muffin – Aztán megfogja a kezem, és magával ránt egy fényesfekete Range Rover felé.

Mi a franc? Nem úgy volt, hogy én kell hazavinnem? Ez biztosan csak valami vicc.

Mielőtt még meg tudnám állni, felteszem neki a kérdést:

- Kire emlékeztetlek? 

[sweetliesandtwists]

1. Fejezet

 ~A sütiszörny~

A dobozok kicsomagolásra készen állnak, és fáradt tekintetem végighordozom az újdonsült szobámban uralkodó rendetlenségen. A papírok szanaszét hevernek a pamlag körül, a bőröndök egymás hegyén-hátán a falnak dőlve roskadoznak, és a sálam az ajtókilincsen himbálózik, mert odahajítottam az érkezéskor. Az érzéseim összesűrűsödnek, nincs bennem már a búcsú fájdalma, az utazás fáradtsága, és cipekedés bénító érzése, minden összemosódik, és nem maradt más, csak a halántékom vad lüktetése és a szétáradó fejfájás. Soha nem gondoltam volna, hogy belemegyek egy ekkora őrültségbe! Mégis melyik épeszű lány tenne eleget egy ilyen mértékű szülői kérésnek, vagyis – ha számba vesszük a megvesztegetési kísérletük – parancsnak? Rajtam kívül kevés jelentkező akadna, de a jókislányos énem ismét győzedelmeskedett a bennem lakozó lázadó felett. Mindig megtörsz, Sarah! Mindig megtörsz! Ismételgetem magamban, akár egy mantrát, és letörölöm a homlokon gyöngyöző izzadtságot. A levegő élesen áramlik ki a tüdőmből, a gyomrom minden egyes légvételre fájdalmasan összeszorul, és úgy érezem magam, mintha minden percben egy úthenger robogna végig rajtam. Kinyitom a szekrényem, és felaggatom a bőröndömbe gyömöszölt nyári ruháim, majd leveszem a zöld alapon lévő fehér virágokkal mintázott pánt nélküli ruhám, és belebújok. Az anyag gyöngéden simul a bőrömhöz, megpördülök, hogy a fodros szoknyarész lágyan lebegjen a levegőben, aztán végigsimítok a ruhán, és megszemlélem magam a szekrényajtóra felszerelt egész alakos tükörben. Az utcáról beáradó morajt, a turisták zsibongását és a madarak lármáját, ami én kifejezetten megnyugtató zenének tartok, elnyomja a rádió reszketve sercegő hangja. A vidámság lassan ingereltségbe alakul át bennem, a torkom kapar, és szánakozó pillantást vetek a szálloda mellett kanyargó parksétányra. A sűrű lombok függönyén túl észreveszem a nevetve andalgó szerelmespárokat, az idős hölgyeket, ahogy jókedvűen karolnak bele annak a férfinak a karjába, aki mellett leélték az életük, és az unokáikat figyelik, ahogy az egyenletesre nyírt pázsiton hempergőznek játékosan, és hatalmas kacajok szakadnak ki a torkukon. Mások egy fa tövében csókolóznak, és gyöngéd érintéseket váltanak egymással, széles mosolyuk és önfeledt pillantásuk tökéletesen sejteti, hogy teljesen elszigetelődnek a külvilágtól, és abban a pillanatban csak egymásért léteznek. Eszembe jut Noah, az ő érintése és csókja, bizalmas szavai, és újra eluralkodik rajtam a múlt. Mindaz az elemésztő fájdalom, amitől hónapok óta menekülök, és megvetem a lábaim, az izmaim görcsösen megfeszülnek, a hasamban fellobbanó szorító érzés arra szolgál, hogy legyűrjem a torkomat mardosó zokogást. Léptek zaja gyűrűzik az elmémbe, kiszakítva az eltöprengésből, és hirtelen hátrakapom a fejem, hogy a hang irányába forduljak. Résnyire nyitott ajtómban anya alakja bukkan fel, és szomorkás tekintettel tanulmányoz. Aggódik. Összeszorítom a fogaim, szeretném megnyugtatni, de ugyanekkor tudatában vagyok, hogy egyetlen hang kiejtésével is közelebb kerülnék a teljes összeomláshoz, és nem tudnám útját szegni a könnyeimnek, így csöndben maradok, és reszkető ajkakkal figyelem. Nehéz sóhajaim elzárják a levegő útját, így zihálva figyelem. Az arcán rémület pihen, az izmai megfeszülnek. Az emlékeim sötét takaróként borulnak rám. Betakarnak. Olyan, mintha szegecses paplan tapadna a bőrömhöz. Fájdalmas. - Minden rendben, kicsim? – Észreveszek a kezében egy teásbögrét, és hálásan elmosolyodom. Anya mindig, mindenre gondol – ez az ő erénye. Az ő szeretete és támogatása nélkül már sehol sem lennék, és ezt annyiszor elmondom neki, amennyiszer csak alkalmam nyílik rá. Elfogadom a forró bögrét, és szorosan rámarkolok, hogy átmelegítsem az ujjaim, habár cseppet sincs hideg, hiszen javában tombol a nyár, mégis úgy érzem, mintha a bennem felszínre törő emlékek olyan faggyal árasztanának el, hogy a hideg a csontjaimba rágja magát, amit csak forrósággal űzhetek ki onnan. A Nap megsokszorozódott csillogással ragyog az égen, gyönyörű fénykorong, ma mégsem látok benne semmi csodálatosat. Csak azt tudom, hogy bántja a szememet, és vágyom a feketeséget, amivel az éjszaka szolgál. Bekapok egy aprósüteményt, és kortyolok párat a teából, aztán lehuppanok az ágyam szélére, ami még bevetetlen, csak az újonnan beszerzett kék matrac van ráhelyezve ferdén. Lehunyom a szemem, és ösztönösen rákényszerítem magam arra, hogy a bensőm kitaszítsa a rossz, kéretlen dolgokat, és utat engedjen a pozitív hatásoknak. - Az új munka majd segít – jegyzi meg anya, és átkarolja a vállam. Szipogva bólintok, habár erős ellenérvek lobbannak fel bennem, mégis legyűröm a kétségeim, hogy befogadjam a szavait. A valóságot. - Hát, annyiban biztos, hogy felszedek jó pár kilót! – Felnevetek, és elviccelem a dolgot, mert így a legegyszerűbb. – Ne akarjanak rádumálni, hogy ellenálljak a sütinek. Az nem az én műfajom. Én egy kis sütitszörny vagyok. És mindet meggyilkolom! Kivétel nélkül. – Sötét vigyort varázsolok az ajkamra, és morózusan felnevetek, majd anyai is velem együtt viháncol, ami kicsit eszembe juttatja az ovis éveimet és a gyerekkoromat. Akkor még minden tökéletes volt – legalábbis így láttam a világot nyolcévesként, szabadon és gondtalanul. Azt hiszem, hogy a felnőtté válás egyik lépcsőfoka, hogy meg kell tanulnunk szembenézni a bajainkkal, majd megoldást kell találnunk rájuk. Belenézek anya halványzöld szemébe, és úgy érzem, hogy ez a hely, ahol otthon vagyok, ahol megnyugvást és megértést kapok, ahol nem kell tartanom semmitől, mert szeretet ölel körbe, olyan családias harmónia, amit mástól sosem kaphatnék meg. - Aztán vigyázz, nehogy megforduljanak az erőviszonyok – figyelmeztet nevetve, és hátrasöpör pár fekete tincset, ami az arcába kandikál. Lágy nevetése végigzongorázik az elmémen, és megnyugtatóan hat fáradt idegeimre. – Még a végén a muffinszörnyecskék ellátják a bajodat! - Azt már nem! Előbb kajálom meg őket – vágok vissza, és a mobilom berregő hangja szakítja meg felhőtlen jókedvünket, és sietve előkotorom a kabátom zsebéből. Csak egy üzenet érkezett, amiben a főnököm pár instrukcióval halmoz el.   „Holnap reggel tízkor kezdünk! Harry a raktárban vár rád. Ragyogj, bogárkám! Finch, xx.”   Lezárom a képernyőt, és visszacsúsztatom a készüléket a zsebembe, majd beszámolok anyának a rövid, de lényeges üzenetről, aztán megöleljük egymást, és lecammog valami vacsorát összeütni. Időközben előkeresem a táskám mélyéről az Elfújta a szél egy ütött-kopott, megviselt példányát, és felcsapom valahol a közepénél – ahol tartottam –, majd átvonulok a fotelhez, és magam alá húzva a lábam, elkezdek olvasni, hogy eltereljem a gondolataim a holnapi napról, és mindarról a megpróbáltatásról, ami az ajtóban kopogtat, rám várva. Talán minden zökkenőmentesen fog menni, ha legyőzőm a kétségbeesést, és nem fogok bepánikolni. Talán sikerülni fog, ha összeszedem minden erőmet, és nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam a fáradtság. Talán minden rendben lesz. Túl sok „talán” és „ha” tölti ki az életem egy ideje, és ez valahogyan rettentően bosszantó, nem is beszélve arról, hogy mostanában egyetlen biztos pont sincs az életemben. Elmerülök a fotelben, és hagyom, hogy még egyszer, utoljára, erőt vegyen rajtam a fáradtság. A szemeim lecsukódnak a sorok felett, a betűk összefolynak, fekete kavalkáddá olvadnak, aztán beborít a vágyott sötétség, hogy Álomország meseföldjén találhassam magam.