1. Fejezet
~A sütiszörny~
A dobozok kicsomagolásra készen állnak, és fáradt tekintetem végighordozom az újdonsült szobámban uralkodó rendetlenségen. A papírok szanaszét hevernek a pamlag körül, a bőröndök egymás hegyén-hátán a falnak dőlve roskadoznak, és a sálam az ajtókilincsen himbálózik, mert odahajítottam az érkezéskor. Az érzéseim összesűrűsödnek, nincs bennem már a búcsú fájdalma, az utazás fáradtsága, és cipekedés bénító érzése, minden összemosódik, és nem maradt más, csak a halántékom vad lüktetése és a szétáradó fejfájás. Soha nem gondoltam volna, hogy belemegyek egy ekkora őrültségbe! Mégis melyik épeszű lány tenne eleget egy ilyen mértékű szülői kérésnek, vagyis – ha számba vesszük a megvesztegetési kísérletük – parancsnak? Rajtam kívül kevés jelentkező akadna, de a jókislányos énem ismét győzedelmeskedett a bennem lakozó lázadó felett. Mindig megtörsz, Sarah! Mindig megtörsz! Ismételgetem magamban, akár egy mantrát, és letörölöm a homlokon gyöngyöző izzadtságot. A levegő élesen áramlik ki a tüdőmből, a gyomrom minden egyes légvételre fájdalmasan összeszorul, és úgy érezem magam, mintha minden percben egy úthenger robogna végig rajtam. Kinyitom a szekrényem, és felaggatom a bőröndömbe gyömöszölt nyári ruháim, majd leveszem a zöld alapon lévő fehér virágokkal mintázott pánt nélküli ruhám, és belebújok. Az anyag gyöngéden simul a bőrömhöz, megpördülök, hogy a fodros szoknyarész lágyan lebegjen a levegőben, aztán végigsimítok a ruhán, és megszemlélem magam a szekrényajtóra felszerelt egész alakos tükörben. Az utcáról beáradó morajt, a turisták zsibongását és a madarak lármáját, ami én kifejezetten megnyugtató zenének tartok, elnyomja a rádió reszketve sercegő hangja. A vidámság lassan ingereltségbe alakul át bennem, a torkom kapar, és szánakozó pillantást vetek a szálloda mellett kanyargó parksétányra. A sűrű lombok függönyén túl észreveszem a nevetve andalgó szerelmespárokat, az idős hölgyeket, ahogy jókedvűen karolnak bele annak a férfinak a karjába, aki mellett leélték az életük, és az unokáikat figyelik, ahogy az egyenletesre nyírt pázsiton hempergőznek játékosan, és hatalmas kacajok szakadnak ki a torkukon. Mások egy fa tövében csókolóznak, és gyöngéd érintéseket váltanak egymással, széles mosolyuk és önfeledt pillantásuk tökéletesen sejteti, hogy teljesen elszigetelődnek a külvilágtól, és abban a pillanatban csak egymásért léteznek. Eszembe jut Noah, az ő érintése és csókja, bizalmas szavai, és újra eluralkodik rajtam a múlt. Mindaz az elemésztő fájdalom, amitől hónapok óta menekülök, és megvetem a lábaim, az izmaim görcsösen megfeszülnek, a hasamban fellobbanó szorító érzés arra szolgál, hogy legyűrjem a torkomat mardosó zokogást. Léptek zaja gyűrűzik az elmémbe, kiszakítva az eltöprengésből, és hirtelen hátrakapom a fejem, hogy a hang irányába forduljak. Résnyire nyitott ajtómban anya alakja bukkan fel, és szomorkás tekintettel tanulmányoz. Aggódik. Összeszorítom a fogaim, szeretném megnyugtatni, de ugyanekkor tudatában vagyok, hogy egyetlen hang kiejtésével is közelebb kerülnék a teljes összeomláshoz, és nem tudnám útját szegni a könnyeimnek, így csöndben maradok, és reszkető ajkakkal figyelem. Nehéz sóhajaim elzárják a levegő útját, így zihálva figyelem. Az arcán rémület pihen, az izmai megfeszülnek. Az emlékeim sötét takaróként borulnak rám. Betakarnak. Olyan, mintha szegecses paplan tapadna a bőrömhöz. Fájdalmas. - Minden rendben, kicsim? – Észreveszek a kezében egy teásbögrét, és hálásan elmosolyodom. Anya mindig, mindenre gondol – ez az ő erénye. Az ő szeretete és támogatása nélkül már sehol sem lennék, és ezt annyiszor elmondom neki, amennyiszer csak alkalmam nyílik rá. Elfogadom a forró bögrét, és szorosan rámarkolok, hogy átmelegítsem az ujjaim, habár cseppet sincs hideg, hiszen javában tombol a nyár, mégis úgy érzem, mintha a bennem felszínre törő emlékek olyan faggyal árasztanának el, hogy a hideg a csontjaimba rágja magát, amit csak forrósággal űzhetek ki onnan. A Nap megsokszorozódott csillogással ragyog az égen, gyönyörű fénykorong, ma mégsem látok benne semmi csodálatosat. Csak azt tudom, hogy bántja a szememet, és vágyom a feketeséget, amivel az éjszaka szolgál. Bekapok egy aprósüteményt, és kortyolok párat a teából, aztán lehuppanok az ágyam szélére, ami még bevetetlen, csak az újonnan beszerzett kék matrac van ráhelyezve ferdén. Lehunyom a szemem, és ösztönösen rákényszerítem magam arra, hogy a bensőm kitaszítsa a rossz, kéretlen dolgokat, és utat engedjen a pozitív hatásoknak. - Az új munka majd segít – jegyzi meg anya, és átkarolja a vállam. Szipogva bólintok, habár erős ellenérvek lobbannak fel bennem, mégis legyűröm a kétségeim, hogy befogadjam a szavait. A valóságot. - Hát, annyiban biztos, hogy felszedek jó pár kilót! – Felnevetek, és elviccelem a dolgot, mert így a legegyszerűbb. – Ne akarjanak rádumálni, hogy ellenálljak a sütinek. Az nem az én műfajom. Én egy kis sütitszörny vagyok. És mindet meggyilkolom! Kivétel nélkül. – Sötét vigyort varázsolok az ajkamra, és morózusan felnevetek, majd anyai is velem együtt viháncol, ami kicsit eszembe juttatja az ovis éveimet és a gyerekkoromat. Akkor még minden tökéletes volt – legalábbis így láttam a világot nyolcévesként, szabadon és gondtalanul. Azt hiszem, hogy a felnőtté válás egyik lépcsőfoka, hogy meg kell tanulnunk szembenézni a bajainkkal, majd megoldást kell találnunk rájuk. Belenézek anya halványzöld szemébe, és úgy érzem, hogy ez a hely, ahol otthon vagyok, ahol megnyugvást és megértést kapok, ahol nem kell tartanom semmitől, mert szeretet ölel körbe, olyan családias harmónia, amit mástól sosem kaphatnék meg. - Aztán vigyázz, nehogy megforduljanak az erőviszonyok – figyelmeztet nevetve, és hátrasöpör pár fekete tincset, ami az arcába kandikál. Lágy nevetése végigzongorázik az elmémen, és megnyugtatóan hat fáradt idegeimre. – Még a végén a muffinszörnyecskék ellátják a bajodat! - Azt már nem! Előbb kajálom meg őket – vágok vissza, és a mobilom berregő hangja szakítja meg felhőtlen jókedvünket, és sietve előkotorom a kabátom zsebéből. Csak egy üzenet érkezett, amiben a főnököm pár instrukcióval halmoz el. „Holnap reggel tízkor kezdünk! Harry a raktárban vár rád. Ragyogj, bogárkám! Finch, xx.” Lezárom a képernyőt, és visszacsúsztatom a készüléket a zsebembe, majd beszámolok anyának a rövid, de lényeges üzenetről, aztán megöleljük egymást, és lecammog valami vacsorát összeütni. Időközben előkeresem a táskám mélyéről az Elfújta a szél egy ütött-kopott, megviselt példányát, és felcsapom valahol a közepénél – ahol tartottam –, majd átvonulok a fotelhez, és magam alá húzva a lábam, elkezdek olvasni, hogy eltereljem a gondolataim a holnapi napról, és mindarról a megpróbáltatásról, ami az ajtóban kopogtat, rám várva. Talán minden zökkenőmentesen fog menni, ha legyőzőm a kétségbeesést, és nem fogok bepánikolni. Talán sikerülni fog, ha összeszedem minden erőmet, és nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam a fáradtság. Talán minden rendben lesz. Túl sok „talán” és „ha” tölti ki az életem egy ideje, és ez valahogyan rettentően bosszantó, nem is beszélve arról, hogy mostanában egyetlen biztos pont sincs az életemben. Elmerülök a fotelben, és hagyom, hogy még egyszer, utoljára, erőt vegyen rajtam a fáradtság. A szemeim lecsukódnak a sorok felett, a betűk összefolynak, fekete kavalkáddá olvadnak, aztán beborít a vágyott sötétség, hogy Álomország meseföldjén találhassam magam.
