Faludy György: Hitler halála Eleánort a katonakórházban ismertem meg, Atlantic Cityben. A legszebb ápolónő volt: jókedvű, villámgyors és szíves mindenkivel, kivált a lábadozó pilótákkal. Engem természetesen nem vett számba. Ma délután, itt New Yorkban futottunk össze, mikor az Eighth Avenue-n jártam. Rám néz, nevet, belém karol: – „Most nincsen menekvésed. A szökevényt elfogtam. Kísérj haza és jöjj fel. A Riverside Drive-on lakom, a hídnál, összkomfortban.” Rossz tánczenét kattint fel rádióján. Sherryt iszunk. Átölel s már mezítlen. Vörös jávorfa levélből és tejszín ködből állt össze. Ily szépnek nem hittem. Kristálynedvet iszom szeme sarkából; végigcsókolom testét lágyékáig; felszívom az aromát köldökéből. És mégsem jó így; valami hiányzik. Az érzés? a szerelem? elsiettük? Combját vállamra dobja. Élvezz, élvezz! Biztatom magam, ahogy odatartom ajkamat a rézvörös, langyos prémhez. De alighogy számat hozzászorítom, arcomtól újra elválik a lába. Ügyetlen voltam? Nem talált eléggé lelkesnek? Unja? Máshogyan kívánja? Tánczene helyett a bemondót hallom: „…Hitlert, azaz szénné égett porát a Reichskanzlei kertjében tegnap déltájt találták meg a szovjet katonák.” Eleánor hajamban turkál. Lábát kitárja és halántékomra fonja. Fülemben déli tengerek zenélnek. Arccsontomon tejeskalács a combja. Ajkamat rápréselem szemérmére s úgy fúrom bele boldog nyelvemet, mint udvarló nyomja az ajtórésbe a rózsaszín szerelmes levelet.