Sokat gondolkodtam, hogy ezt, itt, magamban hogyan fogalmazzam meg. Próbáltam minden klisét, amit a filmekből tanultam. Próbáltam helyettesíteni, másokkal kijárni. Ismerkedni. Elfelejteni. Elengedni. De mivel ezek nem jöttek össze, így abba maradtam, hogy akkor megtanulok élni nélküle, mert az előző két opcióra képtelen voltam. Mert hiába kezdődik úgy a szerelmi történet, mint egy tündérmese, nem mindig boldogan éltek amíg meg nem a vége.
Immár a sokadik hetemet töltöm álmatlansággal. Bár ilyenkor azt diktálná az illem, meg a józan ész, hogy az ágyamba fekve álomba sírjam magam, vagy egy tó partján tökéletesen belőtt hajjal sírjak és kiabáljak vagy dühöngjek, sajnos nem megy. Rég éreztem már magamban ezt a fajta ürességet. Szinte csak az alapjáratú biológiai receptoraim miatt érzek csak fájdalmat. A lelkem üres és reszket. Az életem utóbbi heteit pillanatnyi hálával evickélem túl vagy hamis mosollyal, mert régebben azt olvastam, hogy ha nincs jó kedved de mosolyogsz akkor akaratlanul is jókedved lesz. Hát nemigazán vált be eddig. Félre értés ne essék. Ez nem önsajnáltatás vagy figyelemfelkeltés. Csupán minden egyes leütött betű, átmenetileg és egy kicsit enyhíti az űrt bennem. Fura érzés ez. Valahol még vicces is. Nem tölt el semmi érzéssel, mikor régen már attól bűntudatom volt, hogy ha valaki kért valamit, annak azt kellett mondanom, hogy nem, mert tényleg nem volt vagy bármiféle módon nem tudtam segíteni. Mert nem voltak meg hozzá az eszközeim vagy a helyzet nem engedte. Most meg nézzenek csak oda, nem hogy még csak válaszolni sem válaszolok, de még csak nem is érdekel. Az állítólagos barátaim hátat fordítottak és még ők vannak megsértődve, az az ember pedig akit annyira szeretek, hogy ennél őszintébb és tisztábbérzéseket már csak egy anya képes a gyermeke iránt érezni, pedig elhagyott. Így maradtam egyedül. A sötétben. De legalább a családom még itt van. Az egyetlenek, akik tisztán szeretnek és nem csak mondják mert a pillanatnyi érzéseik ezt diktálják. Elvesztem és nem találom a kiutat. Nem érzek, pedig akarok. De a legviccesebb mégis az, hogy még az ekkora ürességben is csak azt érzem, hogy szeretem. Ez az érzés nem halványul, még ha a lelkem egy része már elengedte még a gondolatát is annak, hogy egyszer talán újra mellettem lesz. Lemondtam arról, hogy viszonzást kapjak tőle. Lemondtam arról a jövőről, amit együtt terveztünk leélni. Lemondtam mindenről, ami mi. Már csak ez az apró kis érzelem tartja nálam az őrlángot, mert ha még ez is kihuny, akkor tényleg nagy szarban leszek. És már csak az a fontos, hogy újra boldognak lássam. Még akkor is, ha nem én hozom ezt a boldogságot az életébe. Már csak mellette akarok lenni és látni, mi lesz belőle. Hogy boldog legyen. Hogy éljen. Még akkor is, ha ezeknek nem én leszek az okozója. Csak remélni tudom, hogy engedi, hogy az életében maradjak a végéig.
- Ezt sem azért írom most, hogy valaki megsajnáljon vagy bármi. Csak itthagyom emlékeztetőül a jövőbeni énemnek.
tangentwithtanner
snowghoul
dededos
dailybridgerton
prguitarman