Tél, hideg tél, mikor találkoztunk és megfagytunk hideg csókokba olvadva.
Azóta szeretem a telet. Igazából nem, de téged szeretlek és veled mindent.
Amikor elsétálok az étterem mellett, ahova leültünk zárás előtt 20perccel, mert annyira fáztunk, csak az jár a fejemben, ahogy ott fogtad a kezem.
Ahogy akkor elmúlt a reszketés, úgy múltunk el mi is.
Tavasz, vidám tavasz, mikor vidáman hazudtad, hogy szeretsz. Annyira vidáman és annyira lelkesen, hogy én azt el is hittem. Csak az jár a fejemben, ahogy odahúzol magadhoz és a fülembe súgod azt a szót, amit csak tőled akartam hallani.
Szeretlek. Amilyen gyorsan ezt kimondtad, olyan gyorsan mi is eltűntünk.
Nyár, heves, szomorú nyár. Szeretsz? Vagy mást szeretsz? Higgyek neked? Ne higgyek? Hittem. Kellett volna? Nem. Azóta, ha buszra szállok csak az a tekintet jut eszembe, mit az utolsó búcsúnkkor láttam az ablakból. Megbánás? Netán öröm? Azóta sem tudom megfejteni.
De az a virág, amit akkor kaptam, azóta megvan, azóta sem múlt el. A virág, mi jelképezhetné a szerelmemet is, minek úgy kéne elmúlnia, ahogy mi is a semmivé lettünk.
