Minden szarból várat
Úgy gondolom (vagy áltatom magam vele), hogy én mindenből, de tényleg mindenből tudok kiszedni valami hasznosat. Szar filmből, buta vagy bosszantó eseményből, ronda alkotásból. Mind felvet valami érdekes kérdést vagy hoz valami apró információmorzsát amit a nélkül a dolog nélkül nem ismertem volna meg. Sokszor ezért olvasgatok szar (számomra kellemetlen, ellenséges érzelmű vagy politikai beállítottságú, vagy egyéb nem az én világom) blogokat is, egész addig amíg úgy nem érzem, hogy elég, már semmi haszna és letiltom. Te mennyi hülyeséggel tudsz foglalkozni, mondta Logan is valamikor, ami persze nem esett jól, hiszen valahol büszke vagyok rá, hogy van bennem ez az érdeklődő, forgó kaleidoszkóp. Ő nem élvezte, nem tudta szeretni, mások igen. Amúgy csak annyi van, hogy nézek egy sorozatot (Sherlock és Watson – Jonny Lee Miller/Lucy Liu) és bár a sorozatot néha annyira unom, hogy tényleg remekül lehet mellette dolgozni, de egy érdekes dolgot felvetett az előbb. Az anonim függők gyűlésén, ahol amúgy nem szokott beszélni, megnyílni, mondja el Sherlock, miután rájön, hogy annyira unja a gyűléseket, a mások ismétlődő problémáit, az egész gépies és örökké tartó muszájt, hogy inkább nem járt, mert ő egyedül is képes tiszta maradni. Aztán elmegy és elmondja ezt: Én vagyok a legokosabb közöttünk. Annyival okosabb vagyok a sorstársaimnál, hogy úgy véltem én erősebben élem meg az unalmamat. Ami egy új dilemma elé állít. Arrogancia. Az arroganciám, pontosabban. És talán ez lehet az achilles sarka a tervnek, hogy meggyógyuljak.
Hányan hisszük azt, hogy okosabbak vagyunk, vagy kivételek, a mi nehézségeink nagyobbak, a problémáink kivételesek vagy mindenki másnál jobban látjuk, hogy hiába minden, a betegségünk, helyeztünk az egész életünk megoldhatatlan? Hányan vagyunk akiket az arrogancia akadályoz benne, hogy gyógyuljunk? Mert ragaszkodunk ahhoz a picihez, ami megmaradt az énképünkből, miután az élet már mindent lerombolt, hogy okosak vagyunk, okosabbak. Mi jobban tudjuk a helyzetünket (hogy megoldhatatlan) és senkinek nem volt még ilyen nehéz és senkinek nem fájt még ennyire?
Hát ez volt az egyik.
A másik, hogy egy pillanatban valahogy kivilágosodott előttem az út, amit bejártam. Hogy tényleg fejlődtem. És az elmúlt 10 évben rengeteget változtam. Nagyon sok melót tettem bele azzal, hogy amiket olvastam azt nem úgy kezeltem, hogy az csak másokkal történik, hanem mindent mindig megvizsgáltam, hogy mi van, ha én is ezt csinálom? Ha én is így viselkedek, így reagálok? Ha én is ebben a tévedésben élek? Sok dolgon próbáltam változtatni, de míg megérteni valami logikáját könnyű, az érzelmi életünkön változtatni kibaszott melós. Sok visszaesés, és sokszor érzi az ember, hogy sosem fog sikerülni. Ráadásul nincs tapsvihar, nincs elismerés a sikerekért, csak ülsz egy reggel az ágyon és nézel magad elé, hogy úristen, nekem most jobb az életem. És szabad azt csinálnom, ami nekem jó.
Amúgy meg itt van egy recept, hogy gyorsan jobban legyél: Mosolyogj legalább egy percig. Akkor is, ha semmi mosolyognivalód nincs, állítsd mosolyra a szád, még ha vicsorgásnak érzed, akkor is! Kívánj 3 jó dolgot magadnak a mai napra. Kíván valami jót három embernek (magadban). Kívánj valami jót valakinek, akit utálsz (magadban). Idézz fel három jó emléket. Idézd fel három dolgot amiért hálás vagy.
Piszok könnyű az agyunkat pozitívra kapcsolni. De nem tesszük mert szerintem az első ami beugrik a türelmetlenség, hogy nincs nekem erre időm. Aztán hagyjuk, hogy a napi szar feldarálja az agyunkat, mert arra viszont jut időnk. Bosszankodásra, vitára, valaminek a gyűlöletére jut időn valami szocmédia felületen. De öt perc jó dolgokra, akár fogmosás közben, arra nincs idő. Amúgy a siralmakhoz szeretnek jobban kapcsolódni az emberek, jobban örülnek, ha másnak is szar, mert az biztosítja az ő megoldhatatlan problémájuk létjogosultságát, szóval tényleg jövedelmezőbb bizonyos szempontból. De mulatságos, nem? :)
