Úgy alakult, hogy csőbe húztak
Végigbőgtem az éjszakát. De nem csak e miatt, sírás közben rájöttem, hogy anyámat siratom. Azt siratom, hogy amíg egészséges volt, nem voltam vele eleget. Hogy nem segítettem neki, hogy nem beszélgettem vele eleget. Az más dolog, hogy van rá magyarázat és nyomós oka volt, hogy igyekeztem kivonni magam a hatása alól, de most már nem látok mást, csak a küszködéseiben a saját küszködésemet, a magányában a saját magányomat, az erölködésében, hogy szeressék, a saját erölködéseimet. Nem ő vagyok, tudom, nagyon máshogy oldom meg az életem, sokkal több szembenézéssel, önismereti munkával és komolyabb küzdelmekkel a játszmáim és a manipulációim ellen. De akkor is van hasonlóság, és ez megráz. Mert ahogy én szeretném, hogy megértsenek, megöleljenek, beszélgessenek velem, támogassanak és szeressenek, ő ugyanígy akarta. És az egyszem gyerekére nem számíthatott. Csak most, amikor már semmi értelme, mert akkor is csak kis együgyű gombócként ringatózna az ágyában, ha nem mennék meglátogatni. Bőgtem mint a hülye, hogy szörnyű ez, hogy mi lesz egy nagyszerű intellektusból, egy különleges emberből. Aki közben meg narcisztikusként tette amit tett. Szóval csőbe húztak, mert egy barátomról azt hittem, hogy tényleg meg akarja beszélni a problémát, ami felmerült. De végül csak az derült ki, hogy hülye vagyok, tök betegen látom a dolgokat. És úgy elkedvetlenedtem tőle, hogy miért hittem megint azt, hogy érdekes lehet, hogy nekem mi lenne jó vagy ami rossz azt hogy lehetne enyhíteni.
De valójában csak nagyon nagyon szomorú voltam és fáradt és elfelejtettem, hogy neki csak az agyamra van szüksége a testemet meg a lelkemet tartsam a ruhámban, tényleg hogy lehetek ilyen idióta, hgy nem veszem észre mennyire fontos vagyok neki, csak ne akarjak semmitse, örüljek annak amit kapok. Örülök.
Aztán éjjel csak az anyámat láttam, különböző időkben, hogy hogyan lett végül semmivé. A nevelőapámon gondolkodtam még, hogy miért rajongtam érte vajon és miért éreztem különlegesnek a köztünk levő kapcsolatot, amikor valójában soha nem dicsért vagy csak nagyon ritkán, de a hangja, a szavai, a tettei, mind tele voltak figyelemmel és szeretettel, mindig éreztem, de, ha nem dicsért, akkor mi volt amiért úgy éreztem, hogy szeret, sőt, mindennél jobban szeret engem? Egyszerűen eldöntöttük mindketten?
Nem volt jó éjszaka.
