Kettős mérce
Nem Logan az első, aki azt mondja, hogy kettős mércét használok, ezért muszáj körüljárnom ezt a kérdést. Mert igaz, teljesen egyértelműen igaz. Nem ugyanúgy ítélem meg a saját és mások, például az ő hasonló tetteit. De vajon tudunk-e máshogy mérni? Érv-e az, hogy a saját motivációimat ismerem, a övét, a más emberét nem? Másokét csak feltételezem. És a feltételezéseim a nagy átlag ismert motivációiból vannak leszűrve. Vegyük a flörtöt. Ha velem flörtölnek és ezt nem utasítom el egyértelműen, akkor az én motivációm némi felületes udvarias helyezkedés, ne látszódjam fapinának. És néha a kontent kedvéért hagyom, hiszen amíg nem tudnak hozzám érni, kit érdekel mit locsogunk? Elvárom, hogy a pasim (mondjuk), tisztában legyen vele, hogy hűségem megingathatatlan, hát ki akarna feladni egy keserű álmodozással egy pasiról aki nem viszonozza az érzelmeit??? Ja, bocs, nemide. Nade viccen kívül, szóval az ember, ha szeret valakit, akkor az is mindegy, ha szar a kapcsolat meg kínlódik benne, akkor se akar meg tud mással kezdeni, mert szereti. Ha el van átkozva, akkor el van átkozva. Nade a férfiak! Akikről köztudott, hogy csak a pina érdekli őket, és nem is tartozunk egymáshoz, és miért ne tehetné, hiszen szabad ember, miért ne szövögethetné a szerelmi hálóját és tervezgethetné a jövőjét vagy éppen csak a péntek estéjét egy másik nővel? És hogy ezt látom is, az ugyan miért érdekelné? Szabad ember, az csinál amihez kedve van. Ki az akinek ettől ne lenne gyomorgörcse és ne gondolná azt, hogy egyszercsak, ahogy ő belepottyant a férfi életébe, majd valaki más fog belepottyanni?Egy alkalmasabb pillanatban. Nem barátként. Hogy én is szabad ember vagyok? Elméletileg, ugye. Hogy ez így leírva rém gyerekes? Ha tudományoskodva fogalmaztam volna, akkor nem lenne az. Akkor komoly problémának tűnne.
Kommunikáció és bizalom. Rettenetesen sokat gondolkodtam ezen a bizalom dolgon. És a nőn, aki befizette a pasiját egy kurvához. Mennyire fontos az embernek, hogy amíg szeret valakit, az ne rakja a faszát más nőbe. Másnak meg nem fontos, mert a kapcsolat értéke és megbízhatósága számára máshol van. Ergo, semmit sem mondhatunk ki szabályként, hogy igaznak kell lennie egy kapcsolatra.
Ha én elmondok dolgokat a barátnőmnek, hát az érthető. Hát ki bírna ennyi szenvedést elcipelni, mi nők amúgy is így gyógyítjuk magunkat, beszélünk, beszélünk, beszélünk, amíg el nem fogy a fájdalom a dologból. És nem érezzük magunkat egyedül, amíg van kihez beszélni. Nade, ha egy férfi teszi ezt! Kibeszél minket? A kapcsolatot? Köztudott, hogy a férfiak nem beszélnek a problémáikról. Ha megteszi, meg vagyunk csalva. Mármint az elképzelésünk arról, hogy biztonságban vannak a titkaink. És mi van, ha az a másik valaki, esetleg éppen egy NŐ, nem áll mellénk, hanem a pasinak ad igazat? Mert mi tudjuk, hogy nekünk mondhatnak bármit, a szeretetünk töretlen, nade a férfié, akinek telebeszélik a fejét? Nemnem, ezt nem kéne hagyni! Tényleg én is röhögök magamon. És mondhatnám tovább. Igen, kettős mérce mindenben, ha rólam és a másikról van szó. Mert bizonytalan és bizalmatlan vagyok. Mert kiszolgáltatottnak érzem magam és kompenzálok. Valami megoldásnak kell lennie, mert mindenre van. Nyilván, egy ideális kapcsolatban az ember tucatnyi arcát ismeri a másiknak és szórakoztatja amikor a szerepeit nézi. Hogyan beszél a villanyszerelővel, a kollégáival, az anyjával, a szomszéddal, a jó csajokkal. Mert azt gondolja, hogy az igazit ő kapja, azt ő ismeri egyedül. Mert az igazit mi is csak neki adjuk, reménykedve, hogy elegek leszünk. Picit azért itt összemosódtak a dolgok, aminek az az oka, hogy az exem és Logan is azt mondta, hogy kettős mércét használok. Vagyis párkapcsolatban és barátságban is... nem veszem észre magam, nem látom a helyemet, rosszul ítélem meg a helyzetet és mások motivációit. Csak azt látom és követelem, hogy a saját hűségemet és szerelmemet, rendíthetetlen odaadásomat és minden szuperséget fogadjanak el. Azon az alapon, hogy... hát nem nyilvánvaló? Na jó, most megint röhögnöm kell, mennyire hülye vagyok.
A magabiztosság nem azt jelenti, hogy az ember nem fél sosem, csak azt, hogy bízik benne, hogy talpra tud állni.
Egyelőre fogalmam sincs, hogy hogyan lehet nem kettős mércével mérni. Hogyan bízhatnék egy másik emberben úgy, ahogy magamban? De talán ennél is fontosabb ebben a kapcsolatban, hogy hogyan tudnék úgy bízni, hogy ne féljek a fájdalomtól és szabadságot tudjak adni? Nem csak szavakban, hanem valóságban. Hogy ne felemelt orral fújjam oda, hogy pfff szabad ember vagy azt csinálsz amit akarsz, hanem valóban úgy gondoljam, és ebből adódóan ne fájjon az se, ha rátalál az "igazi"-ra. Mindez a fejemben van. Kizárólag a fejemben. És van egy kulcs, valami tárcsa vagy lyukkártya vagy a faszom tudja mi, amit ha megfelelően állítok be, minden helyreáll. Vagy csak egy gyakorlat, kirepülni a világűrbe és visszanézni, mit számít kivel nevetgél péntek este, mikor csoda, hogy egyáltalán élünk. De addig, amíg élünk, nevetgélhetne velem! :)
