Ha torzul
Azon gondolkodtam, hogy vajon személyiségtorzító vagy személyiségformáló hatása van annak, ha az ember hosszasan van egy érzelmileg nehéz helyzetben? Bizonyos tekintetben úgy érzem, hogy rosszabbik énemet hozza ki belőlem a helyzet, mivel a pozitív oldal nehezen vagy semennyire sem töltődik, a negatív könnyebben előtérbe kerül. (Bennem két farkas létezik, az egyik harap, másik simul. Melyik él túl? Amelyiken nincs lánc, bazdmeg!) Közben a rengeteg kérdés, a rengeteg szembenézés, mérlegelések, megértésretörekvés, a traumák, az őszinteség mégis formálja a személyiséget vagy inkább csiszolja. Vagy ez az eredendő beállítottság ami felszínre tör mindenképpen, a mag, hogy nem tudok megkeseredni, se bosszút állni (mintha lenne egy titoktartási záradék, hogy nem járatjuk le a másikat csak azért mert valami fáj), hogy nem simán túlélési ösztönöm van, hanem valami őserő, mint a járda résében csírázó mag, ami élni akar. Egyik nap az jutott eszembe, hogy az a férfi, akivel összejövök, olyan tekintetben nagyon megszívja majd, hogy egy érzelmileg megengedő közegben valószínűleg csak bőgni és bőgni és bőgni fogok, mert akkor merem majd igazán átérezni, hogy milyen nehéz volt ez az egész.
A másik, amire nem tudok nem gondolni, hogy létezhet-e az, hogy a másik ember, ha tudná azt ami bennem lejátszódik, csak pislogna, hogy nahét, ő ezt nem gondolta egy percig se. Vajon mennyire látszik kívülről a szerelem vagy a változások vagy az egész zsák amit cipel az ember? Figyel-e egyáltalán bárki annyira, hogy bármit is észrevegyen? Egy iskolányi közös ismerősünk van, és soha senki nem kérdezte meg tőlem, hogy mi miért nem vagyunk együtt. Azt nem tudom, hogy Logantól megkérdezte-e valaki. Mondjuk, én örülök, hogy nem kérdeztek rá mert nekem nincs olyan frappáns válaszom, mint neki: nem vagyok belé szerelmes.
