Szeparációs szorongás
Az exemnek volt egy kutyája. Akkor már nem éltünk együtt, ez az újrázási időben volt, amikor másfél év különélés után azt gondoltam, hogy talán egy lazább kapcsolatban még menthető a dolog. Persze, ebben az is benne volt, hogy amikor elment, akkor azt gondoltam, hogy talán... talán Logannel kialakulhat köztünk valami. De nem alakult. Nem kellettem neki. Az exem meg... hát mint kiderült kutya módra szenvedett, úgyhogy engem újra elsodort az ismerős szenvedély. Meg, be kellett látnom, hogy a férfi, akivel naponta beszélgetek, akivel millió közös dolgunk van, nem akar nem elveszíteni. Csak annyit akar belőlem, amennyit korábban is. Az agyamat. Míg ott volt a másik, csupa düh és csupa szenvedély. Nem kellett volna újrázni, hiszen a dolgok nem változtak. Se a problémák amik a szakításig vittek minket, se a vonzalmam Logan felé, ami újra felbukkant amikor a kapcsolat megint unalomba fulladt. Az ágyon kívül mindig unalomba fuladt. Na, ez is jó hosszú bevezető, egy szerkesztő kihúzná a picsába. Szóval volt Csének egy kutyája. Nagy, fekete, menhelyi kutyát vett magához. Csodálkoztam, mert bár felelőségteljes csávó volt, de elég lusta. Szóval elképzelni se tudtam, hogy ő nagyokat sétál majd a kutyával meg hajnalban felkel, hogy levigye, stb, stb. Nem sokáig volt vele a kutya, mert egy nap kiugrott a negyedik emeleti ablakon, amit a saját mancsával nyitott-kapart ki. A résnyire nyitvahagyott fürdőszoba tetőablakon ugrott ki. De előtte lebontotta a falat a bejárat mellett meg a másik ablaknál. Százszor akkora lakásban, mint a kenel volt a menhelyen, nem bírt megmaradni. Nem bírta a feszültséget, amit az egyedüllét okozott. A rettegést, hogy soha nem tér vissza a gazdi, soha nem lesz egységes megint a falka, magára hagyták. Milyen elképzelhetetlen ez nekünk, akik a sját életünket éljük, függetlenül mindenkitől. Persze, aki szerelmes, az ismeri ezt a „nem tudok nélküled élni érzést”. és talán azt is ismerjük, ahogy ez elöl az érzés elől menekülünk. Hogy az ember bármi áron véget vetne neki. Meg azok is ismerik, akikben elülteti a párja az érzést, hogy "nem tudsz nélkülem élni". Azokban kialakul a szeparációs szorongás. Ezt úgy is ki lehet alakítani, ha megcsinálsz mindent a másik helyett és mondogatod. Egy kurva bankártyát nem tudnál használni, ha nem lennék! És minden mumussá válik, minden intéznivaló, minden ismeretlen hivatalos ügy, kötelezettség. Ezek ismeretlen és félelmetes dolgokká válnak. És még módszeresen kikezdi a másik értékítéletét. Naív vagy, nem tudod milyen a világ, buta vagy te ehhez! Folyton utal rá, hogy veszélyes, ismeretlen, bizonytalan a világ nélküle. És akkor a másik az életét is feladja, csak ne hagyják el. Párkapcsolatot, gyereket is meg lehet így kötni. Kegyetlen dolog. Láttam nőket meg férfiakat is felállni ilyen kapcsolat után. Szörnyű a szánakozás is amit az ember érez irántuk. Brrr.
Persze, aki szeret, az fél, hogy elveszíti a másikat. De nem csak az elvesztés fájdalmától félünk, hát akit szeretünk, az örömforrás is. Boldogabbak vagyunk vele. Nyugodtabbak, bizakodóbbak, vidámabbak. Hát hogy ne lenne erre szükségünk? Amikor két ember elköteleződik, akkor azt mondják egymásnak, „számíthatsz rám. Nem foglak elhagyni”. De valódi biztonságot csak kevesen tudnak adni. Ezek inkább csak szavak.
Aztán, az ember néha magát is szánja.
A kutya túlélte. De Csé visszavitte a menhelyre. Azt mondta, jobb így a kutyának. Aztán valaki más elvitte a kutyát egy kertesházba, akutya meghízott és talán boldogan élt. Azt mondták, nem csak a szeparáció volt a gond, hanem az is, hogy nem látott ki. Hogy tetőtéri lakás volt, és nem látott ki az ablakon, számára a lakás csak egy doboz volt, amibe bezárták. Szerencse, hogy az ember bármit elfantáziálgat a dobozában.
