Akik nem nőnek fel és akik megsérültek
Alain Delon halála kapcsán gondolkodtam el ezen, hogy az ő karaktere nekem mindig azt a csibészes, érzékeny, de elköteleződni nem tudó férfit hozta, aki szenvedélyesen tud szeretni, de mégsem lehet „megfogni”. Szeret, rajong, de megfordul minden szoknya után, mert ő szabadnak akarja érezni magát. A hétköznapok pedig felőrlik ezt a szabadságérzést. A kötelezettségek, a nehézségek, a korlátoktól úgy érzi, elpusztítják őt. Van ilyen ismerősöm, aki szerintem valami ilyesmivel baszta el a legutóbbi szerelmét. Nem felnőtt, csak egy kamasz, aki dacol még a saját érzéseivel is. Izzad a tenyere, hülyeségeket mond, ha olyannal beszél, aki tetszik neki, de azt hazudja, hogy rengeteg nője volt. Van persze erre rengeteg pszichológiai megállapítás, Pánpéter szindróma, kötődési zavarból párféle, de a legtöbb pszichológus csak azt mondja: infantilis. :( Valamiért azok, akik kényszeresen ragaszkodnak valamiféle szabadságeszményhez, azok infantilisek. Ami érdekes, mert nyilván mindenki ragaszkodik valamiféle szabadsághoz vagy vannak a szabadságérzésének határai, ahol nem enged tovább. Nem nézhetsz bele a telefonomba! Jó, a fenét se érdekli a telefonod, a sajátomat se nézegetem, de amúgy van valami engem érintő titkolnivalód vagy miért nem? Nem tudom mennyire érthető ennek a dolognak az ellentmondásossága. A telefonom a privát szférám része. oké, de nem csinálok semmit olyat ami a másikat bánthatná, akkor miért ne láthatná? Félek, hogy mégis van olyan? Vagy egyszerűen CSAK? Vagy ez az egy amit a magaménak érzek? Vagy lehet, hogy lesz olyan, ami nem tartozik rá és meghagynám magamnak ezt a lehetőséget? Engem a gondolat érdekel, ami mögötte van. csak egy határ, ami önmagáért van = én itt húzok egy vonalat, ehhez ragaszkodom és ez bizonyítja, hogy szuverén ember is vagyok, amúgy testem lelkem a tiéd. Vagy van-e benne más? Bizalmatlanság, hazugság, megtévesztés?
Én leszartam az ilyesmit, bármit szívesen elmondtam annak, aki fontos volt nekem. Azt is, hogy kikkel levelezek, kik érdekesek nekem és miért, kik a barátaim, kit miért szeretek vagy utálok éppen. Felvehette a telefonom is. Nem esett volna jól, ha a meszendzseremet nézegeti mert tudom, hogy rászokik. Olvasgassa a blogomat, oszt kész.
Nade nem is ez az érdekes, hanem a „rosszfiúk” mellett a jófiúk, akiket elrontottak. Hogy hány olyan férfi van, aki azért nem tud kötődni, mert alapvetően jószándékú, jóérzésű ember, aki sokat tett a kapcsolatba, igyekezett, dolgozott, de végül sok év után ráuntak és mélységesen megsebezték. És kerüli a fájdalmat. És többet nem mutatja ki a szeretetét, törődését, és ha érzi, hogy kezd kötődni, inkább eltávolodik. Keresi a jeleket, amik előre jelzik, hogy megint fájdalom lesz belőle, inkább nem kéne. Vagy, azért, hogy kerülje a fájdalmat, beleragad borzasztó megalkuvásokba. Mert az eltaszítottságnak még az emléke is rémes számára. Mert egy alkalom, amikor valaki felállt egy szar szakításból, még nem nem ad elég erőt, hogy az ember bízzon benne, hogy merni kell szeretni, mert mindig fel fog állni, akármi is lesz. Több alkalom pedig gyengíti az ember kötődését, mert lesz másik.
Nagyon nehéz dolog ez az emberek között, miközben gyönyörű szép is. Szeretni, szerelmesnek lenni, érezni, bánkódni valaki miatt, átélni a ragaszkodást, aztán a veszteséget, az szép is. Gyöngyök az életünkben. Lehet, hogy csak ezekre fogunk emlékezni. Kit szerettünk, ki nem szeretett, hol szeretkeztünk, hol ültünk sírva, kár volt, megérte.
