Te vagy az akire oly sokáig vártam.
Te aki nélkül a hidegben, esőben álltam.
És vártam. Vártam valamire. Valakire.
Rád. Igen rád. Ő rá.
Veled lenni, olyan mint egy külön élet.
Együtt lenni amíg be nem következik a végzet...
A gondolattól hogy én és te.
Vagy várjunk csak, ez maradjon a végére.
Megismerni egy hűvös estén, mikor már kihalni készült a remény.
Félve mélyen a szemébe nézve.
És már akkor róla álmodoztál égve.
Milyen lehet elveszni karjai ölelésében.
Bele akartam vágni ebbe az érzésbe.
Majd ismét elhagy a remény.
S próbáltam bele látni a regénybe.
De szívemben csak zűr volt.
Az agyam ki kapcsolt.
Az égre nézve megjelent egy fényfolt.
Egy hajó épp a hullámokkal harcolt.
Majd hirtelen megszűnni készült a világ.
Körülöttem kihalt a külvilág.
Az ágyban fekve s zenét hallgatva.
Egy értesítésre fejem felkapva.
Már majdnem mindent feladva.
Újra és újra csak az üzenetet olvasva.
Elmosolyodva néztem estefelé.
S testemet átvenni kezdé.
Miért csak most? Ismételgetém.
De szememre álom nyomult, gyöngécskén.
Jobban megismerni, beleszeretni.
Minden percben egy mosolyt csenni.
Átölelni, megcsókolni s szeretve lenni.
Soha nem akarok innen elmenni.
