Tisztelet
Anyámnak egész életében rendkívül fontos volt a megjelenése. Idős korában is mindig sminkelt, meg volt csinálva a haja, kis cicás kendőt kötött a nyakába, vagy nyakláncot tett, színeset, látványosat, volt fülbevaló, masni, valami csajos, nőies, látványos mindig volt. És jól csinálta. Hetven évesen is mutatós volt és vonzó az egész (szépen felépített) személyisége. Mivel tudtam, hogy neki ez fontos, onnantól kezdve, amikor már nem volt jól, nem volt önmaga, megszűrtem, hogy kiket engedek hozzá. Dilemma volt, hogy vajon mi fontosabb, hogy a mostban valakik jöjjenek, beszélgessenek vele, vagy az, hogy ne romboljam le a múltban kialakult képet. Mivel nem gondoltam, hogy a rajongói így is szeretnék őt, mert meggyőződésem, hogy csak jólöltözöttnek, energikusnak, kedvesnek szerették ők, inkább nem engedtem senkit. Tartsák meg emlékezetükben olyannak, amilyen fénykorában volt. 40 kilósra lefogyva, bácsivá öregedve, félrebeszélve nem is ismernék meg és mit kezdenének vele? Ami volt, nincs már.
Sokszor eszembe jut, ahogy menhelyi kis állatként sétálgatnak a szűk helyen ahova be vannak zárva. Mennyi lehet, 100-150 négyzetméter? De tőlük se venném el a napokat amit még élnek. És bárcsak az ember annyit tudna adni nekik, amennyit egy kutyának is ad. Séta, simogatás. Nem erre van kiépítve ez a rendszer. Hogy én mit szeretnék majd? Hát, én leszarom, a majdani megjelenést. Bajszom nő majd és kihullik a hajam és mint annyi minden változást, ezt is meg fogom emészteni és csak nézem majd a világot csendben, amíg el nem múlik. Hogy lesz-e bárki, aki tisztelettel bánik az érzékenységeimmel vagy hangosan nyílt színen leszid, amiért beszartam, ezt nem lehet előre tudni. Anyám se tudta, hogy megbízhat bennem.
Azt mondani, hogy nem akarok így élni, talán azért butaság, mert ha korábban kérdezik, talán nem mindannyian mondtuk volna azt, hogy akarunk majd úgy élni, ahogy most élünk. Nekem most jó, sőt nagyon jó és igyekszem, hogy amennyire rajtam múlik, jó idők legyenek még az életemben.
Amikor azt mondja valaki, hogy ő nem akar „úgy” élni, akkor bennem van picit, hogy most nem akarsz olyan lenni, de akkor majd csak egyszerűen élni akarsz még. Ösztönből, értelmetlenül. Legyen valakid, aki tiszteli azt, aki voltál. Ha sikerül megteremteni. De ha nem, néha akkor is odasüt a nap az ágyra, és hozzák az ebédet is.
