Cserélhető
Egyszer egy barátom azt mondta, hogy ő olyan átlagos, hogy bárkihez illene, bárkinek megfelelő párja lenne. Meglepő gondolat volt, mert én nem barátkozom átlagos emberekkel (oks ez egy másik téma, hogy a barátaimat mind kivételesnek érzem. A tehetségüket, erősségüket, pozitívumaikat felnagyítom, a gyengeségeiket nevetséges nüanszoknak látom. Nekem ők nem csupán valami kedves emberek akikkel el lehet lötyögni, hanem kivételes kincsek. Érdekesek, különlegesek, izgalmasak és büszkeséggel, de minimum örömmel tölt el, hogy barátok vagyunk) Naszóval ezt a barátomat is különlegesnek találtam és nem értettem, hogy saját magát miért így határozza meg. Azt sem értettem, hogy miért agyal azon, hogy kihez illene és kihez nem, mikor éppen nem keres párt, legalábbis azt mondta. De a gondolatai hátterét nem mesélte el. Talán titokban megint egy nála középszerűbb lányba volt szerelmes. Tegnap egy sorozatban hangzott el a mondat, amit ki is posztoltam, hogy az a valóság, ami nem pótolható. Aki átlagos és mindenkihez/bárkihez illik az semmilyen. Mindenben átlagosan teljesít, nincs vele baj, nem gerjeszt konfliktust, megbízhatóan teszi a dolgát, se a megjelenése se a viselkedése nem rí ki a nagy tömegből, udvarias és pontosan tudja mikor mit kell mondania, tennie és azt is, hogy az átlagember adott pillanatokban mit szokott érezni és ez milyen cselekvésre ösztönzi. De nem érzi. Azt hiszem, azok érzik magukat cserélhetőnek mások életében, akik a saját életükben könnyen cserélnek szereplőket. Magas fokú reziliencia jellemzi őket. A reziliencia a pszichológiában lényegében azt a tulajdonságot vagy helyesebben képességet jelöli, hogy az ember gyorsan vissza tudja nyerni eredeti, jó állapotát testi-lelki szenvedés, illetve nehéz élethelyzetek átélése után. Ez a fajta rugalmasság nagy érték, csak az a bökkenő, hogy leginkább azokra jellemző, akik nem élnek meg komoly érzelmi mélységeket. Na, talán ez a gondolat amit kerestem. Hogy olyan félelmetes módon vagyunk képesek éveket vagy akár évtizedeket lehúzni egy érzelmileg felszínes, de amúgy nincs semmi baj kapcsolatban. A kapcsolat biztonságos felszínén evickélve. Biztosan kell bátorság hozzá, hogy az emberek olyan dolgokról beszéljenek egymással aminek kiszámíthatatlanok a következményei. Lehet, hogy nem vagyunk szebbek, okosabbak mint az átlag. És vannak hibáink kívül és belül. De a kapcsolatoknak mélységet kell adni. Érzésekkel. Kommunikációval arról, hogy kik vagyunk mi magunk, kik vagyunk egymásnak és mit akarunk magunkkal kezdeni az időben ami adatott. Én emlékszem milyen az, amikor a másik ember ebben nem partner és kiderül, hogy leszarja a személyes terveimet, elképzeléseimet. Nem támogat mert nem érdekli. Nem támogatja, mert az én életem, jövőm neki nem érték. Lehetséges, hogy csak én vagyok úgy azokkal akiket szeretek, hogy ugyanazt érzem amit a gyerekeimnél, hogy mindent megtennék érte, hogy elérjék a céljukat. Szeretném látni az örömüket, a boldogságukat, hogy megvalósították amit elgondoltak. Nekem mindegy, hogy az mekkora dolog vagy, hogy kézzel fogható vagy éppen nem. Ami pótolható az felszínes, az semmilyen, az „nem valós” abban az értelemben, hogy nincs mélysége, nincs inspiráló, változást hozó ereje. De békéje azért lehet. Előlegezzük meg neki ezt a jóindulatot, akkor is, ha nekem ez kevés.
