Nem jönnek a szavak. Pedig órákat tudok erről beszélni, átrágni magam újra és újra mindenen, hogy most még miért nem akarom azt, amit mindig is akartam. Hogy az el caminom egy újabb szakaszában vagyok, és ott van az út, amire mindig rátéved a tekintetem, ami minduntalan keresztezi a mindenkori útirányomat, bárhová is haladjon.
Ha másról lenne szó, másokról, biztosan valami olyasmit mondanék, hogy ez már rég veszett ügy, el kell engedni és haladni tovább, lezárni mindent, ami füst és lábdob. De rólunk van szó, rólad, és én nem tudom nem elhinni, amit mondasz, még ha tudom, hogy ezt már számtalanszor eljátszottuk, megcsináltuk, és ugyan annyiszor csalódtam és zuhantam vissza. Azt hittem, bizonyos számú alkalom után már nem lesz olyan nehéz, mint először, hogy megbírkózom pikk-pakk mindennel, a ki nem mondott Isten veleddel, az eltávolodással, az újrakezdéssel, a lezárásokkal, no meg a hetekig tartó szorítással valahol a balkamrámban. De sosem volt könnyebb, sosem lett egyszerűbb, minden alkalommal talán kicsit fájdalmasabb is, mint előtte. Mégsem tudom azt mondani, hogy elengedtelek, hogy már sosem lesz olyan, hogy Mi.
Reméltem, hogy nem foglak összehasonlítani, hogy nem te leszel az etalon, lesz majd valaki, aki elnyomja ezt bennem és megszűnik ez a folyamatos hiányérzet, ami akkor is ott van valahol mélyen bennem, még ha minden rendben van is. Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha erre, nem tudom, hogy egyáltalán akarom-e.
Egyelőre várok. Azt, hogy mire, még fogalmam sincs, de ha megérkezik, ígérem, tudni fogom.
És akkor már nem kell többé elköszönni.