Ott álltál a füstös félhomályban. Beszélgettünk meg iszogattad a froccsöt, amire életemben először meghívtalak, aztán a hideg folyosón majdnem elkaptál, de még hátra kellett lépnem.
Ott ültél velem szemben, a tavasz végi napsütésben és azt mondtad, tökéletesen megértesz. Hogy igen, ezt kell tennem, hogy biztos lehessek benned, de türelmes vagy. Megint hátra kellett lépnem.
Most fogalmam sincs, hol ülsz. Fogalmam sincs, milyen gondolatok vannak benned. Nincs lehetőségem kérdezni és nincs lehetőségem megosztani veled azt, amit én érzek most... Hogy fáj, és megint ugyan ott, ugyan az a majdnem behegedt seb újra eleven széleit tépkedem azzal, hogy ez ismét megtörtént... Most már 3. éve lesz egyre mélyebb ez a vágás és úgy érzem, már sosem fog begyógyulni. Akkor sem, ha megint elő akarsz venni, amikor senki mást nem tudaz már és úgy érzed megint, hogy engem akarsz. Akkor sem, ha mindennek ellenére én várok erre, vagy vártam, hogy soha ne is hegedjen be.
Nem tudom, meddig tudom még elviselni. Szeretném, ha vége lenne a kínlódásnak, szeretném, ha megnyugodhatnék és nem kellene többé hátra lépnem. Csak félő, hogy ez már azt jelenti, hogy elsétálok és soha többé nem is akarok már visszanézni sem, visszafordulni sem.