Tudod amikor az ember végre szerelmes lesz, elsőnek, igazából, őszintén, (igen arról az igazi nagy betűs ELSŐ SZERELEMRŐL beszélek), akkor úgy érzed, hogy a világ megnyílt előtted, végre kapsz boldogságot, de olyan boldogságot amiről eddig csak álmodtál. És még ha nem is mondod ki, de amikor ott fekszel a mellkasán, és hallgatod a szívverését, elképzeled ahogy a következő nyarat együtt töltitek, majd ahogy telik az idő elképzeled, ahogy veled táncol a szalagavatódon, együtt ültök az egyetemi tájékoztatók felett, és azt érzed, hogy mellette nem tudsz rossz döntést hozni. Lehet nem is örökkét képzelsz el, de hosszú boldog szerelmet. Úgy érzed ti tényleg egymásnak vagytok teremtve, és soha senki mással nem tudnál boldog lenni. Szeret, támogat, felölt, fellegekbe repít, tanít, mégis játékos, izgalmas, óv, véd, mégis őszinte. Elvakultan a jó tulajdonságait fogod látni, és csak elnyeled és elnyeled a hibáit. Ez nem is probléma, ez a szeretet. Anyukádtól se szöksz el, mert éppen kiabált veled 2 hétig minden egyes nap. Mégis van egy határ, amikor már csak pusztít és nem boldogít. Néhány boldog percért képesek vagyunk hosszú éjszakákat végigsírni, elhagyni önmagunk, szellemileg kínozni magunkat, és azt érezni hogy mi vagyunk a hibásak, a semmitérőek. Egy dolgot tanuljatok meg! Fiatalok vagytok. Borzasztóan fiatalok. Gyönyörűek, viccesek, kedvesek. Néha bunkók, felelőtlenek és részegek. De ezekből is emlékek lesznek. És ezekből fogsz tanulni. A fiatalságodból. Hiába mondanak bármit a szülők, tuti biztos, hogy vannak olyan dolgok amiket nem fogsz nekik elhinni, egészen addig amíg a saját bőrödön nem tapasztalod. Erről szól az élet, fejlődünk, tapasztalunk, felnövünk. Viszont 16 évesen akármennyi mindent éltél már meg, és akármennyire vagy érett, nem tudsz úgy gondolkozni mint egy felnőtt, néhányan még 24 évesen se. Egy dolgot kell ebből megértenetek: meg fogjátok bánni, borzasztóan fogjátok bánni, hogyha olyanra pazaroljátok el a fiatalságotokat, aki csak pusztít. Lehet azt hiszed, hogy szereted, de ez már csak kötődés. Szeretni akkor szeretted, amikor éjszaka a sötétben lassúzni kezdett veled a főút közepén, vagy amikor büszkeségtől kicsattanva mutatott be a szüleinek, vagy akármilyen boldog emléketekkor. Akkor szeretted. És ezeket az emlékeket szereted. Egyre többet akarsz, görcsösen hajtasz, törsz ezekre, de újra és újra csak fájdalomba ütközöl. Miért nincs benned annyi, hogy akkor odébb állsz? Tudom, hogy fáj. De többet érsz ettől, az életed többet ér ennél. Nem azért kaptad az életed, hogy az utolsó szabad éveid olyannal töltsd, aki ad neked pár boldog pillanatot, de mellé 10-szer annyi fájdalmas pillanatot. Abba a képbe kapaszkodsz, amit elsőnek kialakítottál róla, abba a képbe, amibe beleszerettél. Viszont mindenki megmutatja a foga fehérjét. Olyan dolog miatt szenvedsz, ami már nem létezik. És akármilyen fájdalmas is, fel kell fogni, hogy az idő megy tovább, néhány boldog pillanat miatt pedig nem szabad a múltba ragadni, mert elfeledkezünk arról, hogy a jelen, vagy a jövő több boldog pillanatot tudna nyújtani. Légy hálás, mert szerettél valakit, szerethettél valakit, megtapasztaltál különleges dolgokat, szerencsés voltál. Viszont a jóból se adnak végtelennyit, és egy pillanatban meg kell állni, hálásnak kell lenni az eddigiekért, és elfordítani a fejünket és más út fele indulni. Sose fogod ezeket elfelejteni, életed első komoly tapasztalatai, ne is akard elfelejteni. Egyszerűen csak tovább kell lépni. Nem lehetetlen, még ha úgyis látod. Csak mond el mindennap magadnak: Képes vagyok rá!
